Fehér hintó

Fejezet 7

Egy nyári napon éppen a déli órákban megint ott feküdtem hanyatt a réten, és virágos botommal kavargattam az ég kékjét. Egyszerre hirtelen nagy kocsirobajt hallottam. A libáim nagy gágogásba kezdtek, hirtelen felugrottam. Három ekhós szekér és három gördülő szoba robogott a réten keresztül vezető dűlőúton. A kerekeken járó szobák oldalára nagy betűkkel rá volt írva: NAP CIRKUSZ.

Az első piros volt, a második kék, a harmadik tiszta fehér. A furcsa alkotmányok láttán, vagy a szokatlan robajtól, megkergültek az én libáim, egyszerre felreppentek, s elszálltak ugyancsak arrafelé, amerre a vándorcirkusz tartott. Különben járt útjuk volt ez, mert arra volt a patak, ahova napjában egyszer elhajtottam őket. De megijedtem, hogy rémületükben most a patakon túl szállnak. Kiabáltam nekik, hívogattam őket, hiába volt. Sírva szaladtam utánuk.

Ott szaladtam a gyalogúton az utolsó, a fehér kocsi nyomában, és sírtam. A kocsi végén, a nyitott ajtóban egy férfi ült, lóbálta a lábát. Nem volt éppen fiatalember, lehetett olyan idős, mint maga, Firedi úr, csak nem volt ilyen termetes, inkább vékony. Szép göndör haja volt, és keskeny kis szögletes bajuszt viselt. A szemöldöke is keskenyebb volt, mint a férfiaké szokott, és egy kicsit felkunkorodott a vége. Isten bizony, úgy találtam én, amint az ujjam között ránéztem, hogy ördöghöz hasonlít, és mégsem volt sem csúnya, sem félelmetes. Nem is tudom, mi lett velem, hol a libáim után tekintgettem, hol meg eltakartam a szememet, amint sírtam, és az ujjaim között őt néztem. És még egy, Firedi úr, egyszerre csak rádöbbentem, hogy ez tulajdonképpen egy fehér hintó. A szívem úgy elkezdett dobogni, hogy azt hittem, ott mindjárt elesem az úton. Megvallom magának őszintén, mert minek tagadjam, elég lassan döcögött ekkor a kocsi, mert csúnya, hepehupás útra értünk, ha akartam volna, elszaladhattam volna mellette. De úgy tettem, mintha már nem tudnék jobban szaladni. Igaz azért, hogy ki is voltam merülve, mert a szívem az izgalomtól nagyon elszorult.

Amint így futok, egyszerre csak hangos fülemüleszót hallok. De nagyon szépen szólt, megfeledkeztem a bajomról, és csodálkozva néztem körül. Az az úr hangosan elkezdett nevetni, a fülemüleszó pedig megszűnt. Rögtön azután rigót hallottam fütyülni. Hát képzelje, ő volt az, ő fütyült, de szakasztott úgy csinálta, ahogy a madarak. Erre felszáradtak könnyeim, és akarva-akaratlan elmosolyodtam. Ő meg ekkor felém dobott egy keskeny sárga papírszalagot. Egy kis karikáról kígyózott le a szalag, és körülfogott engem, mint az ostor. Utána egy pirosat, majd egy kéket dobott, és hangosan nevetett hozzá. Az elsőtől megijedtem, de aztán én sem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Egyre csak dobálta felém a szalagokat, utoljára már úgy körülfogott a sok színes papír, mint a pókháló, én belementem a játékba, és úgy forogtam, hogy minél jobban rám tekerőddzenek a szalagok, és a végén már magam is hangosan kacagtam, mert olyan jó játéknak találtam, amilyenben még sohasem volt részem. Egyszer aztán a nagy játékból olyan közel kerültem a fehér hintóhoz, hogy az az úr elkaphatta a derekamat. Míg egy kezével fogózkodott az ajtó sarkában, a másikkal egyszerűen felemelt magához. Mire rugdalózni kezdtem volna, már bent találtam magam a kocsiban, amely tulajdonképpen egy szépen berendezett szoba volt.

