Akik nyáron is fáznak

Fejezet 10

– Nem, Matild – mondta a fiatalember –, nem lehetek a bátyád, nem is akarok az lenni, mert én másképp szeretlek.

– Szeress meg valakit, nősülj meg, csak maradj mellettem.

– Elutazom.

Matild majdhogynem belebetegedett a gondolatba, hogy Zoltán mégis elutazik, és elhagyja őt. Örült, hogy férje hetek óta gyakorlaton tartózkodik vidéken, és nem látja rosszkedvét. Zoltán sem volt odahaza, napjai magányosan teltek. Linda néni hívta: utazzon le hozzá néhány hétre, de ügyesen kitért a hívás elől, nem volt kedve az öregasszonnyal társalogni. Olvasott, tanulgatott, kézimunkázott, közben arról ábrándozott, hogy ha Zoltán elutazik, gyereket fog szülni. Egyre határozottabban érezte, hogy István mellett szüksége van valakire, akivel megoszthatja magányát. Mi történne, ha rábeszélné Istvánt, hogy hagyja ott a katonai pályát, helyezkedjen el valamelyik nagyvállalatnál, mérnökökben most hiány van. István, amióta elvégezte a Hadiakadémiát és a Haditechnikai Intézet tisztje lett, sok mindenben megváltozott. Szereti őt, kedves, figyelmes hozzá, szinte lesi a gondolatát, de néha nagyon furcsa kijelentéseket tesz. Azelőtt sohasem tett megjegyzéseket a zsidókra, az utóbbi időben viszont több alkalommal is helyeselte Hitler zsidóellenes intézkedéseit.

Már közeledett az ősz, az egyetemi tanévnyitás kezdete, amikor István szabadságot kapott, és két hétre elutaztak Kékesre. Felejthetetlen napok következtek. Szinte megijedt attól a rajongó szeretettőt, amivel férje elárasztotta őt. A mézeshetek alatt nem érezte ilyen boldognak magát. István egészen más ember volt itt, mint Budapesten, mintha otthon hagyta volna a merevségét. Még következetes pontosságáról is megfeledkezett, megtörtént, hogy csak délben keltek fel. Ebéd után újból lepihentek, majd sétáltak, gyönyörködtek a sokszínű tájban, a felhők állandóan változó játékában. Vacsora után beültek a kaszinóba, pezsgőt vagy bort ittak, táncoltak is egy keveset. Tánc közben szorosan férjéhez simult. Egyre halogatta a régen eltervezett beszélgetést, nem szerette volna befelhőzni boldogságukat. A visszautazásuk előtti napon korán lefeküdtek.

– Tudsz arról, hogy Zoltán Borneóba akar utazni? – kérdezte.

István cigarettára gyújtott.

– Borneóba?

– Apádhoz.

– Zoltán mondta?

– Tőle tudom. Apádnak megírta. A válasz is megjött. Olvastam.

– És mit írt az öreg kútfúrómester?

– Örült Zoltán elhatározásának. Úgy látszik, írta, nemcsak birkózni tanult meg, hanem gondolkodni is. Induljon minél előbb, mert ahogyan ő a távolból látja, a művelt európaiak hamarosan felfalják egymást. Szerinte mi sem kerüljük el a háborút. Ahogyan ő a politikusainkat ismeri, biztos benne, hogy megint rossz oldalra fogunk állni.

– Öreg antimilitarista. Úgy beszél onnan a távolból, mintha sohasem lett volna köze ehhez a nyomorult kis országhoz.

– Te helyesled Zoltán tervét?

– Azt hiszem, jól teszi, ha elmegy. Félek, hogy megint valami ostobaságot csinál, és tönkreteszi az életét. – Cigarettaparazsa felizzott, egy pillanatra megvilágította az arcát. – Kalandor. Nem tudok mást mondani róla. Persze, ha el akarja hagyni az országot, sietnie kell, mert nem kap kiutazási engedélyt. Apám jól látja az európai helyzetet. Úgy látszik, belesodródunk a háborúba. – Elhallgatott, pár pillanatig csak lélegzésüket lehetett hallani. – Igen, Matild, háború lesz. Következésképpen, Zoltánnak is be kell vonulnia.

Matild megrémült.

– Téged is elvisznek?

– Katona vagyok. Hivatásos.

– Hagyd ott a katonaságot. A kedvemért. Te mérnök vagy. Ha szeretsz, ha igazán szeretsz, lemondasz a tiszti rangodról.

