Akik nyáron is fáznak

Fejezet 9

István éjfél után jött haza. Zoltán szobájából fény szűrődött ki, benyitott.

– Azt hittem, már alszol – mondta. – Nem viselkedtél valami jelesen.

Zoltán letette a könyvet a kezéből. Bátyja egy pillantást vetett a címlapra. A görög–római birkózás története. Elhúzta a száját, aztán várakozva leült az egyik székre, öccse közben cigarettára gyújtott.

– Mit kellett volna tennem? – kérdezte. – Leköphettelek volna, de nagyon száraz volt a torkom. Most pedig jobb volna, ha magamra hagynál. Nincs kedvem beszélgetni veled. Te túl okos vagy hozzám.

– Nekem viszont van néhány szavam – mondta István, s úgy tett, mintha nem venne tudomást Zoltán megjegyzéséről. – Nem tudom, hogy mi történt a rendőrségen. Sikerült közbeavatkoznom. Kiengedtek. Ez volt az utolsó eset, hogy segítettem rajtad. Többé nem keresem fel Hámory kegyelmes urat efféle ügyben.

– Nem kértelek meg rá. Máskor ne segíts.

– Nem fogok segíteni. De figyelmeztetlek, ha nem térsz észhez, ha nem hagyod abba a meghitt barátkozást azzal a csürhével, a börtönben fogsz elrohadni. Nem fogom megengedni, hogy tönkretedd az életemet.

– Egyezzünk meg valamiben, István – mondta Zoltán. – Hagyjuk egymást békén. Független emberek vagyunk. Csináld a dolgodat, én is csinálom a magamét. Miért fontos, hogy mindketten szeressük a savanyúcukrot? Te szereted, szopogasd. Én nem szeretem. A barátaimat pedig bízd rám. – Felemelte a könyvet, és kinyitotta. Hallotta, hogy bátyja feláll, és kimegy a szobából.

2.

2.Évek múlva Linda azt kérdezte Matildtól, hogy boldog-e. A fiatalasszony csodálkozva nézett rá.

– Nem látni rajtam?

Az öregasszony hunyorgó tekintetével hosszan nézte Matild telt arcát.

– Megmondom neked őszintén, lányom, hogy én bizony nem vagyok tisztában veled. Úgy elrejted az érzelmeidet, hogy az arcodon semmi sem látszik.

– Boldog vagyok – mondta a fiatalasszony.

Valóban boldog volt. Szerette a férjét, és nem bánta meg, hogy Kárász István felesége lett. Valami azonban időnként megzavarta boldogságát. Minden igyekezetével azon volt, hogy a testvérek közötti ellentéteket elsimítsa. Egy idő után szomorúan állapította meg, hogy fáradozása eredménytelen. A szakadék mélyül közöttük, és nem kötheti össze a testvéri szeretet hídjával, ehhez nincs ereje. Annyit azonban sikerült elérnie, hogy a robbanás nem következett be. Arra számított, hogy az idő feloldja majd az ellentéteket. Tévedett. A háború elmélyítette ezeket az ellentéteket. A testvérek homlokegyenest ellenkező véleményen voltak. Matild nem tudta, hogy kinek van igaza, Zoltán érvei közelebb álltak hozzá, de ezt nem vallotta be férjének. Voltak időszakok, amikor úgy látszott, hogy rendeződnek a dolgok. Zoltánt harminckilenc és negyven nyarán behívták katonai szolgálatra. Kárász István azt mondta, ez jót fog tenni a Gladiátornak, ott majd embert faragnak belőle. Azt gondolta, hogy igaza lesz. Érdeklődött utána, figyelemmel kísérte magatartását, és a legjobb véleményt kapta öccséről. Fegyelmezett, kifogástalanul viselkedik, remek tartalékos tiszt válik belőle. Egyik vasárnap örömmel számolt be Matildnak a hallottakról. A fiatalasszony örült, nagyon boldognak érezte magát. Hanem aztán, hogy Zoltán szabadságra hazajött, öröme elillant.

– Fenét változtam meg – mondta Zoltán. – Okosabb lettem. Megtanultam hallgatni. Elvégzem azt, amit megparancsolnak, mert máskülönben nem jöhetek szabadságra. Magamban pedig köpök rájuk. Nem nekem kell megváltoznom, Matild, hanem a világnak.

– A világ nem fog megváltozni a kedvedért.

– Vannak, akik meg fogják változtatni a világot.

