Suburra

I.

I.Kinézett az Anna Magnani lakosztály ablakán, a La Chiocciola hotel negyedik emeletén, amelyet a prospektusok „a Campo de’ Fiori mögötti bájos kis rejtekhely”-ként jelöltek meg, a hétköznapi emberek számára viszont a római elit légyottjainak megfizethetetlen helyszíne volt, majd Pericle Malgradi parlamenti képviselő úr, a keresztény értékek hirdetője, széttárta a Fudzsi hófödte képével díszített fekete selyemköntösét – kimonó, úgy hívják, hogy kimonó, magyarázta neki Szamuráj, de hát ő megszállott volt –, és előhúzta tekintélyes szerszámát, amelynek legendás erekciójával mindenkinek mindenhol dicsekedett, azután nekilátott, hogy megszentelje a halhatatlan, örök város háztetőit és járókelőit sárgás színű permetével.

– Sabrina! – vakkantott anélkül, hogy hátrafordult volna kedvencéhez, akit kevéssel azelőtt a hatalmas franciaágyon hagyott ernyedten elnyúlva a másik nő, a litván mellett. – Sabrina, te római vagy, ismered Bellinek1 azt a versét… hogy is van? Én vagyok a király… én vagyok én, és ti szart sem értek…

Na, de a vizelés, az aktus utáni szenzációs vizelés, mekkora kéj, micsoda gyönyör! Irányíthatjuk a vizeletsugarat és kibuggyanthatjuk locsolóként, kis kútként, ismétlődő és több sugárból álló fröccsenésként, vagy függőlegesen csurgatva, cseppenként csepegtetve, esetleg kilövellhetjük lökésszerűen, mint egy féktelen, habos vízesést, azokra a nyomorultakra, akik éjjeli műszakban dolgoztak.

– Sabrina, nézd! Egyet pont eltaláltam a kopasz fején! Hát, igen, jóember, nézz, nézz az égre, haragudj a sirályokra és a varjakra… Én vagyok fent, és te vagy lent… Érted most már, hogy működik az élet? Sabri! Sabrinaaa… Gyere, nézd, nem vagy képes rá, az Isten szerelmére, azért a pénzért, amit nektek fizetek, neked meg ennek a szlávnak, nem tennétek egy kicsit a kedvemre?

Csend. Biztos elnyomta a luvnyát az álom. Hát persze. Jól meghajtotta őket, mind a kettőt. Ne vicceljünk, Pericle Malgradiról van szó! De majd ő gondoskodik róla, hogy felébredjen ez a két „hivatásos”.

A képviselő úr előhalászott a kimonó nagy méretű zsebéből egy Patek Philippe Annual Calendar 4937G órát, gyengéden és jogos apai büszkeséggel megcsókolta lányai kicsiny képét, amely az óra számlapján helyezkedett el, felpattintotta a szerkezetet – hol találnánk még valakit, aki megengedheti magának, hogy ötvenezer eurós órát használjon pirulásdobozként –, és elővett egypár szem Listra tablettát.

– Listra, Sabri, érted, nem az a szemét, amit a többiek használnak, Chalis vagy Viagra… ami után széthasad a fejed, és összecsavarodnak a beleid. Ez különleges cucc, kicsim, első osztályú cucc, amit Temistocle bátyám készített a saját, szent kezével. Egyszer majd bemutatom nektek, tudjátok, neki is akkora farka van, mint a legjobb vérvonalbelieknek… Családi örökség… A Malgradi testvérek, a vér nem válik vízzé… Na, Sabri, te és a másik, a szláv, hogy is hívják… Jöttök végre, ribancok?

Semmi. Néma csend. Menjenek a búsba! Sabrina most átlépett egy határt. Mit gondol, csak neki van puncija egész Rómában? Rómában, ahol lépten-nyomon szexbe botlik az ember! Legközelebb két néger nőt akar. Nem, még jobb lenne két néger nő és egy transzvesztita. Csak hogy feldobják egy kicsit egymást. Ez a legkevesebb azok után, hogy a közösség szolgálatának szentelte az egész életét. A transzvesztitával viszont tisztázni kell: a faszikám megkaphatja a magáét, de nem teheti be soha! A képviselő úr nem holmi meleg!

Visszacsúsztatta az órát a zsebébe, előhúzott egy kis alufóliát, amelybe kokain volt csomagolva, belemorzsolta a tablettákat, az egészet az ablakpárkányra tette, és nagy erővel felszippantotta.

– Sabrina! Szláv csaj! Nézzétek, nektek is jut belőle.

