Suburra

RÓMA, 1993 JÚLIUSA

RÓMA, 1993 JÚLIUSAA nyári éjszaka párás sötétjében három férfi várakozott egy csendőrségi Fiat Ducatóban, amely a Tevere-parton parkolt. Csendőregyenruhát viseltek, de bűnözők voltak. Róma alvilágában Botola, Lothar és Mandrake becenéven ismerték őket. Botola kiszállt a furgonból és a folyóra bámult. Előhúzott a zsebéből egy töredezett Gentilini reggeli kekszet, és a mellvédre tette. Hátrált néhány lépést, majd megállt és figyelte, ahogy egy sirály a csőrét a kekszdarabok közé dugja.

– Milyen szépek a sirályok!

Visszakászálódott a furgonba. Akit Lotharnak hívtak, rágyújtott egy újabb cigarettára, majd felhorkant.

– Elegem van. Mi a francra várunk?

– Egyetértek – felelte Mandrake meggyőződéssel.

Botola makacsul megrázta a fejét.

– Szamuráj azt mondta, pontosan kettőkor. Egy perccel sem előbb vagy később. Még nincs itt az idő.

A másik kettő ellenkezett. De hát miről beszélünk? Csak tíz perccel korábban. Mi történne akkor? No meg aztán, a jelek szerint ők voltak az utcán, nem pedig Szamuráj. Vagy talán Szamuráj mindent lát? Mégis ki ő, az Atyaúristen, aki képes ellenőrizni őket minden pillanatban?

– Talán nem az Atyaúristen – ismerte el Botola sóhajtva. – De ha ördögöt mondasz, akkor közelebb jársz.

– Az ördög, ugyan már! – gúnyolódott Mandrake. – Ugyanolyan ember, mint mi! Különben is torkig vagyok az egésszel: Szamuráj így, Szamuráj úgy… Meg kell mondjam, soha nem láttam, hogy bepiszkolta volna a kezét ez a híres Szamuráj… Dumálni tud, azt bárki megmondhatja… De az könnyű, ha mások viszik el a balhét.

Botola szánakozó félmosollyal végigmérte őket. Tényleg nem fogták fel a szerencsétlenek!

– Emlékeztek Tobozra?

Lotharnak és Mandrakénak nem mondott semmit ez a név.

Botola elmesélt nekik egy történetet.

– Van ez a bunyós Mandrionéból, a neve Sauro, a halálos balegyenese miatt hívják Toboznak, ami az életerő jelképe. Egy igazi vadállat, amennyire erős a karja, annyira csökött az agya szegény Toboznak. Ha egy kicsit is rafkósabb lett volna, nem balhézott volna össze Szamurájjal egy drogügy miatt. Igen, mert egyszer csak, néhány megbundázott meccs után a bokszszövetség visszavonja a versenyengedélyét, és Toboz elkezd kábítószert árulni Szamuráj megbízásából. A bökkenő csak az, hogy Toboz trükkösnek képzeli magát. Először elkezdi felnyomni az árat, lenyúlja a különbözetet, és amikor már magabiztosabb, megbugáz egy jelentősebb szállítmányt, eladja és lelép a lóvéval. Három-négy hónapig rejtőzködik, majd egy szép napon újra felbukkan. A Szamurájtól megfújt pénzből vásárol egy konditermet, felvesz négy tagbaszakadt külvárosi izomagyat, és önállósítja magát a drogpiacon. Szamuráj megpróbálja visszadumálni magához, és felkeresi az edzőteremben. Észszerű egyezséget ajánl neki: ötvenszázalékos tulajdonrészt a konditeremből és ötven százalékot minden eladott kábítószeradag után, a békesség kedvéért. Toboz viszont nem akar észszerűen gondolkodni. Hívja az embereit, és tiszta erőből rátámad. Öten egy ellen, Szamuráj védekezik, ahogy tud, de végül alaposan összeverik. Egy sikátorban dobják ki félholtan, és hosszabb időbe telik, mire összeszedi magát. Az egyik este megjelenik egy fickó az edzőteremben, akit azelőtt még soha nem láttak. Regisztrál, súlyzózik kicsit, szóba elegyedik a főnök embereivel. Amikor eljön a záróra, és Toboz egyedül marad a bizalmasaival, a fickó, akit azelőtt még soha nem láttak, előránt egy Skorpió géppisztolyt, olyat, amilyet a terroristák használnak, és mindenkit a falhoz állít. Eltelik öt perc. Toboz és az izomagyak mindent megtesznek, hogy kiszedjék a tagból, mi ez az egész, de az hallgat, mint a sír. Végül kivágódik az ajtó, és megérkezik ő. Szamuráj. Lenge köpenye alatt kimonót visel, kezében pedig katanát tart, a legélesebb japán kardot. Egyenesen Toboznak szegezi és kioktatja: a pénz még hagyján, de hogy így megalázzák! Így hát, kedves Toboz, mondja neki, ezt a kardot most beledöföd a hasadba, én pedig végignézem, ahogy meghalsz. Cserébe az embereidnek a haja szála sem görbül. Toboz nyöszörögni kezd. Bocsánatért könyörög. Beismeri, hogy hibázott. Át akarja adni az edzőtermet, az összes anyagot, ami nála van, a beszerzők és a fogyasztók kontaktjait. Szamuráj felsóhajt, megemeli a kardot, és egyetlen csapással levágja az egyik kigyúrt csávó fejét. Toboz elbőgi magát. Az emberei is. Az egyikük kilép a sorból és felajánlja Szamurájnak, hogy ő végrehajtja főnökén a büntetést. Szamuráj végigméri, azután lenyakazza. Látod, Toboz, nem tudod megválogatni az embereidet, sóhajt, nem hűségesek hozzád… Ekkor mindhárman, Toboz és a két életben maradt társa kétségbeesett támadást indítanak.