Matildnak eszébe jutott, hogy a férje is ezt mondta, amikor kitört a háború. „Kedvesem, meg kell változtatni a világot. Ez az emberek dolga. Történelemtanárnak készülsz. Tudnod kell, hogy időnként egyik-másik népnek az a küldetése, hogy megváltoztassa a világot. Most a német népre esett a sors választása.” Matild Zoltánra nézett.

– Hitlerre gondolsz? – kérdezte.

– Nem, Matild. Hitlerre a férjed gondol. Én azokra gondolok, akiket annak idején a rendőrség fogdájában félig agyonvertek.

– Zoltán, féltelek.

– Kedves tőled. De nincsen rá okod. Az ősszel leszerelek, útlevelet kérek, és apámhoz utazom. Nézd, Matild, én nagyon fegyelmeztem magam eddig. Azt hittem, felejteni tudok. Nem megy. Szeretlek. Talán jobban, mint évekkel ezelőtt. Próbálkoztam más lányokkal is, az sem használt. Talán azért, mert nem voltál az enyém. Tizenötezer kilométer távolságból más lesz a helyzet. Már írtam apámnak, és ő válaszolt. Örül az elhatározásomnak. Azt hiszem, a férjed is örülni fog. Jelenlétemmel nem idegesítem őt.

Matild nem tudta megmagyarázni magának sem, hogy miért ragaszkodik Zoltánhoz? Istvánba szerelmes, tudja, hogy Zoltán és közte nem mélyülhet tovább a kapcsolat, azért nem, mert nem érez testi vonzalmat iránta. De ha érezne is, akkor is uralkodna érzésein és vágyain, nem csalná meg férjét sohasem, nem vétene a tisztesség ellen. Mindezt tudta, biztos is volt magában, és mégis megrémült arra a gondolatra, hogy soha többé nem fogja látni Zoltánt. Különös, de Zoltán közelében biztonságban érezte magát. Mindig számíthat rá, megérti őt, és megvédi mindenkivel szemben.

– Arra kérlek, hogy ne menj el. Önző vagyok, tudom. Nagyon kérlek. Fájna, ha elhagynál.

– Nem értelek – mondta Zoltán indulatosan, és keze ökölbe szorult. – Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? Hát nem látod, hogy szenvedek? Maradjak itt, legyek az apródod? Az udvari bolondod?

– A bátyám. – Hirtelen felismerte, hogy Zoltánhoz fűződő szeretete és ragaszkodása annak a soha meg nem született fiútestvérnek szól, aki után csöppnyi kislány kora óta vágyódott, és akit megismerkedésük pillanatában Zoltánban talált meg. Görcsös szorongással kapaszkodott bele ebbe a felismerésbe, és szerette volna, ha a fiatalember megértené őt. Matild apja tizennyolc tavaszán halt meg, egy hónappal a kislány születése után. Anyját három év múlva temették el. Az árvát Linda néni akarta magához venni, de férje nem egyezett bele. Árvaházba került, idegenek nevelték, akiktől megkapott mindent, csak a szeretetet nem. Magányosan nőtt fel, és azóta irtózik a magánytól. Magányában találta ki magának a „bátyját”, az erős, bátor fiút, aki egy szép napon érte jön, és elviszi őt az árvaházból. Később, amikor nagyon szenvedett a magánytól, szentül hitte, hogy valahol él a fiútestvére, aki szintén vágyódik őutána. Az apácákhoz kerülése után magányossága még fojtóbb, fájdalmasabb volt, zárkózottsága is elmélyült. Barátnői nem voltak, a líceum falain belül igazi barátságok nem alakulhattak ki, a besúgás gyanakvást, bizalmatlanságot szült, meg kellett tanulnia a védekező képmutatást és az alakoskodást. Matild mindazonáltal megőrizte tisztaságát és tisztességét, mert csak védekezett, ártani nem ártott senkinek sem. Védte önmagát, emberi méltóságát. Sohasem mondta el senkinek, hogy mit gondol, és mit érez, csak képzelete szülöttjének: nagy és erős bátyjának. Amikor megismerkedett a fiúkkal, nem a jövendőbeli szerelmesét kereste bennük, hanem bátyját. Azt kereste Dombi Viktorban, és azt találta meg Zoltánban. Megszerette őt, és az a furcsa helyzet állott elő, hogy testvére „megtalálása” után robbanásszerűen tört fel benne a szerelem. Zoltán mellett találkozhatott volna mással is, aki felébreszti benne a szerelmet. Kárász Istvánnal való találkozása véletlen volt, a szerelemre lobbanása viszont nem. Lehet, hogy másként alakult volna a helyzet, ha Zoltán a megismerkedésük után nem beszél olyan sokat testvéréről.