Akik nyáron is fáznak

Fejezet 7

Linda néni nyitott ajtót. A fiatalember váratlan megjelenése mintha kizökkentette volna előkelő magatartásából. Csodálkozva nézett Zoltán feldúlt, borostás arcába.

– Az isten szerelmére, mi történt magával, Zoltánka? – Az előszobában álltak, a belső szobából gurgulázó nevetés szüremlett ki, aztán valaki vékony, magas fejhangon megkérdezte.

– Ki jött, Lindám?

Az öregasszony becsukta az előszobaajtót.

– Egy pillanat, fiacskám. – Beszólt a szobába. – Hozzám jöttek, Nellikém kedves. – összeszedte magát, és előkelő tartással visszament a fiatalemberhez.

– Matild hol van?

– Hát, magát várja, fiacskám. Jöjjön. – Kinyitott egy ajtót, és. betessékelte a fiatalembert. A háztartási alkalmazott szegényesen berendezett szobájában voltak.

– Engem vár? – kérdezte Zoltán csodálkozva, és hangja megremegett. – Hol?

– Maguknál, édes fiam. Istvánnal együtt magát várja. Még vacsorát is főzött az az áldott teremtés. Hanem, édes fiam, meg kell hogy mondjam, a maga bátyja egészen rendkívüli ember…

Zoltán elengedte a füle mellett az öregasszony áradozását, kábultan nézte a falakra felerősített színészek fényképeit.

– De hát honnan tudták, hogy éppen ma szabadulok? – kérdezte.

– Tudták. Napok óta együtt kilincseltek, hogy engedjék már magát szabadon. Még Matildot is kihallgatták.

Zoltán hirtelen fáradtnak érezte magát. Leült az olcsó vaságyra.

– Kaphatnék egy pohár vizet? – Szomjas volt, torka egészen kiszáradt.

Linda néni körülnézett, mintha most járna először a szobában, az asztalkán meglátott egy poharat. Érte nyúlt, aztán meggondolta magát, és kiment a szobából.

– Rögtön hozom.

Zoltán felállt, felemelte a poharat, a vízcsap alá tartotta, és kinyitotta a csapot. Futó pillantást vetett a mosdó fölé szerelt tükörre. Nem akart hinni a szemének. A homályos, kopott tükörből egy csaknem ismeretlen arc nézett vissza rá. Szemei az álmatlanságtól vörösek, gyulladásosak, bajusza, szakálla kinőtt, arccsontjai alatt sötét volt a bőre. Egy-két pillanatig lehunyt szemmel állt. A víz a kezére csorgott. Feleszmélt. Mohón ivott, aztán a keze fejével megtörölte a száját. Az öregasszony közben visszajött, tenyerében ezüsttálcát tartott, rajta csiszolt kristálypohárban pezsgett az ásványvíz.

Zoltán azt is megitta.

– Szegény fiacskám – mondta Linda néni. Aztán anyáskodva hozzátette. – Megérdemelné, hogy meghúzzam a fülecskéjét. Hát szabad ennyi izgalmat okozni? Ejnye.

– Túl vagyunk rajta – mondta Zoltán, és az öregasszony ujján csillogó, topázköves gyűrűt nézte. – Megyek, nem akarom, hogy Matild sokáig várjon rám.

Linda néni a fiatalember szavaiból kiérezte a birtokonbelüliség magabiztosságát, azt a határozott meggyőződést, hogy Matild csak őrá várhat. Sajnálta Zoltánt.

– Mondanék én magának valamit, fiacskám. – Zoltán cigaretta után kutatott a zsebében, miközben kíváncsian nézett az öregasszonyra. – Jobb, ha tőlem tudja meg.

– Mit, kézit csókolom? – Mélyre szívta a füstöt, enyhe szédülést érzett.

– Maga nagyon szereti Matildot? Ugye?

– Nagyon.

– Matild Istvánt szereti.

– Istvánt? A bátyámat?

– Őt, fiacskám.

– De hát… – Egy másodpercig gondolkodott. – De hát – mondta tétován – nem is ismerik egymást.

– Ismerik. És egymásra találtak. Három nap elég volt, hogy megszeressék egymást. Még a nyáron meg akarják tartani az esküvőt.

– Igen? – kérdezte, és felállt. – Később sem emlékezett vissza, hogyan talált ki a szobából.