– És hogy egyáltalán miért mondom el ezt nektek? – fejezte be a történetet Botola. – Szamuráj szétkaszabolta őket. Az embere egyet sem lőtt. Azután zsákokba pakolták a testrészeket és behajították a Teverébe.

Lothar és Mandrake zavartan bámult a történet előadójára.

– Szerintem ez tiszta baromság – kockáztatta meg Mandrake.

– Idő van – zárta rövidre Botola. – Induljunk!

Megérkeztek a Piazzale Clodióra. A Ducato fényszórói háromszor villantottak az igazságügyi központ kapujának irányába, ami néhány másodperc múlva lassan kitárult. A katona az őrbódéból komótosan közeledett a vezetőoldal felé. Megismerte Botolát, és kezével a furgon felé intett, hogy haladhat befelé. Továbbaraszoltak a betonfeljárón, amely a C épület parkolójához vezetett, ahol biztonsági ajtók rendszere védte a Római Bank 91. fiókjának páncéltermét.

A bíróság belső kiskapuját.

A páncéltermet, amely a bírák, ügyvédek, közjegyzők, zsaruk vagyonát és féltett titkait őrizte.

A dupla fenekét annak, amit Igazságszolgáltatásnak neveznek, pedig pusztán csak Hatalom.

Botola kivette az ajtózsebből a bank kilencszáz trezorjának listáját. Szamuráj ezekből százkilencvenhetet karikázott be. Csak azokat kellett kinyitni. Lothar megragadott két nagy vászonzsákot. Mandrake ellenőrizte a szerszámtáskát és az ötven kulcsból álló kulcscsomót, ékes bizonyítékát annak, hogy Rómában egyetlen igazi kasszafúró volt: ő. Mindhárman fekete, tökéletesen simuló bőrkesztyűt viseltek.

A csendőrök, akik rájuk vártak, már elvégezték a maguk részét. A páncélterembe vezető biztonsági ajtók nyitva álltak, a riasztókat és a biztonságikamera-rendszert kikapcsolták. Botola megvetően elhúzta a száját, amikor tekintete találkozott a katonákéval. Azok ketten bűzlöttek a rettegéstől és a becstelenségtől. Attól a szagtól, amelyet a tisztességtelen őrök árasztanak. A fiatalabbnak megpaskolta az arcát, majd odébb hessegette.