Még mindig csend volt. Ebből elég! Egy erős szédülés megtántorította. Nekitámaszkodott a korlátnak. A szer kezdett az agyába szállni. Onnan pedig rövidesen leért az ágyékába. Miközben a gerjesztő drogkeverék hatni kezdett, a legyőzhetetlenség ragyogó érzése járta át. Mindenki arról beszélt, hogy lassítsanak, mindenki arról papolt, hogy a szakadék szélén táncolnak, mindenki attól félt, hogy a dolgok egyik pillanatról a másikra megváltoznak. Mindenki a hozamkülönbségről, a spending review-ról, az erkölcsről hablatyolt… a lófaszt! Olaszország soha nem fog megváltozni. Mi mindig felül leszünk, a nyomorultak pedig alul.

– Segítség!

Ó, végre egy kis élet!

– Tedd be az ékszert, mert most jön a bácsikád.

Á, az ékszer! Ez volt az a leleményes újdonság, amely meggyőzte róla, hogy Sabrina messze felülmúlja Róma összes többi kurváját. Egy apró kis ékszer egy nyílásba helyezve, a végbélnyílásba. Ami így állandóan kitágulva maradt, úgyszólván előkészítve. Malgradi szerette a nyelvével kihúzni az ékszert. Micsoda fenséges előjáték! Csak egy kellemetlenséggel járt: megvolt annak a kockázata, hogy lenyeli azt az izét. De ne is képzeljük, hogy a Number One Pericle Malgradival ilyen malőr megtörténhetne.

A férfi megfordult.

Sabrina sápadtan és feszülten meredt rá.

– Mi a tököm van?

– Vicky rosszul lett.

Malgradi kezdte felfogni, hogy valami baj történhetett.

– És most mit akar?

– Haldoklik, te hülye!

De mi ütött Sabrinába? Minek rikácsol ennyire?

– Csend legyen, az Isten szerelmére, gondolkodom.

A nő fújtatott a dühtől. Malgradi előtt kezdett körvonalazódni a helyzet. Szűz Mária! A szláv nő elzöldült, olyan zöld lett, mint egy szezon végi articsóka. Hanyatt fekve zihált a fekete szaténlepedőn, és beteges hörgés hallatszott a tüdejéből, valahányszor megemelkedett és visszasüllyedt a mellkasa az erőlködéstől, hogy levegőt vegyen.

– Szűzanyám! Meghal nekem! Meghal nekem! Ez a szemét tényleg meghal itt nekem!

Képtelen volt megmozdulni. Képtelen volt döntést hozni. Képtelen volt megszólalni. Sabrina végigkutatta a táskáját, és megragadta a mobiltelefonját.

– Mentőt kell hívni! – mondta.

A képviselő úr agyába végül belehasított a felismerés: nekem annyi! Leroskadt az ágyra a szláv nő mellé, aki mindinkább elfehéredett és egyre jobban zihált. Miközben a kokain okozta zsibbadtság elillant, és az amfetamin túlfeszített józansága váltotta fel, gyors egymásutánban felvillantak szeme előtt a következmények.

Fabiana, a felesége és gyermekei anyja, aki odaadó tagja a Szűz Mária Népleányai csoportnak. Elveszett.

A párt országos titkáraként betöltött pozíciója, amelyben a meleg házasságok és az abortusz súlyos problémája ellen fellépve a végsőkig kiállt a családok védelmében. Elveszett.

A Jón-tenger kalábriai partvidékén lévő körzetben a választói csalódottak és ingerültek.

Elvesztek. Botrány. Nyomor. Börtön.

A litván nő lihegett, a szája megtelt sárgás habbal, az ujjai görcsösen szétnyíltak és összerándultak, miközben kétségbeesetten erőlködött, hogy utoljára lélegzethez jusson.

Malgradi kitépte Sabrina kezéből a telefont.

– Nem hívsz te lószart se, megértetted? Kifelé! Soha nem jártatok itt. Én nem ismerlek titeket.

– Jézusom, mindjárt meghal! Segítséget kell hívnunk!

– Úgy kell neki! Én most húzok innen a picsába! – üvöltötte Malgradi, és kotorászni kezdett a ruhái után.

Sabrina hirtelen higgadtan és fagyosan nézett rá, mint egy hiéna:

– Persze, hiszen senki nem látott téged feljönni velünk ide.

