Akik nyáron is fáznak

Fejezet 6

Attól a naptól kezdve Matildot egyre jobban érdekelte István. Zoltán pedig szívesen mesélt a bátyjáról, és örült, hogy van közös témájuk. Nem sejtette, hogy mi mindent indított el Matildban, aki ismeretlenül is nagyon közel érezte magához a különös fiatalembert.

Matild a nyár derekán ismerte meg Kárász István mérnököt. Néhány hétig Budapesten tartózkodtak, Linda néni egyik távoli rokonánál. Zoltánnal majdnem mindennap találkoztak, hol valamelyik cukrászdában, hol a Gellért Hullámfürdőben, vagy a Palatinuson. Egyik nap a Ruswurm Cukrászdába, a megbeszélt találkozóra Zoltán helyett István ment el. Matild azonnal ráismert a magas, jó megjelenésű, egyenruhás fiatalemberre. Kárász István – aki fényképről már ismerte a lányt – egyenesen az asztalához tartott. Bemutatkozott, engedélyt kért, hogy leülhessen. Matild heves szívdobogással nézte a csinos, halk szavú fiatalembert, értelmet sugárzó tekintetét, és úgy érezte, hogy nagyon régi ismerőse érkezett meg valamelyik távoli útjáról.

– Az öcsém helyett jöttem.

– Csak nem történt valami baja?

– Azon sem csodálkoznék. Előállították a főkapitányságra.

– Zoltánt?

– Igen. Az én kedves Gladiátor testvérkém okoz néha meglepetéseket. Megengedi, hogy Matildnak szólítsam?

– Természetesen, István. Beszéljen.

A fiatalember jegeskávét rendelt, aztán cigarettára gyújtott.

– Bocsánat, meg sem kérdeztem, hogy dohányzik-e.

– Csak nagyon ritkán. – Elfogadta a cigarettát, rágyújtott.

– Nem tudom, mennyire ismeri az én világbajnokomat? – kérdezte mosolyogva a fiatalember. – Bizonyára csak az előnyös oldaláról mutatkozott be. Következésképpen ismeri erős kézfogását, ha abban a szerencsés helyzetben volt, hogy látta őt birkózás közben, akkor félelmetes csípődobásait, betörhetetlen hídjait, szépen kidolgozott deltaizmait.

Matild megérezte a tiszt hangjában a finom gúnyt.

– Mindezt ismerem – mondta. – Azt is tudom, hogy egyenes, becsületes ember. És nagy szeretettel beszélt magáról.

István tudta, hogy ez a mondat neki szólt. Érdeklődéssel nézett a lányra. Úgy látszik, ez a vidéki kislány okosabb, mint gondolta.

– Nem akarom bántani Zoltánt – mondta –, hiszen nem ő a felelős, hogy idáig jutott.

– Meddig? Miről beszél?

– Arról, hogy Kárász Zoltánt, mint egy bűnözőt, előállították a főkapitányságra. Az apám a felelős ezért. Zoltánnak jó feje van, de apám bohócot, gladiátort nevelt belőle. Nézze, Matild, a birkózás nem a mi sportunk. A kültelki emberek sportja. Zoltán olyan fickókkal került kapcsolatba, akikhez nekünk semmi közünk sincs. Ezek a társadalom perifériáján lézengő anarchisták hamar felismerték, hogy öcskösöm izmos testében naiv, gyermekded lélek rejtőzik. És még valami: hajlam a szélsőséges tettekre, a kalandokra. Ezeket a tulajdonságokat apámtól örökölte. Apám is anarchista a maga módján. Kiváló koponya, de ellensége a konvencióknak, a rendnek, semmi sem szent előtte, legszívesebben nomádok között élné le az életét.

– Arról beszéljen, mi történt Zoltánnal?

– Nem tudom, beszélt-e magának Wéber Ernőről? – Várakozva nézett a gondolkodó lányra.

– Úgy rémlik, igen. Barátja vagy valami ilyesmi. Ha jól tudom, ő is birkózó.

– Jól tudja. Amellett tagja az illegális kommunista pártnak. Letartóztatták. Kiderült, hogy öcsém anyagilag támogatta ezt a csürhe bandát, sőt lakásunkat is a rendelkezésükre bocsátotta. Arra nem gondolt az a szerencsétlen őrült, hogy személy szerint nekem is milyen kellemetlenséget okoz. Az a szerencsém, hogy illetékes helyen ismernek, és nem azonosítanak vele.

– Tud segíteni Zoltánon?

– Tudok. Már beszéltem a főkapitány helyettesével. Most az egyszer elnézőek lesznek vele szemben, de néhány napig odabenn tartják.

– Mire jó az?

– Nem árt, ha egy kicsit ráijesztenek. Ne féljen. Semmi baja sem lesz. Kötelességem, hogy vigyázzak rá. – Nézte a lány szép arcát, elgondolkodó tekintetét. – Nagyon szereti őt?

Matild az ezüstkanálkával játszadozott.

– Mint a barátomat.

– Nekem azt mondta, hogy feleségül akarja venni.