Már kívülről tudták, mi hol van a páncélteremben. Az utóbbi két hónapban Botola, Lothar és Mandrake legalább tízszer jöttek le a bankfiók egyik pénztárosának kíséretében. Az ötven körüli pasas, akinek gyengéje a nők és a kokain, szolgálatkész volt, akár egy kiskutya. Minden trezor tulajdonosának megadta a nevét, így Szamuráj válogathatott közülük. A banki alkalmazott ellátta őket alaprajzokkal és a belépett ügyfelek naprakész jegyzékével. Megoldotta, hogy lemásolhassák a kulcsokat, amelyek a bank központjába vezető belső rácsokat nyitották. Lényegében csak a könnyebb része maradt hátra. Megkaparintani a zsákmányt.

– Leveszem ezt az egyenruhát – kockáztatta meg Mandrake. – Tényleg nem tudnék csendőr lenni.

– Nekem mondod, tesó?! – vágta rá Lothar egyetértően.

Botola engedélyt adott rá. Azzal a feltétellel, hogy csipkedi magát: a jó szerencse nem lehet velük örökké, és a legalaposabban kidolgozott terv is befuccsolhat a sors egy váratlan fordulatának következtében.

Úgy döntöttek, hogy sötétben dolgoznak. Két nagy kézireflektor fénye világított csupán. Mandrake igyekezett. Ahogy csak tudott, és amennyire kénytelen volt. És az első százhetvennégy széf úgy nyílt ki, mint a bonbonosdoboz.

Vászonzsákba tették a készpénzt, tízmilliárd lírát, és egy halom ékszert meg órát.

Lothar közönséges kéjjel markolta meg őket. Nyelve úgy járt ki-be a szájában, mint aki elfojthatatlan szexuális vágyat érez.

Botola a többi trezorral foglalkozott. Mivel azok rejtettek valamit, ami többet ért az ötven- és százezer lírás bankjegykötegeknél. Némi csodálkozással fedezte fel, hogy egy púderezett orrú államügyész néhány száz gramm tartalék drogot tartott a nagyapja zsebórája és a felesége gyöngysora közt. Egy fénycsóva világította meg azoknak a svájci bankoknak a számlakivonatait, amelyekben ügyvédek, ítélőbírák, csendőrtisztek, rendőrök, pénzügyőrök helyezték el a pénzt, amivel az évek során a banda megvesztegette őket.

Szamurájnak igaza volt. Odabenn nem a Mikulás érkezett el. Hanem Róma új karácsonya.

Az utolsó széfben egy pisztolyt találtak.

Botola soha nem látott még ehhez hasonlót, pedig volt némi tapasztalata a nem kevés utcán töltött év után. De az a pisztoly…! Régi idők holmija: hosszú cső, valami érthetetlen, ránézésre német nyelvű felirattal. Ellenőrizte a listát, azt hitte, talán tévedés történt. Nem történt tévedés. Szamuráj azt a trezort mindjárt kétszer is bekarikázta. De mit kezd ezzel az ócskavassal egy olyan arc, mint ő? Embere mindenesetre megragadta a fegyvert, meg néhány doboz lőszert, és az egészet a zsákba gyömöszölte.

Hajnali négy óra. Mandrake néhány, váratlan ellenállást tanúsító zárszerkezet fölött káromkodott.

– Elég, fiúk, késő van.

Visszamentek a furgonhoz, miközben a csendőrök bezárták mögöttük a rácsokat és a biztonsági ajtókat. A Ducato megfordult és araszolva visszagurult a kapuhoz, végighaladva a feljárón, amelyen bejött. A rácsos kapu ismét kinyílt. Botola kihajolt a kocsiablakból az őrbódéban lévő csendőr felé.

– Egy élmény volt, seggfej!

Lothar és Mandrake közönséges röhögése elnyomta a kattanást, ahogy a sebváltó egyesbe kapcsolt.

A Monte Antennén lévő kiserdőbe vitték a Ducatót, ahol előzőleg elrejtették Botola tiszta Saabját. Kipakolták és az egyenruhákkal együtt elásták a zsákokat. Lothar és Mandrake lelocsolta a furgont benzinnel.

– Van tüzed, Botola? – tréfálkozott Lothar.

A lövedék pont a szeme közé fúródott. Hang nélkül esett össze.

