Fehér hintó

Fejezet 2

1. A HARMADIK FÉRFI

A vert hadak elvonultak, a győzők még nem tűntek fel a látóhatárt szegélyező dombokon. Sem fegyvereik dörgését, sem járműveik dübörgését nem lehetett hallani. Az országút holtan nyújtózott el a lucskos, őszi tájon, s rajta évezred óta nem volt ilyen a némaság. A falvakból sem hallatszott sem harangszó, sem kocsizörej, sem tehénbőgés, sem üllő és kalapács zengése, csak elvétve ebek csaholása, mint éjszaka. Pedig az est még csak közelgett. Sőt, nyugta előtt a nap is visszatekintett rövid időre a felhők szegélyéről, abból az irányból éppen, amerre a szétzüllő hadsereg menekült.

Végre olyan éles pöfögéssel, mintha géppuska szólalt volna meg, egy motorkerékpár tűnt fel az úton. Dobálózott, kínlódott a nehéz járművektől feltört, meggyötört úton. Oldalkocsija, mely alaposan meg volt rakva mindenféle holmival, mintha minden zökkenőnél le akart volna válni. Testes, középkorú férfi vezette a motort, és mögötte üres volt a pótülés, ami elég szokatlan dolog volt ebben az időben, mikor minden járművet annyian leptek el, ahányan csak fel tudtak kapaszkodni rá. A szembe tűző lapos napsugaraknak nem örült a motoros, mert most még nehezebben tudott utat keresni az előtte tátongó gödrök és fénylő pocsolyák között. A hirtelen támadt szokatlan fény különben is félelmet ébresztett benne, és jobban szerette volna ennél a sötét éjszakát, pedig nem volt üldözött. Hogy szemét megpihentesse, és széteső csomagjait megkötözze, megállt egy rövid időre. Visszatekintett az úton, sehol nem volt egy árva lélek. És hogy a motorberregés elhallgatott, valósággal félelmes lett a csend. Megigazította a csomagjait, majd újra fülelt, míg vastag bőrkesztyűjét húzta, és akkor tompa koppanásokat hallott. Vélhette volna lövedékek nagyon távoli becsapódásának az akkori ember, aki hozzászokott, hogy a föld itt is, ott is reszket a kemény ütések alatt.

Körülnézett, és ekkor vette észre, hogy egy kőhajításnyira az úttól egy fiatal nő kicsi sírhalmot épít, annak az oldalát ütögeti egy festett nyelű katonai ásóval. Állt már a kereszt is, két egymáshoz kötözött fadarab. A sír is csak akkora volt, a kereszt is csak olyan, amilyeneket játékból szoktak csinálni a gyerekek.

– Csecsemőt temetett? – kérdezte a motoros férfi, amint levett kalappal megállt a háta mögött.

Az idegen nő meglepődés nélkül fordult hátra. Nyilván észre sem vette, hogy az országút, amely néhány órával előbb még zsúfolva volt emberekkel és járművekkel, egészen megürült mögötte. Szemét a férfira emelte, mindkettőjüknek az arcát pirosra marta a szél, a nőét még a könnyek is.

– Azt.

– Mi érte?

A fiatal nő vállat vont.

– Nem is tudom. Néhány nap óta beteg volt, az igaz. Cserepes lett az ajka a láztól, és alig evett. De erre azért nem számítottam. Az ölemben tartottam a teherautón, egyszer csak halott volt. A katonák mindenáron tovább akartak vinni, de én leszálltam, hogy eltemessem. Ezt az ásót ők adták. Meg a két lécet is ők dobták utánam, keresztnek.

A férfi a zsebében kezdett keresgélni, végre ráakadt egy darab spárgára. Fél térdre ereszkedett a kereszt mellett, és egyenesre állította, erőteljesen megkötözte az eddig féloldalasan lógó keresztlécet.

– A magáé volt? – kérdezte.

– Az enyém.

– És a férje?…

– Nincsen férjem. Nem is volt soha.

– Rá kellene írni a nevét.

– Az ám, erre én is gondoltam, de nincs ceruzám.

A férfi húsos, nehéz keze megint elkezdett vájkálni sokrét ruhája alatt, végre előhúzott egy rövidke tintaceruzát. Megnyálazta.

– Tessék csak diktálni.

– Köllő Mihály. Vagy jobb, ha csak azt írja: Misi. Élt 5 hónapot.

A férfi felrótta a betűket a gyalulatlan lécre, majd felállt, és mint afféle választékos modorú ember, illőnek tartotta, hogy bemutatkozzék.

– Firedi Dénes, hentesmester vagyok.

A lány kezet nyújtott neki.

– Engem Zsuzsának hívnak. A másik nevem meg az, amit a keresztre írt. – És Zsuzsa most hangosan zokogni kezdett.

A hentesmester nagyon érzékeny volt az ilyen dologra, kínlódva kereste a vigasztaló szavakat, végre is csak ennyi tellett tőle.

– Hát az Isten így akarta. Talán jobb is… gondolja csak el, mit kezdett volna vele egyedül, ebben a világban. – Elvette az ásót a lánytól, és elvégezte a sírhalmon az utolsó simításokat.

– Nem akar velem jönni? – kérdezte aztán.

A lány még egyszer a sírra tekintett, majd körülnézett az üres tájon, melyen ekkor fonnyadtak el az utolsó napsugarak.

– Ha elvinne – mondta –, de csomagom is van – és egy kopottas, jókora bőröndre mutatott, mely ott állt a sírtól néhány lépésnyire, egy kukoricatábla szélén.

– Nem baj, azt is elhelyezzük – ajánlotta a készséges hentesmester, és már ment is a bőröndért. Jó súlyos volt, nem kis gondot adott neki, hogy miképp helyezi el az amúgy is alaposan megrakott oldalkocsin. Sőt, még a lapátot is odacsatolta, mert nem szeretett semmi hasznos dolgot elhagyni.

– Hova akar eljutni? – kérdezte a lánytól, míg felsegítette a pótülésre.

Zsuzsa vállat vont.

– Nekem mindegy.

– Hát akkor csak tartson velem, én a tó felé megyek. Jó nagy házunk van az alsó parton. Jut magának is hely, amíg jobbat nem tud.

A motor most még nehezebben haladt a felszántott úton. Az est lassan sűrűsödött, de Firedi nem gyújtotta fel a reflektort.

– Jobb csak így, ha lassabban haladunk is – kiáltotta hátra –, hátha repülőgép jön, és még ránk dobnak valamit.

– Fázik, ugye! – igyekezett újra túlkiabálni a motor berregését. – Ne féljen, van otthon tüzelő bőven. Ennivaló is van, ital is. Érezze jól magát az ember, amíg lehet, az a mienk, amit megiszunk, megeszünk. Mert mi ér valamit? Talán a tisztesség vagy a hűség? Megette a fene.

– Majd elmesélem én magának, mit ér a hűség! – kiáltotta torkaszakadtából.

A nyaralótelep is néma volt. Olyan, mintha egy árva lélek sem volna benne. A tó tükre és a nyugati ég még őrzött valamit az est szürkeségéből, így eltaláltak lámpa nélkül a hentes házáig. Kutyákat találtak az út mentén, melyek csontokat rágtak, de nem ugatta meg őket egy sem. Nem létezett már semmi, ami ezeket az ebeket az egykedvűségükből kizökkentette volna. A ház közelében a hentes megállította a motorját.

– Maradjon csak – mondta –, kinyitom a kaput.

Kapu azonban nem volt a házon.

– Nem baj – mondta a hentes –, fő, hogy a ház megvan.