Zoltán kibontakozott bátyja öleléséből, bal karjával sodró mozdulatot tett, egy pillanatra elveszítette egyensúlyát. Megkapaszkodott az intarziás komódban. Aztán megemberelte magát, és az asztalhoz ment. Szemben állt a lánnyal.
– Köszönöm, Matild, hogy aggódott értem.
– Téged leitattak a kapitányságon? – kérdezte István. – Ülj le, mert mindjárt hanyatt vágódsz. Matild, kérem, segítsen neki.
Zoltán oldalt fordult. Széles arcát furcsa grimasz torzította el.
– Fogadást adott. Maga a méltóságos főkapitány-helyettes úr. Érted, mit mondok, bátyó? Álló fogadást. Fogd marokra, fiam, a poharat. Édes fiam. Igyuk ki. Fenékig, édes fiam. Ahogyan mi szoktuk, érted, bátyó, hogy mit mondok?
– Értem, Zoltán. Mindent értek. Szeretném, ha jó hideg vízzel lezuhanyoznál, és lefeküdnél. Szeretném, Zoltán.
– De miért? Hát mi bajom van nekem? Részeg vagyok? Úgy találod?
– Zoltán, kérem, hallgasson Istvánra. Kérem, a kedvemért…
A fiatalemberből keserves nevetés szakadt ki.
– A kedvéért, Matild? Hát ez nagyon jó… Ez mindennél jobb. – A kerevetre huppant, és halkan, keservesen tovább nevetett, sírásnak beillő nevetéssel. – A maga kedvéért mindent. Hideg zuhanyt, kényszerzubbonyt, gumibotot, revolvergolyót, mindent vállalok.
Hirtelen abbahagyta a nevetést, mintha kijózanodott volna.
– Nem hittem volna, Zoltán – mondta a bátyja –, hogy ennyire gyengék az idegeid.
Zoltán maga elé nézett. Erős metszőfogaival belemart alsó ajkába.
– Gyengék – mondta. – Nagyon gyengék. Nem jó látvány a félig agyonvert ember. Nem nekem való látvány. Félek a nyomorékoktól. Irtózom tőlük. Nem értem őket. – Értelmesen, de összefüggéstelenül beszélt. – Miért ragaszkodnak az élethez?
– Mert nem állatok – mondta István. – De ne filozofálj, öcskös. Az nem a te műfajod. Hozd magad rendbe, és vacsorázzunk. Órák óta várunk rád, és pokoli éhes vagyok.
Zoltán felállt. A borozóban, ahol szinte egy hajtásra megivott fél liter bort, még azt forgatta a fejében, hogy ha hazajön, egyszerűen agyoncsapja a bátyját, Matildot is, aztán önmagával is végez. Fél órával ezelőtt, ott, a gyalult asztalra könyökölve, minden olyan egyszerűnek látszott. Szinte végigélte a leszámolás minden mozzanatát, maga elé képzelte a másnap megjelenő lapok színes tudósításait, látta a gyászkeretes fényképét, még az újságcímeket is megfogalmazta: „Rejtélyes családi dráma a Hollán utcában. Pótolhatatlan veszteség érte a magyar birkózósportot.” Fél órával ezelőtt részt vett a saját temetésén, ravatala körül ott álltak a barátai, Wéber Ernő, Taksony Béla, Majtényi Sanyi. Sírtak. Csak Wéber Ernő nem sírt, mogorván nézte őt. Igen, a borozóban minden nagyon egyszerű volt. Most azonban, hogy ott álltak az asztalnál, és Matild sajnálkozó tekintetét, szomorú arcát nézte, tudta, hogy nem fogja bántani őket, és magával sem fog végezni, mert nagyon szereti a lányt, nem akarja, hogy meghaljon. Magával sem végez, mert az Matildnak nagyon fájna. Nem tudta, hogy így van-e, de belekapaszkodott ebbe a gondolatba, erősen, kétségbeesetten, mint a fuldokló a mentőövbe. Később, fürdés közben, a maga igazolásaképpen azt is kitalálta, hogy Matild szereti őt, hamarosan rá fog jönni, hogy rosszul választott, István mellett nem lesz boldog élete. Érvelt, reménykedett, hazudott önmagának, miközben a féltékenység kegyetlenül meggyötörte. Erre már nem volt orvossága. Talán csak az a gyengécske remény, hogy Matild az esküvőig nem lesz Istváné, mert Matildnak elvei vannak, nem olyan, mint a többi lány.