Mandrake megfordult a dördülésre. Elborzadva meredt Botolára, aki bal kezében 7,65-ös kaliberű pisztolyt tartott, a csöve még füstölgött.

– De mi…?!

– Tudod, ki volt az a fickó, aki az edzőterembe kísérte Szamurájt? Én voltam az, Mandrake – mondta Botola, azután őt is agyonlőtte.

A nap már magasan járt, amikor visszatért a Pantheonnál lévő tágas otthonába. Lotharból és Mandrakéból csak fémlemezek közé préselődött, szénné égett húsdarabok maradtak. Kicsit sajnálta őket, Szamuráj utasításai viszont nem voltak alkuképesek. A szajrét biztonságban tudta, amíg a kitörni készülő vihar majd elcsendesül. Botola jégre tett egypár üveg vintage pezsgőt, és kinézett az álmos térre. Valamikor az a lakás Dandié volt. Az utolsó bandavezérrel néhány évvel azelőtt végzett saját régi cinkostársainak fegyvere: gyalázatos golyó, egyesek véleménye szerint. Igazságszolgáltatás, amely megszabadította a világot a legalávalóbb élősködőtől, a többség szerint. Botola nem foglalt állást ebben a kérdésben. Úgy tartotta, hogy Dandi, akihez mégiscsak erősen kötődött, baleset és szükségszerűség keverékéből összeállt okból tűnt el a színről. Ha Dandival nem szaladt volna el a ló, akkor még jó darabig ő maradt volna az első ember. De ha nem szaladt volna el vele a ló, nem is lett volna Dandi. Így aztán…

Kis időre özvegye, Patrizia költözött be abba a lépcsőzetes kialakítású, háromszáz négyzetméteres apartmanba, ahonnan be lehetett látni a főváros központját. Azután a nő összeállt egy zsaruval, és sorsa csúnya véget ért. Botola, miután letöltötte elfogadható mértékű börtönbüntetését, bagóért megvette az egész kérót a bútorokkal együtt. És arról a helyről, amely valaha eszükbe juttatta, hogy kik voltak, honnan jöttek és hova érkeztek, onnan kellett továbbindulnia.

Úgy, mint valaha. Még inkább, mint valaha.

Szamuráj déltájban kegyeskedett megjelenni. Nagyon magas volt, állónyakú inget viselt, amelyen egyáltalán nem látszott izzadságfolt, sötét szemüveg volt rajta, és szűk szabású farmer. Valamiféle fáradt kifejezés ült az arcán, figyelmen kívül hagyta a pezsgőt, és épp csak bólintott, amikor Botola elkezdett dicshimnuszt zengeni páncélterembeli hőstettükről.

– Tudom, hogy minden olajozottan ment. Hallottam a rádióban.

Botola megbántva érezte magát. Az oké, hogy Szamuráj szűkszavú, szinte némának is nevezhetnénk, de nem is lelkesedést várt tőle, csak egy kis elégedettséget, a büdös életbe!

– Elhoztad, amit kértem?

Botola sértetten nyújtotta át a pisztolyt és a töltényeket.

Szamuráj ereklyéknek kijáró áhítattal fogta kézbe őket, levette Ray-Ban napszemüvegét, ellágyult tekintettel végigsimította a fegyvert, és végül elmosolyodott.

– Mi olyan különleges ebben a stukkerben? – mormogta Botola. Egész vagyont gyűjtöttek be, ez meg egy pisztolyt méreget, amelyik százéves is lehet.

– Nem értenéd – válaszolta szárazon Szamuráj.

Botola nem feszegette tovább a kérdést. Húsz éve élt az utca törvényei szerint, és azt az egyet biztosan megtanulta, hogy soha ne álljon egy férfi és a mániái közé. Ha főnöke erre gerjed, az ő dolga.

Az zsebre vágta a fegyvert és a töltényeket, majd töprengve méregette a hosszú, fehér kanapé fölött függő kis festményt.

– Dandi cucca – sietett megmagyarázni Botola. – Százmillió lírát fizetett érte egy aukción.

– Ez egy másolat – suttogta Szamuráj.

– Mi a szarról beszélsz? Még szignó is van rajta! Nézd, De Chierico.

– De Chirico.