Én úgy képzeltem, hogy az ilyen cirkuszos kocsi tele van emberekkel. Bohócokkal, táncosnőkkel, trombitásokkal meg mindenfélével. Ámulva láttam, hogy az úr egyedül van. Persze, mint később kisült, ez volt a cirkusz igazgatója és egyben füttyművész, aki a madarakat tudja utánozni. Ahogy felemelt, még szorongatott egy darabig, akkor kiszöktem a kezéből, be a kocsi belsejébe. Ő is felállt, az ajtót betette, de azért világos volt benn, mert az ablakon áradt be a napfény. Odajött, és illedelmesen bemutatkozott.

Még meg is hajolt, úgy mondta:

– Albertó vagyok, a Nap cirkusz igazgatója.

Kezet fogott velem, és leültetett a díványra, holott én mezítláb voltam. Ott aztán elkezdett nekem udvarolni. Azzal kezdte, hogy milyen szép vagyok. Én el sem tudom azt képzelni – mondta –, hogy milyen feltűnő szépség vagyok. Éreztem, hogy az arcomat elönti a vér. Rettenetesen szégyelltem magam. Csak raktam egymásra a mezítelen lábaimat, és szerettem volna olyan kicsire összehúzódni, mint egy galamb. Ő meg csak mondta a magáét. Tudja, Firedi úr, ha énnekem már előbb is tette volna valaki a szépet, ha én hozzászoktam volna, hogyan hárítsam el magamtól a férfiakat, akkor egészen másképp lett volna. Láttam, hogy a lányok hogyan ütnek a szemtelenkedők kezére, de velem nem is próbálkozott senki, és mindez a libák miatt volt. Csak a csúfolódás és röhögés célpontja voltam én, mert azzá tett a nevelőanyám. Most egyszerre úgy gyűlöltem a libákat, mintha azok lennének a legnagyobb ellenségeim, és valami konokság támadt berniem. Vigye el őket az ördög, repüljenek, ahová akarnak. A Nennét meg csak egye a méreg. Én már nem is vagyok a világon. Mert valóban, mintha egyszerre egy másik világra, egy másik csillagra kerültem volna. És még mit talált ki mindehhez ez az Albertó úr! Leakasztott a falról egy gitárt, amely szintén fel volt díszítve szalagokkal, és játszani kezdett rajta. Mégpedig csodálatosan szépen. Halkan még énekelt is. És egyenesen rólam énekelt. Egyszóval minden összejött, a fehér hintó, a szalagok, a gitár. Édes itallal is megkínált, és akár hiszi, akár nem, hűséget esküdött nekem. Azt mondta, elvesz feleségül, amikor akarom. Most már tudom, hogy hazudott és játszott velem. Mindent megtett, hogy az megtörténjék. Meg is történt, még azon a napon.

Talán mégsem volt egészen rossz ember, mert hiszen megtehette volna, ha most visszagondolok, hogy utána egyszerűen kidob a kocsiból, de nem azt tette. Hanem inkább megint itallal kínált, mikor sírni kezdtem. Azért sírtam főképp, mert ekkor láttam meg a kisasztalon egy képet, amely szép asszonyt ábrázolt. Azt gondoltam, a felesége. Meg is kérdeztem tőle:

– Nem a feleségem, csak a párom volt – mondta –, de annak vége. Nyugodj meg, kis Zsuzsa, ide többet nem jön vissza.

Azzal egyszerűen lefordította a képet. Aztán kinyitotta szekrényt, amely tele volt szép női ruhákkal, de olyanokkal, amilyeneket én még sosem láttam.

– Válassz magadnak ruhát is, cipőt is – mondta Albertó úr. Én szabódtam egy darabig, de aztán mégiscsak kiválasztottam magamnak egy ruhát, talán a legszerényebbet valamennyi közül. Volt ott víz, a lábamat megmostam, és általában megmosakodtam, mert erre az egyre azért rászoktatott a nevelőanyám, és azt hiszem, az születik az emberrel, hogy úgy szereti maga körül a tisztaságot.