Felemelte a fejét, a tiszt arcába nézett.

– Tudom. De mi nem vagyunk egymáshoz valók. Ha felesége lennék, azt hiszem, elrontanánk az életünket.

– Én is azt hiszem.

Zoltánt három napig egymást váltva vallatták a nyomozók. Gúnyolódtak vele, sértő megjegyzéseket vagdostak a fejéhez. A lámpa erős fényétől szeme gyulladásos lett. Fogát csikorgatva tűrte a megaláztatást, de elhatározta, ha hozzányúlnak, történjék bármi, nekik ugrik, és addig veri őket, amíg csak bírja. Nem nyúltak hozzá. De a kihallgatás szüneteiben megkínzott, félig agyonvert emberekkel zárták össze. Ez a sors vár őreá is, ha nem tér észhez, mondták neki. Zoltán hallgatott. Ez hát az erőszakszervezet, amiről Ernő a hosszú utazások alkalmával beszélt neki. Akkor kételkedve fogadta a kínzásokról, megaláztatásokról hallottakat, íme, most saját szemével győződött meg arról, hogy Ernő igazat mondott. Nézte megkínzott zárkatársait, és nem félelem ébredt a lelkében, hanem egyre erősödő undor és gyűlölet. Ezek az emberek nem bűnözők, egyetlen bűnük van: jobban szeretnének élni. Emberhez méltóan. Szótlan, magába zárkózott lett. Vallatóinak kérdéseire egykedvűen válaszolt.

– Tudta, hogy Wéber Ernő kommunista?

– Nem tudtam.

– Kik jártak fel a lakására Wéberen kívül?

– Csak Wéberről tudok. Mással nem találkoztam a lakásomon.

– Wéber miért lakott magánál?

– Ő az edzőm. A versenyek előtt mindig velem volt.

– Milyen célból adott Wébernek pénzt?

– A munkájáért. Nem kívánhattam, hogy ingyen tanítson, és gyakoroljon velem. Az egyesület nem fizette meg a munkáját. Valamiből élnie kellett. Állás nélkül volt.

– Nem tudta, hogy az adományát Wéber a Vörös Segélynek fizeti be?

Zoltán tudta, de nem vallotta be.

Fogságának harmadik napján a főkapitány-helyettes elé vezették. A rendőrtiszt udvariasan, barátságosan beszélt vele. Hivatkozott származására, népszerűségére, elért eredményeire, amelyek kötelezik őt arra, hogy úriemberhez méltó életet éljen, és ne keveredjen a bűnözők közé.

– Válogassa meg, fiam, a barátait. Az olyan felforgató elemek, mint például Wéber Ernő, kihasználják a maga jóhiszeműségét.

Nem vitatkozott a főkapitány-helyettessel, alig várta, hogy elhagyhassa a gyűlölt épületet.

– Bántották?

– Nem bántottak.

– Ebből is láthatja, kedves fiam, mi tudunk disztingválni. Mi büszkék akarunk lenni magára. A világbajnokunkra. Azt akarjuk, kedves fiam, hogy még sok dicsőséget szerezzen megcsonkított hazánknak, és azt a dicsőséget, ami a világbajnoknak, a népszerű sportembernek kijár, ne sározza be gyanús és magához méltatlan kapcsolatokkal. Ez egyszer elnézőek vagyunk, kedves fiam, tekintettel voltunk bátyjára, aki a Hadiakadémia hallgatója, nagy jövő előtt áll, de legközelebb nem leszünk elnézőek, kedves fiam, hanem a törvény teljes szigorával járunk el magával szemben is.

Nem a régi Kárász Zoltán lépett ki a rendőrség kapuján. Leszegett fejjel, konok elszántsággal indult hazafelé. Megfogadta, hogy őt többé nem viszik be a rendőrök a kapitányságra. Ezentúl majd ügyesebb lesz. Még egészen pontosan nem tudja, hogy Wéber és barátai tulajdonképpen mit is akarnak csinálni, azt viszont határozottan tudja, hogy a rendőrséget főkapitányostul a levegőbe kell röpíteni. A járókelők azt hitték, hogy az erős, mogorva fiatalember részeg, vagy legalábbis pityókos, mert az útjában állókat szinte lesodorta a járdáról. A három nap alatt sokszor gondolt Matildra, most, hogy eszébe jutott, szinte betegesen vágyódott utána. Legjobb lenne, ha most rögtön felkeresné a lányt, mellette biztosan megnyugodna. Aztán aggályoskodni kezdett, túl későn van, hátha már alszanak, nem illik előzetes bejelentés nélkül beállítani egy polgárcsaládhoz, ahol Matildék is csak vendégek. Persze, az sem volt illendő, ahogyan három nappal ezelőtt este a rendőrség minden előzetes bejelentés nélkül beállított hozzá. Sok minden nem illendő ebben a rohadt világban. Mi történhet? Legfeljebb azt fogják mondani rá, hogy modortalan sültparaszt, ősember. Mondtak neki különbeket is az elmúlt hetvenkét órában. Elviselte a sértéseket, ezt is el fogja viselni.