– Na és? Nem tudom, emlékszel-e, de Dandi nem az a csávó volt, aki hagyta magát átverni az első hamisítótól.

– Nem mondtam, hogy hamisítvány. Azt mondtam, másolat. Elég nagy a különbség. A művész fest egy festményt, azután másolatokat hoz forgalomba az eredeti példányról, vagy felhatalmaz egy másik festőt ugyanerre… Mindenesetre nem sokat ér.

– Jó, biztos úgy van, ahogy mondod. Ez a két ölelkező bábu amúgy sem vett le sosem a lábamról.

– Hektór és Andromakhé – pontosította Szamuráj.

Botolának elege volt. Oké, hogy Szamuráj kezd bekattanni, de mit forgat a fejében? A fenébe is! Talán csak az adrenalin űzött rossz tréfát vele. Kiment a konyhába, kibontotta a megfelelően jégbe hűtött pezsgőt, töltött magának, mivel látta, hogy a másik rossz passzban van, majd visszament a nappaliba, és elhatározta, hogy nem vesztegeti tovább az időt.

Főnöke kényelembe helyezte magát a kanapé közepén, és a pisztollyal meg a töltényekkel játszadozott.

– Szamuráj, ha nem gond, szerintem beszélnünk kéne a terveinkről.

A nagyember erőtlen kézmozdulattal intett, hogy folytassa.

Botola megragadott egy ízléstelen széket (Dandi beruházása volt ez is, isten nyugosztalja, és halálosan kényelmetlen), majd elhelyezkedett vele szemben.

– Hát, én azt mondom, hogy egyvalamit tehetünk azzal, amit megszereztünk.

– Éspedig?

– Visszavesszük Rómát.

– Ó, tényleg? Folytasd!

– Van pénzünk, ropogós, tiszta bankók, kötegekben. Vagyis azért tiszta nekünk, mert nekik fekete, nem tudom, értesz-e.

– Tökéletesen.

– Helyes. Szóval nálunk vannak az iratok. Amelyek elárulják, hová lesznek azok a pénzek, amiket ezek a derék köztisztviselők az utóbbi évek során megfújtak. Gyakorlatilag elkaptuk a töküket. Ami miatt érinthetetlenek vagyunk, szóval…

– Szóval?

– Szóval, ha rábólintasz, te meg én, mi ketten mostantól Julius Caesar és Augustus vagyunk.

Botola nevetett, szellemesnek találta saját beszólását, a bandaalapító Libanoni időszakát idézte fel számára. Egy olyan pasiét, aki a rögeszméket tekintve mániákusan vonzódott az ókori Rómához. Talán nem is teljesen ok nélkül.

– Akkor hát? Mit mondasz, Szamuráj? Meg tudjuk csinálni?

Szamuráj bólintott és nekilátott, hogy megtöltse a pisztolyt. Miközben beillesztette a töltőlécet a töltőnyílásba, elmagyarázta a fontosabb lépéseket a megdöbbent Botolának.

– Ez egy Mannlicher, 1901-ben gyártották Ausztriában. A legtöbb öntöltő pisztolytól eltérően nem tömegzáras működési elvű, hanem késleltetett tömegzáras, a cső előresiklása miatt. A zárszerkezet, mondhatni, szerves része a szánnak: amint látod, a töltényeket felülről lehet betölteni, nem pedig alulról. Ezt a fegyvert az osztrák hadsereg alkalmazta az első világháborúban. Később, amikor Európában már nem volt használatos, Argentínában vált újra népszerűvé. És csakugyan, látod, ezek Borghi-töltények, amelyeket Buenos Airesben gyártottak 1947-ben. A lövés pillanatában a cső, amely részben ebbe a hengeres vezetősínbe illeszkedik, a szánon belül a lövedék súrlódási energiáját használva előrecsúszik, és amikor megfelelő helyzetbe ér, egy különleges, rugós rögzítő kioldásával kiveti a hüvelyt.

Szamuráj mélyet sóhajtott, Botola homlokának szegezte a Mannlichert, és lőtt.

Szamuráj felszívódott a nyár hátralévő részére.

