Fehér hintó

Fejezet 3

Bedöcögtek az udvarra, ott a hentes lesegítette a leányt, aztán zseblámpát keresett elő, körülvilágított a házon. Az összes ajtó tárva volt.

– Hát ilyen a háború – mondta. Először a vágóhíd felé indult, mert ott valamit mozogni látott. Zsuzsa megkapaszkodott a karjába, egy lépésre sem mert elmaradni tőle. A villanylámpa közelgő fényére kutyák osontak ki onnan, behúzott farokkal. Az utolsó egy jókora bőrdarabot húzott magával, azért csak lassan haladt. Firedi belerúgott ebbe a kutyába. Az keservesen felnyüszített. Végre valami hang.

– No, nézze csak – mondta, mikor az ajtóhoz ért, és bevilágított a betonnal bélelt helyiségbe. – Meglátszik, hogy nem én dolgoztam itt. Olyan szokott ez lenni egy órával a munka befejezése után, mint a patyolat. Mert itt mindenhez megvan a szerszám, és mindennek megvan a helye. Azaz hogy csak volt. Még jó, hogy azt a két rend fát meghagyták. Látja, itt a vérnek a gödör, ott a vízcsap. Meddig tart itt rendet csinálni? De ezek bőrt, szőrt, csontot, mindent itt hagytak. Az isten döglessze meg az ilyen trehány embereket. No, nem baj. Jöjjön csak utánam.

A lakásban megmaradt a bútor, de nem volt sehol ágynemű, sem szalmazsák, sem matrac, a rekamiéról is hiányzott a párnázat.

A hentes nem tudott magába fojtani egy kurta, de vaskos káromkodást. De el nem csüggedt erre sem. A villany természetesen nem égett, de az egyik szekrény tetején három lámpát fedezett fel. Három lámpát, amely nem tartozott a háztartáshoz. Valahonnan úgy hozhatták ide. Mind a háromban volt petróleum.

– Lám csak, valamivel mégis kárpótoltak a disznók – mondta, leemelte az egyik lámpát, és meggyújtotta.

A szobába sok sarat hoztak be csigaszeges bakancsok vagy csizmák. Rétegekben feküdt a sár a padlón, és csigaszegek meg patkók nyoma látszott benne. Firedi kinyitotta egymás után a szekrényeket, majdnem üresek voltak azok, csak hitvány rongyok és ócska cipők hevertek bennük és a fekete keménykalapja. A kobakot kivette, megtörölgette a bőrkabátja ujjával.

– Hej, régi szép idők! – sóhajtott. – Ezt viseltem mindig, ha színházba mentünk Pestre. Mert volt ám úgy nemegyszer, hogy egy jó darabért elutaztunk a délutáni gyorssal, az éjfélivel meg vissza. Fekete, hosszú kabátom volt meg fehér selyemsálam. Azt még menyasszony korában adta a feleségem. Szereti a színházat?

– Kétszer voltam – felelte a lány –, az egyiknek az volt a címe, hogy: Az ember tragédiája, az nagyon jó volt, majd elmesélem, de most jó lenne, ha találna egy söprűt. Különben a Lili bárónő sem volt rossz. Csak én azokat a buta táncokat nem szeretem a színpadon. Nem is tudom, mit röhögnek rajta az emberek. És néha háromszor is kihívják őket, közben meg elfelejtődik a színdarab.

Firedinek sikerült egy söprűt keríteni, átadta a lánynak, és megint csak az ágyak miatt kezdett bosszankodni.

– Csak legalább a rekamiét hagyták volna épségben, vagy egyetlen ágyat, hogy magának lenne hová lehajtani a fejét. Gondolom, fáradt lehet. No, sebaj – tette hozzá feleszmélve –, majd hozok én jó puha szénát a padlásról, az is valami. De előbb behordom a csomagokat a motorról, aztán valami tüzelőt hozok. Mindent csak sorjában. Én most megtanultam, hogy semmivel sem kell sietni. Hová jut az ember, ha siet is? Nem igaz?