Eközben Matild rosszkedvűen megterített. István észrevette a lány hangulatváltozását, a kedvébe akart járni.
– Segíthetek valamit, Matild? – kérdezte, és gyengéden megfogta a vállát. A lány bágyadtan rámosolygott.
– Köszönöm, de ez az én dolgom. – Tovább akart lépni, de a fiatalember nem engedte el a vállát.
– Bántja valami? Nekünk nem lehetnek titkaink egymás előtt.
– Attól tartok, hogy Zoltánnak fájdalmat fogunk okozni, ha megmondjuk…
A férfi nem hagyta, hogy a lány befejezze a mondatot.
– Figyeljen rám, Matild – mondta, és az ablakhoz ment, leeresztette a redőnyt. – Három napja ismerjük egymást. Megszerettem. Ezt a hirtelen fellobbanást és gyors döntést apámtól örököltem. Valószínű, hogy Zoltán is. Lehet, hogy nagyon rosszul fogunk élni. Ezt a kockázatot vállalom. Azt mondta, maga is vállalja. Valamit meg kell tanulnia. Magának, úgy érzem, nagyon érző szíve van. Könnyen megsajnálja az embereket, és szeretne mindenkinek a kedvében járni. Úgy szeretne élni, hogy életmódja, cselekedetei összhangban legyenek mások akaratával, vágyaival, elképzeléseivel. Következésképpen, hogy mindenki szeresse. Matild, ez nem megy. Így nem lehet élni. Elmondta, hogy szerelmes magába az a Viktor. Az öcsém is. Mindketten feleségül akarják venni. Ha maga hozzám jön feleségül, az nekik fájni fog. Magát ez bántja, sajnálja őket, következésképpen nem szabad sohasem férjhez mennie, ha nem akar fájdalmat okozni nekik.
– Igaza van, István. De ígérje meg, hogy nem fogja bántani Zoltánt. Nagyon szeretném, ha maguk megértenék egymást.
– Ez Zoltánon is múlik. Ami pedig a bántást illeti: bízza rám. Nem fog belepusztulni. Még csak huszonkét éves. Jószerint gyerek. Tudja, Matild, hogy Zoltán hányszor lesz még „halálosan” szerelmes?
Igazat adott Kárász Istvánnak. Sajnálja Zoltánt, de miatta nem ronthatja el az életét.
– Az embereket, Matild – hallotta a mérnök hangját –, keményen és következetesen kell szeretni. Azt kérem magától, ha egyszer gyerekünk lesz, keményen szeressük őt. Keményen és tárgyilagosan.
– István, szeretni tárgyilagosan nem lehet. Csak szenvedéllyel, hittel és odaadással. Az anyai szeretet sohasem tárgyilagos.
– Mert nem ésszel szeretünk. És ez baj.
A vacsoránál mintha összebeszéltek volna, nagyokat hallgattak. Matild leszedte az asztalt, a testvérek pedig átmentek Zoltán szobájába.
A mérnök konyakot tett az asztalra, teletöltötte a poharakat, aztán behívta a lányt is.
– Zoltán – mondta könnyed, természetes hangon –, szeretném közölni veled, hogy Matild és én hamarosan összeházasodunk.
– Tudok róla – mondta Zoltán. – Beszéltem Linda nénivel. Mielőtt idejöttem, nála jártam. Azt hittem, Matildot ott találom. – Csendes, nyugodt hangon beszélt, de a szíve elszorult. – Gratulálok. Ez gyorsan ment.
– Van ilyen – mondta a bátyja. – Apánk tudna erről mesélni. Gondolom, erre ihatunk.
– Ezt ne kívánd tőlem – mondta Zoltán, és eltolta maga elől a poharat. – Sokat ittam – tette hozzá. – Elég volt.
– Nem erőszakollak. Nézd, Zoltán, tudom, hogy te is szereted Matildot…
– Fáradt vagyok – vágott közbe Zoltán. – Szeretnék lefeküdni.
– Ahogy gondolod. – István a lányra nézett. – Hagyjuk őt lefeküdni.
Matild is felállt. A kezét nyújtotta.
– Isten vele, Zoltán. És ne haragudjon.
Zoltán lagymatagon megfogta a lány kezét, és hallgatott.