A váratlan, mesteri rablás felkeltette a nyilvánosság figyelmét. Az egyenruhások, felhajtástól felbőszülten, a legjobb nyomozóikat irányították Rómába. A beépített embert szinte azonnal elfogták, vallott és feladta a csendőröket, akik viszont a maguk részéről beköpték Lothart, Mandrakét és Botolát: aki egyszer áruló lett, örökre az is marad. Szamuráj számított erre. Ezért volt kénytelen, még ha kedve ellenére is, elhallgattatni három derék cimborát, akik mindenről tudtak. Hogy elvágja a hozzá vezető szálat. Így hát szeptember közepe felé, miközben a nyomozók mindhiába törték magukat, hogy megtalálják a rablás értelmi szerzőjét, ő kiásta és biztonságba helyezte a szajrét, majd pontosan megjelent az Il Bagattóban tartott havi összejövetelen.

A hivatalosan „szabadidőklubnak” nevezett Il Bagatto leginkább olyan vitakörhöz hasonlított, amilyet a római szélsőjobboldal el tudott képzelni. Annak ellenére, hogy a szervezeti modellt a baloldaltól vették át, a díszletek és a kellékek – a vesszőnyalábot ábrázoló, fecskefarkú jelzőlobogóktól a Gandalfról és Frodóról készült falfestményekig, a horogkereszttel díszített hamutartóktól az ólmosbotokig, amelyeket feketén árultak sebtében felállított standokon – egyértelműen fasiszta jellegűek voltak. Ahogyan fasiszta volt a suhancok ifjú szíve is, akik eleinte kis csoportokban, majd egyre nagyobb létszámban lepték el a Monte Sacróban lévő pincehelyiség billegő padjait, és lelkesen, áhítatos csendben hallgatták az igét szellemi vezetőjüktől.

Azon az estén legalább negyvenen lehettek ott, szinte mind fiatalok. Az Olimpico Stadion lelátóinak drukkerei, akiket megosztottak a szemben álló focicsapatok, viszont összekovácsolt – legalábbis Szamuráj ezt hitette el velük – a közös hit.

A lelátók szurkolói. Róma jövője.

Szamuráj nagy reménnyel tekintett ezekre a fiúkra. Nyugtalan fiatalemberek, akiknek nem volt veszítenivalójuk, és remegve várták, hogy mindent elvehessenek.

Az ideológia volt a csalétek, a terv azonban minden ósdi utópián jócskán túlmutatott. Szamuráj egy rendkívül aprólékos szövésű háló megalkotását határozta el. Erősnek kellett lenniük, elszántnak, könyörtelennek, akár az ókori harcosok, de ravasznak is, mint a róka, szükség esetén pedig olyan képlékenynek és csípősnek, mint a medúza. Mindegyikőjüket a saját képességei szerint kellett alkalmazni: máshogy a kóbor kutyákat, máshogy a profi szélhámosokat. És mindegyiknek, valamennyinek hűségesnek kellett lennie.

Szamuráj beszélni kezdett. A hangja csendes volt, kellemes, mégis hirtelen kifakadások erősítették fel, amelyek megvilágították az elmét és feltüzelték a szívet. Beszélt a szoros, felbonthatatlan kötelékről, amely a mindnyájuk által megálmodott Forradalmat fűzte össze az utca világával. Elmagyarázta, hogy amit a polgárok bűnnek tartanak, bizonyos körülmények között helyénvaló lehet a harcos számára, aki nem tűrheti sem a puhányok szánalmas nyavalygását, sem egy alkalmatlan igazságügyi rendszer rosszmájú kritikáját. Mert a tett úgyis magában hordozza saját etikai, esztétikai és vallási igazolását, ami elegendő is.

Csak beszélt és beszélt, szónoklatát teletűzdelte irányadó példázatokkal, amíg biztos nem lehetett benne, hogy mint minden alkalommal, a markában tartja őket. Majd hirtelen, épp amikor a végső kinyilatkoztatást várták tőle, elhallgatott és egy félmosollyal elbocsátotta őket.

– Most menjetek. Mindegyikőtök gondolkozzon el azon, amit hallott. Találkozunk a jövő hónapban.