Matild félt a találkozástól. Azt nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért fél, de félt. Tele volt szorongással, balsejtelmekkel, de rossz érzéseit eltitkolta István előtt. Annyit mondott csak neki, hogy kíváncsi rá, Zoltán mit fog szólni a történtekhez.

– Mit szólhat? Tudomásul fogja venni – mondta István, és megcsókolta a lány kezét. – Magának, Matild, amíg én maga mellett állok, nincsen félnivalója. Szeretem magát, maga is szeret engem. Szándékaink tiszták és becsületesek. Délután beszéltem Hámory kegyelmes úrral. Megígérte, hogy mindenben a segítségemre, helyesebben a segítségünkre lesz. Következésképpen augusztusban megtarthatjuk az esküvőt. Boldog?

– Az vagyok, István, őszintén mondom.

A pamlagon ültek egymás mellett, a nyitott ablakon hűvös, nyári levegő áramlott be. A lány bőrén borzongás futott végig. Hallgatta Istvánt, aki okosan, szinte mérnöki pontossággal sorolta fel a legközelebbi teendőket: milyen iratokat kell beszerezniük, hogyan fogják biztosítani a házasságkötéshez szükséges kauciót, Matild gondolatai közben Zoltánon jártak, nem akart fájdalmat okozni neki, pedig tudta, hogy ez elkerülhetetlen. „De hiszen becsületes voltam vele szemben mindig. Sohasem hitegettem, nem biztattam, még csak ígéretet sem tettem rá, hogy a felesége leszek. Tudtam, hogy szeret. De arról én nem tehetek. Azért ne legyek István felesége, mert Zoltánnak ez fájni fog?”

– Egyetért velem, Matild? – kérdezte a férfi, és a lányra nézett.

– Mindenben, István, úgy lesz minden, ahogyan maga akarja. Egy dologhoz azonban ragaszkodom.

– Csak egy dologhoz? Ilyenformán nekem nagyon elkényeztetett helyzetem lesz.

– Be akarom fejezni egyetemi tanulmányaimat.

– Semmi akadálya. De nem tudom, miért van erre szüksége? Az én feleségem nem fog dolgozni. Miután maga lesz a feleségem, következésképpen nem kell állásba mennie.

– Én tanítani akarok, István. A tanítás nekem nem munka, hanem hivatás. És van még valami, amiért meg akarom szerezni a tanári diplomát. Nem szeretnék Kárász István hadmérnök butuska felesége lenni. Én annyi buta nőt ismertem, hogy néha helyettük is. szégyelltem magam. Szeretem az irodalmat, a történelem is nagyon érdekel. Maga nem nagyon rajong édesapjáért. Lehet, hogy minden oka megvan rá. Nem tudom, nem ismerem őt. De irigylem. Nagyon. Ha én egyszer világot láthatnék…

– Írok apámnak, és nászútra elutazunk Borneóra. Úgy tudom, most ott van.

– Azt hiszi, nem utaznék el, ha lehetne? Tudja, a líceumban nagyon vigyáztak arra, hogy milyen könyv kerül a kezünkbe. Én elég sok tiltott könyvet olvastam. Más borítólapot tettem rá, meg mindenféle trükköt kitaláltam. Néha azt mondtam, sok mindent tudok már a világról. Tudom, hogy létezik New York, London, Tokió és Peking, Róma és Kairó, és én úgy fogok meghalni, hogy Debrecenen kívül csak Budapestet ismerhetem meg.

– Bízzon bennem, Matild. Szavamat adom rá, hogy meg fogja ismerni Londont, New Yorkot, mindent, amit akar.

Zoltán lépett a szobába. Matild rögtön észrevette, hogy a fiatalember ivott. Észrevette István is. Felálltak. A férfi úgy tett, mintha nem látná öccse bizonytalan lépéseit, bárgyú mosolyát. Erőt vett magán, megölelte, mondott valami istenhozott-félét, de Zoltán nem figyelt rá, ő csak Matildot nézte, aki sápadtan állt az asztalnál, és szebb volt, mint valaha.

– Jó estét, Zoltán – mondta halkan a lány, és csak állt, mintha gyökeret eresztett volna a lába. – Örülök, hogy látom. Nagyon örülök.