– Csacsiságokat beszélsz, kedvesem. Alig három éve, hogy elvégeztem az Akadémiát, és máris mondjak le? Miért tenném? Gyerekkorom óta erre a pályára készülök. Amikor megkértem a kezedet, tudtad, hogy hadmérnök leszek. Vagy azért mondjak le, mert háború lesz, és esetleg a harctérre visznek? Ha lemondanék, akkor is behívnának, mert minden egészséges férfit behívnak. Csak nem tiszt lennék, hanem közlegény. A háborút nem úsznám meg. Nem is akarom megúszni. Kétségbe lennék esve, ha rám nem számítanának.

– És velem mi lesz? Megint egyedül maradok. Félek a magánytól, István. Nagyon félek. Ha legalább gyerekünk lenne.

A férfi felkönyökölt. Az ablakon át beszüremlő halvány, kékes fényben fürkészte a fiatalasszony arcát.

– Gyereket szeretnél? Eddig hallani sem akartál róla. Azt mondtad, két-három évet tanítasz, és majd azután, ősszel kezded az első évet.

– Nem gondoltam, hogy mi is belesodródhatunk a háborúba.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy rossz történelemtanár vagy. De talán anyának jobb leszel. – Megcsókolta Matildot, és mellé bújt.

Kilenc hónap múlva, 1941. május 26-án, Matild egészséges fiúgyermeknek adott életet. Boldogsága határtalan volt. Talán csak az árnyékolta be némiképp a boldogságát, hogy aggódott Zoltánért. Sógora április 11-én, a budapesti első gyalogezred zászlósaként, a magyar csapatokkal együtt bevonult a Délvidékre. Nyugtalanul leste a harcokról szóló híreket, és némi lelkifurdalást érzett. „Ha Zoltánnal történik valami, ha megsebesül, vagy megölik, én leszek az oka. Én akartam, hogy ne utazzon el az apjához.” Milyen boldog volt, amikor tavaly Kékesről hazatérve, Zoltán közölte vele: úgy döntött, hogy idehaza marad. Akkor azt mondta magában: „Lám, csak akarni kell. Ha következetesen akar az ember valamit, azt előbb-utóbb eléri.” A szülés után azt mondta: „Gyereket akartam, fiúgyereket. Sikerült. Most már jöhet a háború, nem leszek egyedül.” Férje nyomban a szülés után már ott állt az ágya mellett, és aggódó tekintettel fürkészte az arcát. Miután egyedül maradtak, és a kicsit is elvitte az egyik nővér, Kárász István kezet csókolt Matildnak, és azt mondta:

– Köszönöm, kedvesem. – Zubbonya zsebéből elővett egy bársonnyal behúzott dobozt. – A tied. Viseld egészséggel.

Matild gyönyörködve nézte a platinából készült gyűrűt, amelyen az egyetlen dísz egy csodálatos fényű igazgyöngy volt. Ráhúzta az ujjára, s kissé felemelte a kezét. A gyöngy felfénylett az ablakon betűző napsugárban.

– Egy vagyon – mondta alig hallhatón.

– Édesanyám kapta apámtól, amikor megszülettem. Vigyázz rá.

Másnap hatalmas rózsacsokrot kapott Zoltántól. A virágoknak legalább úgy örült, mint a gyűrűnek. „Ez Zoltán – mondta magában. – Valahol Újvidéken harcol, és mégsem feledkezett meg rólam.” Néhány nap múlva hazament. Távollétében Kárász István felvett egy tizenhat esztendős Tolna megyei kislányt. Most már nem élhetnek háztartási alkalmazott nélkül, mondta. Juliska szőke volt, kékszemű, kicsit szeleburdi, de remekül főzött, gyorsan és tisztán takarított, és ami mindennél fontosabb volt, imádta Matildot és a kis Istit. A százados évek óta azon mesterkedett, hogy állandó háztartási alkalmazottuk legyen, de Matild azt mondta, elég, ha hetenként háromszor jön egy bejárónő. Nem akarja, hogy idegen lakjon a lakásban, zavarná őt, nem élhetnének felszabadultan. Most azonban örült a szeleburdi kislánynak. Életét teljesen betöltötte az egészséges kisgyerek, aki nem sokat törődött a zajos világgal, csak akkor sírt fel, ha éhes volt. Ha megtelt a bendője, nyugodtan feküdt a bölcsőjében, aludt, vagy ismerkedett a világ dolgaival. Linda néni, bár gyengélkedett, váratlanul meglátogatta, és nem üres kézzel jött. Olyan kelengyét hozott a kicsinek, amilyet Matild még nem látott. Zsörtölődött is a rend kedvéért, mert hát elvárhatta volna, hogy Matild hívja őt, tanácsot kérjen tőle, mégiscsak öregasszony már, bőséges tapasztalattal rendelkezik. Mindegy, nem hívták, ő nem sértődött meg, itt van, és itt is marad néhány hétig. Zoltán szobája üres, meghúzódik benne. A fiatalasszony boldogan nevetett.