Fehér hintó

Fejezet 6

Azok voltak a legszebb esték, amikor a Nenne Pesten volt. Ilyenkor mi leültünk a papával egy láda mellé, és kukoricát morzsoltunk. Neki olyan szegecses morzsoló sámlija volt, mert a hiányos kezével másképp nem tudott. Téli estéken sokszor éjfélig eldolgoztunk, és ő szüntelen mesélt nekem. Mesélt a legénykoráról, az első feleségéről, de legtöbbet a katonaéletéről és a háborúról. Azt az első háborút én sokkal jobban ismerem, Firedi úr, mint ezt. Tudom a vezérek neveit, a csatákat, azt is tudom, hogyan keletkezett, azt is, miért vesztettük el. El tudnám mesélni a limanovi csatát, a gorlicei áttörést, a román háborút, Isonzót, Piavét. Egyszóval mindent tudok és értek, onnan, hogy a trónörököst meglőtték, egészen addig, mikor a királyné elárult bennünket. Okos ember volt a papa, olyan szépen meg tudott magyarázni mindent, sok újságot olvasott, és eltette a csaták rajzát. Mindent tudok, hogy mi hogyan történt, de ebből a mostaniból nem értek semmit, csak hallom, hogy lövöldöznek a fejem fölött jobbra-balra, jön ezer amerikai repülőgép, összebombáz egy fél várost, halott gyerekeket tesznek ki az utcára. Néha tart a csata napokig, valahol aztán nem megy egyik sem, se előre, se hátra. Máskor meg egyet sem lőnek, és egyik napról a másikra üresen hagynak egy falut vagy egy egész megyét, mint most itt. Különben azt sem tudom, miért kell nekünk ezt az egészet végigszenvednünk, de nem is gondolkodom róla, mert ebbe bele lehetne bolondulni. Egyébként annyit mondhatok, hogy én az igazat megvallva, még félelmesebbnek képzeltem a háborút. Azt gondoltam, hogy a katonák szemben állnak egymással, szorosan összezárkózva, és ahol a csata van, ott még egy légy sem marad élve. Most meg már ki tudja, hány csatát vívtak fölöttem. Gyereket szültem, szoptattam, temettem, és mégis itt vagyok. Úgy hittem, hogy a háború közepette mást nem lehet, csak rettegni. Pedig, lám, emlékezni is lehet, szeretni is, tervezgetni is. Még kisebb-nagyobb örömei is vannak az embernek. Ha a gyászomra nem gondolok, mikor volt nekem ilyen szép estém, mint ma is. Aztán, látja, olyan békességben fekszünk itt, olyan csendességben, és eszünkbe sem jut, hogy reggelig még mi lehet.

De csak szóljon rám, Firedi úr, ha így elábrándozok közben. Hol is hagytam el? De hisz nem is sorjában mondom. Mindegy. Tízéves koromban már tömtem én is a libákat hajnalban és késő este, pedig úgy féltem ettől, mert az ujjamat összecsipkedték. Nappal pedig libákat őriztem. Libákat őriztem én még tizenöt éves koromban is. A nevelőanyámat ludas Katának, engem csak libás Zsuzsának hívott mindenki. Más akkora lány már bálba járt, és udvaroltak neki a legények, énrám rám se néztek. Szégyellett volna velem szóba állni egy legény. Nem sokat törődtem vele, mert úgyis tudtam, hogy az én boldogságomnak nem lesz a falu a fészke. Ahogy nőttem, egyre többet ábrándoztam a fehér hintóról, mert mondom, akkor még nem tudtam, mit jelent az. Mindent elképzeltem én fehér hintóról, még azt is, hogy királyfi jön rajta értem. Ne is nevessen ki. Fiatal voltam és borzasztóan elhagyatott. Ha nem számítom a papa meséit, azok voltak a legboldogabb óráim, amikor a déli órákban csöndesen legelésztek körülöttem a libák. Én meg hanyatt feküdtem a füvön. Ilyenkor el tudtam képzelni, hogy az ég egészen közel hajol hozzám. De annyira, hogy a kezemmel elérem. Volt egy hosszú mogyorófa pálcám, aminek a végére rendszerint virágot kötöttem. Ezzel a pálcával szoktam kavargatni a kékségbe. De valósággal láttam is a pálcám nyomát, úgy, mintha a vízben kavargat az ember. És én máig is azt mondom, hogy az ég, az itt kezdődik közvetlen fölöttünk, de a szemünk olyan, hogy csak azt látjuk egészben, ami messze van. Látja, ez egy kicsinyt úgy van, mint a két háborúval, amelyik régen volt, az tisztán áll előttem… No de szóljon már, hogy megint ostobaságokat beszélek.

