Fehér hintó

Fejezet 5

Míg Firedi felcepelte a rekamié tetejét, Zsuzsa pontosan a tanácsai szerint cselekedett. A pulóver alaposan feszült rajta, pontosan oda szoríthatta vele a faggyús ruhát, ahová kellett. Ha egyelőre nem is ez a bevált házi gyógyszer, maga a jószívű gondoskodás máris enyhített fájdalmán, és békét teremtett a szívében.

Mire Firedi visszatért, már ismét eligazította ruháját a tükör előtt, és sietett, hogy segítsen a súlyos teher alatt fújtató termetes hentesnek. Sikeresen begyömöszölték a terjedelmes darabot az ajtón, és miután hagyták a kályha mellett kicsit átmelegedni, a helyére tették. Előkerült a széles pehelypaplan, a vánkos, a lepedő is, de a huzatok és a lepedő valósággal fekete volt a piszoktól. Ekkor Firedi nagy meglepetésére Zsuzsa vánkoshuzatot és két lepedőt vett elő a csomagjából.

– Itt van nekem mindenem, Firedi úr – mondta –, mire törekszik a magamfajta árva az életben, ha nem arra, hogy a kelengyéjét gyűjti. Amit nem hasogattam össze a gyereknek, az megvan.

Felhúzta a vánkost, lepedőt terített, afölé még egyet, amely paplanhuzatot helyettesített. A kifosztott szoba valósággal még melegebb lett, felvidult a patyolattiszta ágytól.

Mikor végeztek ezzel a munkával is, megálltak a kályha mellett, és mindkettőjüknek gyönyörűségére volt ez a megvetett, habtiszta ágy.

– No, megyek, hozok magamnak szénát – mondta a hentes, és már az ajtóban volt, mikor Zsuzsa halkan utána szólt.

– Sose fáradjon, Firedi úr. Eleget kényelmetlenkedett mostanában. Ha maga megosztotta velem a házát és mindenét, én megosztom magával ezt az ágyat. Így is, úgy is csak az Isten vigyáz ránk, ha akar.

A hentes újra betette az ajtót, visszaoldalgott a kályhához. Leült, egy darabig zavartan feszengett a széken, aztán mintha valamiért mentegetni kellene magát, úgy szólt:

– Gondoltam, magának fájdalmai vannak ezzel a bajával, nyugodtabban volna egyedül. De ha olyan jó hozzám.

– Elég széles az a fekvőhely – mondta Zsuzsa –, a paplan is kettőnek való.

Firedinek majdhogy a könnye meg nem eredt, úgy elöntötte a szívét a melegség.

– Piszkos gazember lennék, ha valami rosszat akarnék, mikor maga így van. Nemhogy csak ez, hanem még hogy a gyerekét is temette máma.

Aztán erről nem beszéltek többet, hanem Zsuzsa most meg elkezdte mesélni a Lili bárónő című operettet. És a mese tartott mindaddig, míg a tüzelőjük elfogyott, a kályhában szunnyadni kezdett a tűz, és a lámpabél felszívta az utolsó csepp petróleumot.

Akkor lefeküdtek.

Még pislákolt a lámpa, mikor Zsuzsa a bőröndjéből hosszú, szatén hálóinget vett elő, és a felbontott ágyra dobta, aztán gyengén ráfújt a cilinder tetejére.

Mire Firedi szeme előtt annyira megvilágosodott a szoba, melybe most a kályhában maradt parázs bocsátott némi fényt az ajtó résén, hogy a lány alakját ismét kivehette, már rajta volt a hosszú hálóing.

Mozdulatlanul feküdtek egymás mellett, csak a kezük kulcsolódott össze.

De álom nem jött a szemükre. A hentesmester érezte, hogy a fájdalomtól időnként még most is megrándulnak a lány ujjai.

– Tudja mit? – szólalt meg hosszú idő után Firedi. – Maga olyan szépen tud mesélni, elmondhatná a saját életét is. – Örült ennek a gondolatnak, mint az olyan ember, aki időt akar nyerni valami jelentős esemény bekövetkezése előtt.

– Ami azt illeti, az én életemből is lehetne színdarabot írni – felelt a lány váratlan készséggel. – Vagy legalábbis regényt.

És anélkül, hogy még egy biztatást várt volna, ugyanúgy, mint Az ember tragédiáját vagy a Lili bárónő-t, most a saját történetét kezdte.

Nem ismertem sem anyámat, sem apámat. Van egy hivatalos papírom, amely szerint a szolnoki állomás mellett találtak 1923. május 7-én. A pólyakötőmben egy cédula volt. Csak ennyit írtak rá: Köllő Zsuzsanna, szerelemgyerek. Továbbá az van a papíron, hogy a rendőrségi nyomozás során az anyámra nem sikerült ráakadni, és ilyen nevű gyermek anyakönyvi bejegyzésben sehol sem találtatott. Az árvaház viszont ugyanezen a néven két héttel később bejegyeztetett. Vagy az apámat, vagy az anyámat bizonyára Köllőnek hívták. Mert ha nem a magáét, hát csak az apámét írta a papírra az anyám, aki nyilván leányanya volt, mint én lettem. Pedig elhatároztam, hogy velem ez soha nem történik meg. Megtörtént mégis. Mit ér, amit az ember elhatároz, ha másképp van megírva.

