Fehér hintó

Fejezet 8

Mindjárt nekiálltam, és ki is takarítottam alaposan a kerekes szobát, mert bizony ott nem volt valami tisztaság, és összevissza voltak benne hányva a holmik. Még fel is töröltem a padlót, mert víz volt ott azért bőségesen. Nem voltam elbizakodott, és azt akartam, hogy ha már ott vagyok, hasznomat vehesse az az úr. Csak az volt a baj, hogy a cipő nagyon szorította a lábamat. A hosszúsága ugyan elég volt, de az én lábam a sok mezítelen talpalásban ugyancsak megszélesedett. Nem baj – gondoltam –, ezt elviselem. Mi ez ahhoz, amit a nevelőanyámnál szenvedtem.

Láttam, az Albertó úr nagyon örül annak, hogy rendes és szorgalmas vagyok, többször megsimogatott, és azt mondta, hogy csak igyekezzem, majd ő valamit kitalál, hogy szerepelhessek a cirkuszban. Megvallom őszintén, ilyesmi egyáltalán nem járt az eszemben, de mikor mondta, nagy izgalom fogott el, és egy szóval sem tiltakoztam ellene. Mert egyszer volt a mi falunkban is ilyen vándorcirkusz. A papa elvitt, míg a Nenne Pesten volt, titokban. Azóta sokat álmodoztam én arról a cirkuszról.

– Tudsz-e főzni? – kérdezte aztán Albertó úr. Mondtam, hogy tudok. – Na, akkor majd főzöl is nekem. Ma még együtt vacsorázunk a többiekkel, de holnap már berendezkedünk. – Ebből gondoltam, hogy ott akar tartani maga mellett, de arról, hogy feleségül vesz, többé nem szólt egy árva szót sem. Nem is törődtem sokat vele. Ha már így történt, hát így történt. Az a gondolat, hogy férjhez menjek, messze volt éntőlem akkor, mint az ég. Bármi történt is velem, semmit sem találtam túl nagy árnak azért, hogy megszabadultam a Nennétől és a pulykatojástól. Konyhai fekhelyemet sem nagyon sajnáltam, ha visszagondoltam a gőzölgő libatoll szagára, amely hajnalban volt a legfojtóbb, amikor meghidegedett.

Estére valóban megálltunk egy tanyasi kocsma udvarán, mely az út mellett volt. No, itt láttam, mennyi nép tartozik a cirkuszhoz. Voltak tán harmincan is. És ez még nem is valamennyi volt, mert egy csoport már a vadállatokkal meg a lovakkal előrement Pilisre. Féltem én ettől, mert gondoltam, milyen szemmel néznek majd rám, ha kiszállok az igazgató kocsijából. De jóformán észre sem vettek. Albertó úr odavitt egy idősebb emberhez, azt mondta neki:

– Holnaptól kezdve ez a lány hordja körbe a páros számokat.

Én mindjárt eszméltem, hogy mi az. Mert mikor a cirkuszban voltunk a papával, akkor is egy kurta szoknyás, kifestett fiatal lány szaladt körbe a porondon minden mutatvány előtt, és egy arannyal kifestett nagy számot mutatott a közönségnek. Azután következett az, aki bemondta, hogy milyen mutatvány következik.

– Egyébként az én személyes szolgálatomban marad – tette még hozzá az igazgató –, rendben van, Bobi?

Az öreg végignézett rajtam, a tekintetéből ítélve, meg is lehetett elégedve velem, mégis úgy tűnt fel, kicsit bosszúsan szólt:

– Hát, ha úgy tetszik.

– Úgy tetszik! – felelte az igazgató, és ezzel be volt fejezve.

