– Úgy gondolja, nagyságos asszony, ha a férje már nem él? – jegyezte meg Jerzavecz.
Henriette már majdnem rábólintott, mikor hirtelen észre tért.
– Ó, uram, hogy mondhat ilyet. Hiszen ezek gonosz… ezek ördögi szavak.
Jerzavecz nem mutatott hajlandóságot rá, hogy megjegyzését kiigazítsa. Henriette felugrott. Egy ideig zavartan állva maradt, még várva valamilyen feloldó szavakat, aztán hirtelen, némán távozott.
– No, meghajolt-e már az öregasszony, Jerzi? – kérdezte kacagva Zita.
– Nem, asszonyom. Olyan egyenesen jár, mintha kardot nyelt volna. Pedig azóta közel négy hét elmúlt.
– Ezt nevezem lelkierőnek.
– De úgy értse, ahogy mondom, a világon semmiért nem hajol le. Még a cipőit is székre teszi fel este, hogy reggel ne kelljen meghajolnia, és székre teszi a lábát, úgy húzza fel a cip