(A hentes itt megjegyezte, hogy az akaraterőt azért nem szabad lebecsülni, mert ő bizony annak köszönhet mindent, de elismerte, hogy vannak rendkívüli idők, amikor az ember könnyű lesz a sors kezében, mint a pille.)

Ötéves koromig éltem az árvaházban, de nem sok emlékem maradt onnan. Egészen világosan csak egy valamire emlékszem. Betegen feküdtem egy ágyban, úgy, hogy a szemben levő falon egy képet láttam, mely felhőn szálló angyalokat ábrázolt. A kép alatt egy öregasszony állt. Hogy ki volt az az öregasszony, és kihez beszélt, azt nem tudom, de pontosan emlékszem az arcára és a szavaira.

– Ezt a lányt is a fehér hintó viszi el – ennyit mondott, aztán elment a kép alól.

Csak néhány évvel ezelőtt eszméltem rá Pesten, hogy mit is értett alatta. Ekkor tudtam meg ugyanis, hogy a gyermekeket fehér halottas kocsi viszi a sírhoz. Mindaddig azonban az én ábrándjaimban a fehér hintó éppen hogy nem a halált jelentette, hanem valami mást, valamilyen csodát, amit vártam, hogy azzal tartozik nekem az élet.

Mondom, ötéves koromig voltam az árvaházban. Akkor egy nagy alföldi faluba kerültem, magához vett egy gyermektelen házaspár. Nevelőapám abban az időben már közel járt a hatvanhoz, nevelőanyám pedig, akit Nennének kellett neveznem (vagy talán magamtól találtam ki ezt a nevet, hogy mégse szólítsam anyámnak), nem lehetett még negyvenéves sem. Az öreget viszont papának szólítottam, mert így hívta a felesége is. Később elmesélték nekem a faluban, hogy Nenne az első világháború végén ment hozzá a papához, aki egyébként hetvenöt százalékos rokkant is volt. Bal kezén csak egyetlen ujja volt, és a jobb lába merev volt egészen. Azt mondták, a vagyonáért ment hozzá, amit mindenestül ráíratott az esküvő előtt, meg természetesen a rokkantsegély is jelentett valamit. A vagyon nem valami sokat ért, csak egy nagy ház volt a faluvégen, néhány hold szántó és egy jó darab legelő. A Nenne azonban ügyes üzletasszony volt. Libás asszony lett belőle, ami a háború után – amint mondják – nem rossz dolog volt. Nem is volt hiány semmiben, bár a papa nemigen tudott dolgozni. De a mi házunkban majdnem mindig a forrázott libák szaga terjengett. És ez a nehéz szag úgy elvette az étvágyamat, hogy csak ettem is, meg nem is, olyan vékony voltam növendéklány koromban mindig, mint a nádszál. Csak azt tudtam jó étvággyal elfogyasztani, amit magammal vittem a legelőre, mert én, mióta az eszemet tudom, mindig libapásztor voltam. Volt úgy, hogy nyolcvan, száz libát is legeltettem, és, Úristen, mennyit bőgtem, mert hol kárba mentek, hol valami kutya riasztotta meg őket, hol pedig egyszerre csak megbolondultak, és röpültek, mint a darvak a patakhoz, vagy a pataktól vissza a legelőre. Én meg sírva utánuk, mert ha valami kár esett bennük, vagy a csősz egyet-kettőt behajtott, mert kárba mentek, úgy elvert a nevelőanyám, de úgy, hogy napokig nem tudtam leülni. És ne higgye, Firedi úr, hogy elég volt neki, amit én felneveltem a legelőn, dehogy! Összevett az a faluban minden eladó libát, és tömte, hizlalta őket, volt úgy, hogy kész, kövér ludakat is vett. Sokszor egész éjszaka, hajnalig köpesztettük a kövér ludakat, perzseltük szalmalángon, és a Nenne minden pénteken elindult egy kocsi rakománnyal Pestre. Mikor pedig hazajött – vasárnap este szokott érkezni –, csak úgy feszült a keble a sok papírpénztől. Azt se tudta, mire költse. Átépíttette a házat, új, úri bútorokat vett, a szekrényeket megrakta fehérneművel, amihez soha nem volt szabad hozzányúlni. Felvarratlan vászna is volt végszámra. De egy szóval sem mondta soha, hogy ezekből majd valaha nekem varrat valamit. Ne gondolja ám, hogy lányának tekintett, dehogy, csak cselédjének, ingyen cselédnek. Úgy látszott, mintha saját magának gyűjtene stafírungot, mintha mindig még egy esküvőre készülne. A papát is dolgoztatta, amennyire a rokkant embertől telt. A földeket mindig kukoricával kellett elvetni, hogy legyen a libáknak. Legfeljebb csak a krumplink termett meg. Kenyérgabonát már inkább úgy vett. De azt hiszem, ebben igaza volt, mert ekkortájt a gabonának alig volt ára. A parasztok mind tönkrementek, a Nenne meg gazdagodott, és a fél falu tartozott neki. Persze, csak kamatra adta a pénzét. És ha valahonnan nem kapta vissza időben, vagy késtek a kamattal, akkor valóságos bolond volt, akkor nem lehetett vele beszélni, mindenért kiabált, mindenben hibát keresett. De a papa, az jó ember volt.