XLVIII.Marco a fülére húzta a gyapjúsapkát, kezét a bélelt tengerészkabát mély zsebébe dugta, és a csatorna torkolatát, az ősi Traianus kikötőt bámulta, amely kettévágta Fiumicinót a november esti korai sötétségben gyakorlatilag kiürült rakpartjaival. Talán a sors akarta úgy, hogy mindennek épp ott kell történnie, gondolta magában. Megfordult és lassan elsétált egy fehér Fiat Ducato felé, amely az északi rakpart végén parkolt, épp a Bastianelli étterem belső világításának halvány fénye által megvilágított mólón túl. A tengerre néző, széles, síküveg ablakok mögött Róma fekete történelmének hősi oldalai íródtak. Most orosz kiskirályok és arab sejkek étkeztek ott. Egyébként miközben a világban utazgatott, megértette, „ez az, amik mi, olaszok vagyunk: szabók és szakácsok”.
Az ajkához nyomta a
