Akik nyáron is fáznak

Fejezet 11

– Bőséges tapasztalat – mondta. – Hány gyereket tetszett szülni?

Linda néni arcát megkeményítette a keserűség. Matild már megbánta a jókedvű megjegyzést, tudta, hogy az öregasszonynak fájó sebébe szúrt. Nem rajta múlott, hogy nem szült, férje ki nem állhatta a gyerekeket. Elválással fenyegetőzött, és Linda néni nem mert szülni. Mintha csak jóvá akarta volna tenni megalkuvásból fakadó vétkét, azt, hogy Matildot az árvaház gondjaira bízta, most reggeltől estig Istin csüngött. Ott ült a bölcső mellett, és nézte nyugodt alvását, ha felébredt, gügyögött neki, játszott vele, szinte megfiatalodott. Azért maradt idejük a beszélgetésre is. Megnézte Matild kamráját, csóválta a fejét, nem tetszett neki valami, majd papírt, ceruzát vett elő, és írni kezdett. Mikor elkészült az írással, hunyorogva Matildra nézett.

– Tessék. Felírtam néhány dolgot, amit be kell szereznetek.

A fiatalasszony elhűlve nézte a hosszú jegyzéket.

– De Linda néni, nem akarok én kereskedést nyitni. Ha én ezt mind beszerzem, akkor kiköltözhetünk a lakásból. Minek ennyi liszt meg szappan? – Olvasta a jegyzéket. – Zsír, füstölt hús, só, hagyma, burgonya, ecet, fűszerek, lekvár, befőttek, tű, cérnák, gépselyem, gyertyák, petróleum…

– Én már megértem egy háborút, lányom. Igaz, gyereket nem szültem, de tudom, mi az ínség. A lisztet, zsírt, füstölt húst én majd beszerzem vidéken, és felküldöm. A befőtteket is elkészítem. Nem tudhatod, hogy mi lesz holnap meg holnapután. Te nélkülözhetsz, a kicsi azonban nem.

Matild nem vitatkozott. Majd megbeszéli a férjével. És a következő pillanatban már áradozni kezdett Istvánról. Az öregasszony figyelmesen hallgatta. Egyszer csak megkérdezte:

– És Zoltán? Vele mi van? Megnyugodott már?

– Azt hiszem, igen. Már nem sportol. Illetve, nem versenyez. Tanít. Az Építők edzője. De állandóan behívják katonának. Az ősszel szerelt le, három hónapja megint katonáskodik.

– Veled hogy s mint van?

– Velem? Szeret még mindig.

– Bolond ember. Meg kéne nősíteni.

– Tessék megpróbálni. De nem hiszem, hogy sikerülni fog. – A gyerek felsírt a bölcsőben. – Éhes. Szereti a gyomrát ez az aranyos gazember.

Két hét múlva Linda néni elutazott. Matild annak is örült, már nagyon terhesnek érezte az öregasszony uralkodását. Sokkal nyugodtabban teltek a napok. Zoltánt néhány napra hazaengedték. Matild örömében összevissza csókolgatta. A fiatalember szótlan, zárkózott volt. Rendszerint együtt vacsoráztak, és közömbös dolgokról beszélgettek. Zoltán csak akkor vidult fel egy kissé, ha Matild megengedte neki, hogy a gyereket kivegye a bölcsőből, és bolondozzon vele. Az asszony pedig engedte, és örült, hogy Zoltán szereti a gyereket.

Valamelyik este váratlanul betoppant a szemüveges Dombi Viktor. Matild megörült neki, természetesen ott tartotta vacsorára. A tanár Óbudán tanított, az Árpád Gimnáziumban, latint és magyart. A beszélgetés során megtudta, hogy Viktor apja egy évvel ezelőtt meghalt, most anyjával ketten laknak a Szőlőskert utcai házban.

– Hát miért nem nősülsz meg? – kérdezte István.

– Mire nősüljek? Az óradíjamra? Éppen hogy csak megélünk a fizetésemből anyámmal. Hol találnék egy olyan lányt, aki szép is, okos is, és vállalja mellettem a nélkülözést?

– Ha szereti magát, Viktor, akkor egészen biztosan vállalja a megpróbáltatásokat is.

– Lehet – mondta a szemüveges tanár. – Lehet, hogy van ilyen lány, de nekem még nem volt szerencsém találkozni vele.

