Fehér hintó

Fejezet 4

Mielőtt ismét benyitott a szobába, ahonnan kihallatszott a kályha duruzsolása, híven választékos modorához, gyengéden kopogott.

Zsuzsa még egy percnyi türelmet kért. Már megmosakodott, meg is fésülködött, könnyű szövetszoknya volt rajta, de sötétzöld pulóverjét még nem vette fel. Sajgó mellével időzött tanácstalanul, mely megduzzadt, mint a labda, rajta a bőr fényes volt, mint egy megtörölgetett almán. A kopogásra hirtelen felkapta a pulóverjét, még egyszer átfésülte a haját, és a tükör előtt egy kevés púdert is tett az arcára. A szélfútta pirosság egyébként is jórészt eltűnt a bőréről. Firedi inkább sápadtnak találta, mikor belépett, és néhány pillanatra tágra nyitott szemmel állva maradt az ajtónál. Bal kezében egy jó darab húst tartott. Már ahogy fogta azt a darab húst, abban is bizonyos szakértelem volt. Hüvelykujjáról természetesen hiányzott a köröm, s az ujja vége többszörös forradás által megszélesedett. Nem számított rá, hogy a nő, aki várja az átforrósodott szobában, ilyen feltűnően szép. Dús barna haja, mely kiszabadult a színtelen kendőből, mely elébb rajta volt, majdnem a válláig omlott. A szabályos kerek arcból mandulavágású, mélybarna szem tekintett rá. A kicsi, de széles ajkú száj egy cseppet mintha elmosolyodott volna meglepődésén.

Nem tartotta illendőnek, hogy ámulatának ebben a percben hangot adjon. Egyébként valami kínos érzés is átszaladt rajta. Eddig egészen természetesnek találta mindazt, ami ezen az estén történt vele. De ez a páratlan szépség itt, ebben a helyzetben, mintha magában bűn lett volna.

– Tudja, mit találtam ki? – szólalt meg végre. – Jó kis borsos tokányt főzünk. Látja ezt a húst. Éppen hogy csak meg nem szólal, és minden megvan hozzá, hagyma, bors és még ez is.

Bal kezével egy kis demizsont emelt a magasba.

– Vörösbor! Nyugodjék meg, kedves, olyan világ nem jöhet, hogy Firedi Dénes éhezzék, de az sem, aki vele tart.

Zsuzsa kivitte a melencét. Behoztak mindent, ami a borsos tokány elkészítéséhez szükséges volt.

– Szóval, azt akartam mesélni – kezdte Zsuzsa, míg a krumplit hámozta –, hogy az a színdarab a Paradicsomban kezdődött. Ott volt Ádám, Éva meg a kígyó, de tényleg a maguk valóságában. Ádámon nem volt más, csak egy darab kecskebőr a derekán. Éván pedig csupán három fügefalevél. Éppen úgy volt, ahogy a bibliában: jött az Úristen, és kiűzte őket a Paradicsomból. Akkor megjelent egy ördög, és megmagyarázta nekik, hogy az egész élet egy nagy marhaság. Legokosabb lenne, ha rögtön elemésztenék magukat. Azok, persze, nem hitték el, mert olyan az ember, hogy mindig valami jobbat vár. No, az ördög ugyancsak bebizonyította nekik, hogy csak siralom és keserűség lesz, amíg a világ világ.

És Zsuzsa pontosan emlékezett Az ember tragédiájának minden részletére. Szinte jelenetről jelenetre elmesélte az egészet a hentesmesternek. Firedi úgy találta, nagyon élvezetesen adja elő. Hozzáfűzte minden színhez a maga sajátos megjegyzéseit. Az elbeszélés tartott egészen addig, míg megkészült a borsos tokány. Sőt, már javában fogyasztották, mire befejezte.

– A legborzasztóbb az – mondta, míg a borral locsolt, finom, puha húst vagdosta –, hogy még a jövőt is ilyen sivárnak festi ez a színdarab. A végén ugyan megszólal megint az Isten, hogy: „Ember küzdj és bízva bízzál!” De ki hisz akkor már ezeknek a szavaknak!