Firedi valóban elég sokat időzött odakinn. Zsuzsa ezalatt összesöpörte a szobát, különösen a kályha körül volt irdatlan sok a szemét. Három német rohamsisakot megtöltött vele.

Mikor kész volt, megállt a földig érő tükör előtt, melyet csodálatosképpen épségben hagytak. Jó anyagból készült, de viseltes férfiruha volt rajta, a nadrág a bokáján összekötve, a kabátujjak egy tenyérnyire feltűrve. Azon a darabon a bélés egészen megfényesedett és megfeketedett.

– Úristen! – mondta hangosan. Az arcára is alig ismert rá. Előbb a teherautón, aztán a motorkerékpáron a szembecsapódó éles levegő kékesvörösre edzette a bőrét, s mintha még vékony koromréteg is tapadt volna rá. Úgy látta, megsoványodott, de a melle, melyet már napok óta nem vett el a beteg gyermek, annyira szétfeszítette a férfikabátot, hogy a felső gomboknál nem ért össze. Sárga gyapjúsálat gyűrt oda. A jobb mellén éles fájdalmat érzett.

Firedi visszaérkezett egy kosár összetördelt deszkadarabbal.

– Egy szál tűzifát sem hagytak – mondta –, mindegy, ha a kaput elvitték is, van még kerítés.

Néhány perc múlva ropogott a vaskályhában a tűz, és egy fazék víz is melegedett rajta, mert Zsuzsa azt tanácsolta, hogy mosdjanak meg mind a ketten. Lavórt nem találtak, egy öreg melencét tisztított ki a lány, és elsőnek Firedi mosdott meg. Derékig meztelenre vetkőzve fújt, viribelt a vízben, láthatóan jól érezte magát. Mire végzett, Zsuzsa előkeresett neki a szekrény aljában összehányt rongyok közül egy gyűrött, de tiszta és elviselhető állapotban levő régi flanelinget, amelyet a gondos feleség nyilván azért tett el, hogy alkalmasint porrongynak használja. Majd a saját bőröndjéből tisztára mosott frottírtörülközőt vett ki, megmelegítette a vörösen izzó kályhánál, és a férfi hátára terítette. A hentes sokáig dörzsölgette magát a törülközővel, amely még némi illatot is árasztott magából, dörzsölte mindaddig, amíg a vállán, a mellén pecsenyepiros lett a bőre. Zsuzsa ezalatt egy ronggyal feltörülgette a szétfröcskölt vizet, majd, bár a kályha még piros volt, újra tett a tűzre.

Míg ő mosdott, Firedi odakinn tartózkodott, és valami ennivaló után nézett. Kivitt magával egy petróleumlámpát, és alaposan átkutatta a házat. Mikor itt hagyta a házat, bőségesen maradt zsír, tepertő, szalonna, de most semmit nem talált. Elkeseredésre nem volt azért oka, mert a kertben el volt ásva egy vödör zsír és más egyéb, amit nem kellett féltenie, hogy a föld alatt megdohosodik.

Ahhoz most nem nyúlhatott hozzá, de ott volt a motor oldalkocsijából kicsomagolt élelmiszer, melyet magával vitt minden eshetőségre. Firedi nem volt olyan ember, aki bármi körülmények között is megfeledkezzék e legfőbb dologról. Egy rendkívül kellemes meglepetés is érte. Érintetlen volt a krumpli-verem, melynek tetejére távozása előtt trágyát dobott. És ha arra gondolt, hogy ott, a burgonya alatt két akós hordóban jó óbor szunnyad, akkor bízvást tekinthetett a közeljövő elé, az olyan embert pedig, akit ilyen világban a távoli idők kétségei aggasztottak, bolondnak tartotta. Míg a konyhában keresgélt a megmaradt hitvány edények között, fennhangon énekelt kellemes baritonján, melyet sokan dicsértek már.

Szeressük egymást, gyerekek!

A szív a legszebb kincs…

Szeressük egymást, gyerekek!

A szív a legszebb kincs…