A fiatalok kitódultak, és lelkesen kommentálták a hallottakat, de csak félhangosan, hogy ne zavarják Szamuráj koncentrációját, aki csukott szemmel a halántékát masszírozta, mintha kimerült volna a megerőltető szónoklattól.

– Mester! Beszélhetnénk pár szót?

Szamuráj sóhajtva kinyitotta a szemét.

És centiméterekre találta magát egy félautomata pisztoly csövétől.

Tekintetét az őszinte arcra irányította, az átható, haragos szempárra, a feszült grimaszra és a vissza-visszatérő reszketésre, amit a másik igyekezett féken tartani.

Marco Malatesta. Tizennyolc éves. Helyi vagány Talentiből végtelen nagy szívvel, mersszel és legfőképpen értelemmel. Szamuráj egyik kedvence. Lehetséges utódjelölt.

– Ha abban bíztál, hogy megdöbbentesz, Marco, akkor sikerült. Most ha megtennéd, hogy megmagyarázod…

– Nem vagy te mester. Csak egy gazember!

– Nézd, Marco. Úgy beszélsz, mint egy nyárspolgár.

– A rossebbe a baromságaiddal, Szamuráj! Az vagy, nem több!

A fiatalember belekotort a dzsekije zsebébe, és hozzávágott egy marék színes tablettát.

– Egy csomó pénzt megérnek – jegyezte meg a férfi, távolról sem dühösen. – Jobb, ha felszeded őket.

– Aha, szóval rájuk ismersz, igaz? Jó hogy! Te vagy, aki ecstasyt terjeszt a stadionban, te mérgezel meg mindnyájunkat. Drogdíler vagy, Szamuráj. De nem is csak díler, hanem a dílerek főnöke. Te küldtél szét bennünket, hogy kapjuk el az üzérek tökét. És ezt „forradalmi tettnek” nevezted. Közben meg mi volt, he? Konkurenciaharc?

– Fiam, ha le akarsz lőni valakit, először ki kell biztosítanod a fegyvert.

Marco ösztönösen letekintett.

Szamuráj elmosolyodott, azután cselekedett, villámgyorsan. A következő pillanatban már a kezében volt a pisztoly.

Marco nekirontott, a szeme vérben forgott. Szamuráj fürgén félreugrott, kikerülte a támadást, és a pisztoly markolatával erős ütést mért a tarkójára. A fiatalember hangos nyögéssel összeesett. Szamuráj kibiztosította a fegyvert, majd Marco fölé hajolt, megfordította. Átvetette rajta a lábát, mintegy lovaglóülésbe helyezkedett, és a homlokának szegezte a pisztolyt.

– Kölcsönkenyér visszajár, Marco Malatesta. És semmi értelme irgalomért könyörögni.

– Nem fogok egy szar alaktól irgalomért könyörögni! Hittem benned, Szamuráj, hittem abban, amit mondtál. Hogy változtassuk meg ezt a várost, változtassuk meg ezt a romlott világot, hozzunk új erkölcsi törvényeket. Jól ki vagy te békülve ezzel a romlott világgal, csak úgy fetrengsz benne, te vagy az áruló!

– Nem vagyok áruló. Sokkal inkább egy rossz tanár. Nem sikerült megtanítanom neked semmit. Vagyis jóval bűnösebb vagyok nálad. A büntetésem pedig az lesz, hogy életben hagylak.

Zsebre vágta a fegyvert. Felemelkedett és intett Marcónak, hogy ő is álljon fel. Az kínlódva talpra állt; a látása homályos volt, a halántéka lüktetett a kibírhatatlan szívdobogástól. Szamuráj átkarolta, jobb kezével megérintette az arcát, mintha békülékenyen megsimítaná. Marco éles fájdalmat érzett, a halántékához emelte a kezét, majd visszahúzta, vértől mocskosan.

– Ez csak egy apró jel – magyarázta Szamuráj, rövid pengéjű bicskát hajtva össze. – Viselni fogod egész életedben. Emlékeztet majd rá, hogy ki vagy, honnan jöttél és mit tettél.

Két héttel később, amikor a seb behegedt, Marco Malatesta megjelent a pisacanei csendőrlaktanyában, és a szolgálatban lévő tisztet kereste.

RÓMA, NAPJAINKBAN