Az ördög hegedűse

Chapter 2

A garabonciás szél megzörgette a temető falára felkúszó repkényeket, megborzongatta a karcsú pineákat és a ciprusok ágait. Kékes holdfény hullt a kavargó ködfoszlányok között a genovai temető fehér szobraira, mohos sírkövekre és a régi, fekete keresztekre.

Jutott a tengernek is a szelíd égi fényből. Csillogva gördültek a hullámok a part felé és fehéren porlódtak szét a sziklákon. Egy hegedű panaszos hangja vegyült a szél zúgásába és a tenger morajlásába… Kimondhatatlan bánat, fájdalom és kétségbeesés sírt az éjszakai muzsikában.

Sötét árnyak mozgolódtak a temető vasrácsos kapujánál. Fekete köpenyek lebegtek a szélben, a holdfény fakó arcokat világított meg. A magas, fekete kapun tompa arany betűkkel egyetlen szó: Feltámadunk!

De a hegedű nem ismerte a reményt és feltámadást. Az elhagyatottság, a szomorúság, a félelem hangja hallatszott a sírok közül… Ez a hang illett a halottasház üres szemgödrökhöz hasonló ablakaihoz, a repkénnyel befutott magas falhoz, a szürke fatörzsekhez és lomha, kavargó, ónszínű ködfoszlányokhoz.

Elfojtott suttogás hallatszott a nagy, vasrácsos kapu körül. Kidülledt szemek lestek a rács mögül az éjszakai hegedűst. Egy kövér, nagytokás ember, a fűszeres a via Rossáról megkérdezte diadalmasan:

– Nos, hát nem volt igazam, hogy minden éjszaka itt hegedül a temetőben?

– Szörnyűség! – sápítozott a borbély felesége. – Most már magam is elhiszem, hogy az ördöggel cimborál.

– Annyi bizonyos, hogy nincs egyedül a temetőben – súgta valaki a hátuk mögött. Többen beszéltek egyszerre, sokféle hang összeolvadt a szél süvöltésével.

– Láttam a Gonoszt. Fekete köpenye volt és vörös kesztyűje…

– Valami furcsa barett volt a fején…

– Hosszú karja lógott az oldalán, és csontvázak ugráltak körülötte.

– Szörnyűség! Jelenteni kellene a hatóságnak! – Megzavarja a halottak nyugalmát!

– Ostobaság! Babonás fajankók vagytok! – tört ki Giacomo Costa, a város első hegedűse, aki szintén ott állt a leselkedők között. – A fiatal Paganini hegedül a temetőben. Megismerem a játékát. Egyedül van, nincs vele senki.

– Az ördög vezeti a vonóját! – mondta a fűszeres felindultan.

– Annyit hazudtok egymásnak, hogy végül magatok is elhiszitek, láttátok az ördögöt – jegyezte meg Costa mester gúnyosan.

De a többség ellene fordult. Felindult szavak röpködtek feléje és öklök emelkedtek a levegőbe. A helyzet már-már kritikussá vált, amikor páter Anzelmes megérkezett.

– Mi történik itt? – kérdezte szigorú hangon.

Utat nyitott a tömeg a magas, csuhás alaknak, akinek sovány aszkéta-arca önmegtagadásról és vezeklésről tanúskodott.

– Laudetur Jesus Christus – mondta valaki felénken.

– In aeternam, amen – válaszolta a páter. – Mit kerestek itt, testvéreim?

A fűszeres megemberelte magát.

– Meglestük az ördög hegedűsét, tisztelendő atyám… Ma este elhívtam a szomszédokat, hadd lássák ők is a kísértetet… Két alakot figyeltünk meg a temetőben… Az egyik hegedült; a másik a földet túrta a lábával és kénköves lángot fujt az orrán keresztül.

– Így van, én is láttam – süvöltötte egy hang.

– Mindnyájan láttuk – bizonygatták a többiek.

– A szarvával a levegőt böködte, mint a megvadult bika. – Én is láttam a szarvát! – bólintott a hentes.

– Talán a saját szarvadat láttad – súgta oda a borbély, aki mindenki titkát tudta a városban. – Feleséged a múlt éjszaka is együtt mulatott a fiatal Francescóval. Talán éppen most is vele van!

– Engedjetek! – hördült fel a hentes. – Engedjetek! Keresztülfúrta magát a tömegen, és eltűnt a sötétben. Az emberek összenevettek, de azután elhallgattak. A temetőben újra felhangzott a hegedű sírása.

–Az ördög hegedül! Hallja, tisztelendő atyám? – Mit tegyünk? – kérdezte valaki.

– Menjetek haza Isten nevében és aludjatok! – felelte a páter. – Ostobák vagytok és babonásak! Costa testvérünknek igaza van, a fiatal Paganini hegedül a sírok között. Nincs ebben semmi természetfeletti vagy különös. A fiatalember szereti a magányosságot és a csöndet.

– Nem törődik a holtak nyugalmával! – szólt a fűszeres, de már sokkal bizonytalanabbul.

– Még soha sem búcsúztatták szebben a szegény halottakat, mint most – válaszolta a szerzetes. – Te értesz hozzá, Costa mester! Mi a véleményed?

– Az, hogy igazi művész játszik a genovai temetőben, akinek a nevét hamarosan megismerik nemcsak itt a városban, hanem talán az egész világon! – válaszolta Costa megilletődve.

A titokzatos hegedűs tovább játszott. Bánat, vad fájdalom és végtelen kétségbeesés zokogott a hegedű húrjain, s a szél erős zúgással kísérte a megrendítő hangokat, és végigsöpört a temető szélén burjánzó sötét bokrokon. Közben szünet nélkül hallatták gyászos vergődésüket a tenger hullámai.