A hentesmester meghatódott a történettől, és valamelyes vigasztaló szavakat keresett, de a lány csak sóhajtott:

– Egy bizonyos, Firedi úr. Az, hogy maga jó ember. És az is már valami az életben, ha igazi jó emberekkel találkozunk. Sőt, talán nincs is más, aminek örülni lehet igazában, csak ez az egy.

Egy kérdést már régen tartogatott. A most következő csendben végre feltette:

– A felesége hol van, Firedi úr?

– Az anyjánál – felelt a hentesmester kurtán.

– Oda menekült?

– Oda.

– Azt hiszem, nemsokára visszatérhet.

Firedi szivart vett elő, és faragni kezdte a végét.

– Ide ugyan nem teszi be többet a lábát.

– Miért?

– Kár is beszélni róla. Én a túlsó parton voltam a szőlőhegyen, míg itt ide-oda hullámzott a harc. Ott voltam, hogy biztonságba helyezzem a borunkat. Mert tudom én, hogy ha elcsendesedik minden, a bor lesz itt a legfőbb érték. Több mint harminc akó bort ástam el. Elég az ahhoz, hogy új életet kezdjek vele. Arra rá nem akad senki biztosan. Szóval azzal foglalatoskodtam, és néhány nappal ezelőtt elindultam, hogy valamiképp a tavat megkerülve eljussak a feleségemhez. A front állása éppen megfelelőnek látszott. El is jutottam egészen a város határáig, és be is mehettem volna. De engem többet nem lát sem ő, sem az anyja, az a vén kerítő. Mert ha nem mondták volna, akkor is tudnám, hogy az öregasszony ludas a dologban. Arról elhinném még azt is, hogy egy palack borért beszélte rá valamire a lányát.

– Na jól van, kedves Firedi úr – csillapította a lány –, azért még ne mondja ki az utolsó szót. Nem kell minden pletykára adni. És ha úgy történt is, ki tudja miért és hogyan történt? Nem akarom sem vigasztalni, sem oktatni, de ami ezekben a hónapokban megesett az emberekkel, azt legokosabb volna mindenestül kitörölni az életükből, elfelejteni, mint egy rossz álmot. Csak már legalább vége lenne. Várjunk még azzal, hogy megítéljük egymást.

Firedi többször észrevette beszélgetésük közben, hogy a lány arca egy-egy pillanatra megrándul valamilyen fájdalomtól. Most behunyta a szemét, az ajkába harapott, és nem tudta megállni, hogy kezét a mellére ne szorítsa. A hentes egy darabig zavartan hallgatott.

– Fáj? – kérdezte végre.

– Nagyon.

Bármennyire igyekezett erőt venni magán, testi-lelki elgyötörtségében könnyezni kezdett.

– Hát igen, sajnos ez így van, ha a kicsi hirtelen marad el az anyamelltől. De várjon csak – kapott hirtelen észbe –, van énnekem olvasztott faggyúm, egy kosárba szoktam felakasztani a pincében, hogy az egerek ne férjenek hozzá. Az csak nem kellett senkinek. Várjon csak, Zsuzsa, segítünk ezen is…

Azzal szaladt is már kifelé, és rövid idő múlva egy jó darab faggyúval tért vissza. Hozzá még nagy ujjongással is.

– Képzelje, kedvesem, az Isten mégiscsak szeret minket. Ott van a pincében a rekamié betétje. Valaki ott aludt rajta. Paplan is van, vánkos is, lepedő is. Lesz magának jó kis helye, nem kell ilyen állapotban szalmán gubbasztani. Ezt csak olvassza meg itt a kályhánál, aztán kenje rá valami jó puha rongyra. Meglátja, nem lesz semmi baj. Hozzám szoktak jönni faggyúért az asszonyok, ha ilyesmivel szenvednek. Látja, ebben is szerencséje van. Jó helyre került maga, Zsuzsa.