A papa egyszer csak váratlanul meghalt. Azt mondta az orvos, hogy a szétroncsolt térdéből egy aludt vércsomó indult el, és az megállította a szívét. Még annyi ereje volt, hogy az ekét fel tudta tenni a kocsira. Hazafelé jövet a kocsin halt meg. A ló szépen hazahozta, és megállt vele a kapu előtt.

Eddig se nagyon szerettem a Nennét, de nem sokkal ezután úgy megutáltam, hogy a gyomrom remegett, ha csak ránéztem. Persze, a félelemtől is, mert olyan kegyetlen lett hozzám, hogy az nem is emberi. Majd megtudja, hogy főképp miért… Alig telt bele fél év, a Nenne egy fiatalembert hozott magával Pestről. Most meg fordított volt a helyzet, mert most a férfi lett húsz esztendővel fiatalabb az asszonynál. Bizonyos Samunak hívták ezt a férfit. Harmincéves lehetett akkor. Vörös volt a haja, sápadt a képe, szeplős a keze. Nem esküdött meg vele Nenne, csak úgy összeálltak, és éntőlem mégis azt követelte, hogy papának szólítsam. Hát nem jött ki ez a számon, ha belehaltam volna is. Hogy én a jó öregember nevét erre az undorító alakra pazaroljam! Azt nem… Egy léhűtő volt. Felét sem dolgozott, mint a rokkant öregember. Csak hizlalta a hasát. De valósággal ám. Néhány hónap alatt úgy megdagadt, hogy rossz volt ránézni. Én kerültem – ha csak lehetett –, hogy valamilyen néven megszólítsam. Ha mégis okvetlen kellett, hát hol Samu bácsinak mondtam, hol meg mérgemben csak Sipos úrnak, ahogy a faluban nevezték. Ilyenkor aztán a nevelőanyámtól olyan pofont kaptam nyomban, hogy szédelegtem tőle. Mert erő volt abban akkora, hogy két férfinak elég lett volna. Úgy is járt majdnem, mint egy férfi. Egész télen csizmában meg bekecsben. Kivéve, amikor szórakozni mentek a Samujával. Mert néha elutaztak együtt hol Pestre, hol Kecskemétre. Ilyenkor habselyem alsóneműt válogatott elő a szekrényből, kiöltözött, mint egy cigányprímás felesége. Hosszú, fekete bundát vett, meg fátyolos kalapot. De úgy állt rajta – nem is jó rá gondolni.

De ez még mind semmi. Egyszer csak elkezdte félteni tőlem azt a pulykatojást. Eleinte nem tudtam, mért nem jó neki semmi sem. Mindenért rágott, mart. Egy este aztán, amint ültünk a konyhában, csak ráordított a Samujára:

– Mit bámulod azt a leányt! Nem szégyelled magad, te utolsó strici!

Hogy bámult-e engem, vagy nem bámult, azt nem tudom, nem is figyeltem soha, eszembe sem jutott ilyesmi. De erre én úgy elkeseredtem, hogy bőgve szaladtam ki a konyhából. Talán ott is húzódtam volna meg a jászolban éjszakára, ha ki nem jön a nevelőanyám, és be nem pofoz a helyemre. Elfelejtettem mondani, hogy az alvóhelyem a konyhában volt, a padkán, és éjjel is nyelhettem a pörkölt libatoll szagát. Pedig két szép szobájuk volt. Na, ettől fogva aztán nem volt maradásom. Ha ránéztem az emberére, az volt a baj, ha elfordultam tőle, azért kaptam ki, hogy miért sértegetem a mostohaapámat. De az becsületére legyen mondva, soha még egy mozdulattal sem közeledett felém. Nem is érdekelte azt más, csak az étel meg az ital. Abban, úgy látszik, sohasem volt ilyen bőséges része az életében. Elhízta az minden indulatát. A pesti útjáról mindig olyan idegesen jött haza a nevelőanyám, majd szétrobbant, és egész nyíltan az ágyneműmet meg az alsó ruháimat firtatta, hogy valami nyomot keressen. Ez már annyira elkeserített, hogy csak a halált kívántam. Az életem árán is csak menekülni ebből a pokolból!