Másnap Pilisen az előadás előtt megtudtam, mért volt zabos énmiattam az öreg, akit egyébként műsorigazgatónak neveztek, és egész előadás alatt ott állt a porond bejáratánál frakkban. Az a lány ugyanis, aki eddig az összes számokat végighordozta, az ő saját lánya volt. Most már csak a páratlan számok maradtak neki, és ezáltal az egész család megrövidítve érezte magát. Most nem mesélem el az egész műsort, mert akkor talán reggelig sem lenne vége az én történetemnek, majd rápótolom egy másik alkalommal. Elég az hozzá, hogy engem beöltöztettek éppen olyan rövid kis szoknyába, amilyenben az a lány volt, akit a papával láttunk otthon. Ágyékig érő harisnya volt rajtam és egész kis nadrág. A ruhám aranyszálakkal volt átszőve. De deréktól felfelé is éppen hogy csak volt rajtam valami, a vállam, a karom meztelen volt egészen. Kifestettek vastagon, nemcsak az arcomat, a karomat, a vállamat is, pedig az én bőröm ugyancsak harmatos volt még akkor.

(– Nemcsak akkor – jegyezte meg itt a hentesmester, és elnyújtotta a vánkoson a jobb karját, bal kezével pedig puhán hagyott izmaira ráfektette a leány fejét. Zsuzsa, mintha észre sem vette volna ezt, folytatta elbeszélését.)

Elképzelheti, Firedi úr, milyen izgalomban voltam én. Úristen, jóformán nem is voltam észnél. Délután csináltunk egy-két próbát. Azt mondták, csak arra vigyázzak, hogy le ne lépjek véletlen arról a kis bársonnyal fedett párkányról, amely a porondot körülvette, és amelyen nekem könnyű léptekkel körül kellett szaladnom. De úgy vigyázzak erre, hogy azért le ne nézzek egyszer sem a lábam alá. A közönségen hordozzam végig a tekintetemet, és mosolyogjak. Még mosolyogjak is. Hogy én mit sírtam még estig a félreeső helyen, azt nem lehet elmondani. Csak azt ne mondták volna, hogy le ne lépjek arról a párkányról, akkor nem is gondoltam volna rá, hogy az megeshetik velem. De így biztos voltam, hogy lepottyanok, orromra esek, és röhög az egész cirkusz, talán jobban, mint a bohócokon. Már azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy megszököm, de ha eszembe jutott a nevelőanyám, hogy oda kell visszamennem, valósággal a hideg rázott. Én egyáltalában nem kértem az Albertó úrtól, hogy szerepeltessen, maradtam volna én csak a kezes cselédje, de ő ezzel kedveskedni akart nekem. Persze, azért, őszintén szólva, büszke is voltam, és úgy éreztem, valamilyen csodálatos élet küszöbén állok, amelyen egyenes út vezet a csillagokig. Vagy nem is tudom, mi mindent éreztem én. És eljött az este.

Ott álltam felöltözve a szép ruhámban. Könnyeim nyomát bemázolták, és azt súgták a fülembe, hogy szebb vagyok, mint Andrea, Bobi úr leánya, aki ekkor már visszajött nagy egyes számmal. Végre odavezettek a bejáróhoz.

– Fuss! – súgta valaki, és a zenekar rázendített.

Ebben a pillanatban egészen biztos voltam benne, hogy lebukom a párkányról, és igazán, de igazán szerettem volna meghalni. Arra emlékszem, hogy olyan könnyen reppentem fel a bársonypárkányra, mintha szárnyaim lettek volna. És arra is, hogy az eszemben volt: Vigyázz, le ne nézz a lábadra.

Nem láttam én a közönségből semmit, mintha sűrű feketeség lett volna csak előttem, mintha mély pincébe néztem volna, amelyből hideg árad az arcomra. De nem estem el.

Egyszer csak ott találtam magam ismét az öltözőben.

– Nagyszerű! – mondta valaki –, egy szőke, egy fekete. Ez igazán okos ötlet volt az Albertó úrtól.

– És milyen szép ez a taknyos – hallottam egy férfihangot messzebbről. Ez egy kicsit magamhoz térített, sőt, úgy látszik, már büszkeség is ébredt bennem, mert megsértődtem rajta. – Szemtelen – gondoltam magamban.