– Ráérsz még megnősülni – mondta Zoltán. – Szerintem a legnagyobb hülyeség lenne. Hamarosan megkapod a behívódat, és akkor mit csinálna a feleséged? Ha végleg belépünk a háborúba, a vágóhídra téged küldenek. Meg engem. Azokkal, akik a háborút csinálták, nem fogunk találkozni a lövészárkokban.

Kárász István vajat kent a kenyerére, majd rátett egy sonkaszeletet.

– A háborút nem csinálják, öcskös. Az szükségszerűen jön. Mi elköteleztük magunkat Németország mellett…

– De miért? – szólt közbe Dombi.

– Mert a nemzet érdeke így kívánja. Tanáremberek vagytok. Sokat tanultatok. Tudhatnátok, hogy itt, a Duna-medencében, szövetségesek nélkül a magyarság nem őrizhetné meg nemzeti létét és függetlenségét. Szövetségeseink nem lehetnek azok, akik megcsonkították az országot, akik magyarlakta területeket tartanak megszállva, üldözik és elnyomják vértestvéreinket. Következésképpen két szomszédos nagyhatalom jöhet számításba: Németország és Oroszország. Lehet, hogy te is szimpatizálsz a Szovjetunióval, mint néhányan ebben az országban, de tudomásul kell venned, a nemzet Németország mellett áll.

Matild nyugtalanul figyelte őt. Boldog, egyetértő embereket szeretett volna maga körül látni. Érezte ő nagyon jól, hogy a szoba levegője megtelt feszültséggel, egy tapintatlan megjegyzés robbanást idézhet elő, de mit tegyen? Istvánnak igaza van, de igaza van Zoltánnak is. Kinek a pártjára álljon, amikor őt most már a gyerek érdekli? Az az ő igazsága. Megpróbálta másra terelni a beszélgetést. Elmesélte, hogy ott járt Linda néni, még mindig a régi, nagyon jól tartja magát. Próbálkozása nem járt eredménnyel, férje megint a politikára terelte a szót.

– Értsétek meg, én nem vagyok háborúpárti – magyarázta meggyőző erővel. – Szeretem a békét. Különösen most, hogy fiam van. De ha a békét csak háborúval lehet megnyerni és biztosítani, akkor vállalni kell.

– Ki kezdte a háborút? – kérdezte Zoltán. – Tudomásom szerint Európában béke volt.

– Trianon csak fegyvernyugvást jelentett, és nem békét. Béke majd csak akkor lesz, ha Európában meghúzzuk az új határokat.

– És a Német Birodalom keleti határa a Dunánál lesz – mondta Dombi. – Nem, kedves István, te nagyon tévedsz, ha az efféle békében hiszel.

Zoltán felállt. Megköszönte a vacsorát, jó éjszakát kívánt, és elindult a szobája felé. Az ajtóban megállt egy pillanatra.

– Ha velem is beszélni akarsz, Viktor, gyere be. – Választ sem várva, belépett az ajtón.

Kárász István indulatosan megszólalt.

– Ez az öcsém. Arra sem méltat, hogy szóba álljon velem. Azzal a gladiátoreszével okosnak képzeli magát.

– István, kérlek – mondta Matild. – Ne bántsd őt. Fáradt. Holnap vissza kell utaznia.

– Akkor sem tűröm el az ilyen sértő viselkedést. Nem azért beszélek, hogy figyelemre se méltasson.

– Kérlek, én figyelemmel hallgattam minden szavadat – mondta Dombi Viktor.

– Nem rólad van szó.

Matildot szorongás fogta el. Érezte, hogy nincs igaza férjének. Elhatározta, hogy a megfelelő pillanatban meg is mondja neki. Most indulatos, mert hiúságát sértették meg, de ha lecsillapodik, el fogja ismerni a tévedését.

Még beszélgettek egy ideig, aztán Dombi bement Zoltánhoz.

– Nos, meggyőzted őt? – kérdezte Zoltán a belépő tanárt, és hellyel kínálta.

Dombi leült, megigazította szemüvegét, hosszú lábát előrenyújtotta.

– Szerintem meg lehetne őt győzni – mondta elgondolkodva. – Csak az ostobákra kár időt pazarolni. A te bátyád nem ostoba.