A La Chiocciola hotel bájos kis rejtekhely. Már régen fel kellett volna gyújtani, hogy egy tégla se maradjon belőle, gondolta Malgradi. A farkát meg le kellett volna láncolni, három csomóra kötni! És legyen átkozott ez a Vicky, meg az egész fajtája, túlságosan engedékeny volt az ország ezekkel a jövevényekkel, túlságosan, a kisujját nyújtotta, és az egész karja kellett nekik, sőt még annál is több, és most megszívta, tudta, hogy megszívta…

A szerencsétlen végül nagy csomó hányadékot öklendezett ki egy halálhörgéssel, majd elnémult.

– Meghalt! – suttogta halkan Sabrina.

Lezárta barátnője szemét, aztán megvetéssel, undorral és utálattal teli pillantást küldött Malgradi felé.

A képviselő úr azonban máshol járt. Eszébe jutott egy, a szíve mélyén rejtőző emlék a régmúlt, kalábriai gyermekkorából, az, amit Alcide nagypapája mondott, amikor halászni mentek Le Castella partjaihoz: imádkozz, imádkozz, hogy jöjjenek a halak, mert épp amikor nem tudod, hogy fogsz-e halat, akkor kell imádkozni. És akkor Malgradi térdre esett, összetette tenyerét, és segítségül hívta a Mindenhatót, hogy áldott kezét helyezze alázatos szolgájára, kolostorba vonul, fohászkodott az Úrhoz, kolostorba, csak mentse meg ettől a botránytól, az Úr, aki mindenre képes, könyörgött hozzá, hogy ő…

– Igen, imádkozz csak, imádkozz. Itt érkezik az őrangyalod repülőszőnyegen.

Á, csak a kurva pofázott. Még megengedte magának, hogy sértegesse. De hogy képzeli?! Idehozta neki ezt az agybajos prostit, aki lehet, hogy mindenféle betegséget terjeszt, és még ő szónokol?

Fékezhetetlen harag szállta meg Malgradi képviselő urat. Felkelt, odalépett Sabrinához, és egy dühödt pofonnal a földre küldte.

– Ez az, remek – mondta a nő higgadtan, miközben egyik kezével végigsimította az arcát. – Mit csinálsz? Megölsz engem is? Hogy már két holttestet cipelhess a hátadon?

– Mi a faszt akarsz tőlem? Van fogalmad róla, hogy mit csináljunk, te lotyó?

A nő újra felvette a mobilját és telefonált.

– Spadino! Kéne egy kis segítség.

Fél óra múlva kopogtatott a lakosztály ajtaján egy huszonkét éves fiatalember fekete pólóban és koptatott farmerben. Alacsony volt, ragyás, és ronda, mint a tartozás.

Sabrina beengedte és az ágyra mutatott.

A fiatalember egy szempillantás alatt megértette, hogy megütötte a főnyereményt. A holttest, Sabrina, aki egy kicsit szomorú volt és erősen viszolygott, a verejtékező pasas, aki a kezét tördelte… Igen, ez az ő nagy lehetősége. Jobb, mint amit remélni mert, amikor a nő telefonált neki.

– Ha tudna segíteni megoldani ezt a helyzetet… ami annyira kínos…

A nagykutya közelebb lépett, úgy bazsalygott, mintha a választóinak készülne beszédet tartani, és remegett, mintha bármely percben úrrá lehetne rajta a pánikroham. Csak el ne kezdjen szipogni, mint egy kisfiú!

– Akkor?

– Én… szóval… Sabrina itt annyi szépet mondott magáról…

– Nekem is rólad, ha már erről van szó – vihogott Spadino.

A képviselő úr benyúlt a zsebébe, és vaskos pénztárcát húzott elő.

– Ha segítene nekem…

Ebben a pillanatban igazán nem tudta, mit mondjon. Azt meg végképp nem, hogy hogyan mondja. A fiatalember szórakozott egy darabig azon, hogy küszködni hagyta a képviselő urat, azután bólintott, és cigarettára gyújtott.

– Na, akkor tisztázzuk! Azt akarod, hogy takarítsam el a halott kurvát… Jól van.

A képviselő úr arca széles, megkönnyebbült mosolyra húzódott.

– Természetesen – mondta, miközben kinyitotta a tárcáját. – Úgy gondoltam, hogy a fáradozásaiért…

– És mennyit gondoltál, csak hogy be tudjam lőni.

Malgradi átnyújtott neki egy csomó bankjegyet.

– Az annyi lesz, mint…

– Majd megszámoljuk utána – nyugtatta meg a fiatalember, és mohó gyorsasággal zsebre vágta a köteget.

A képviselő úr felvette a befolyásos tárgyalófeleinek azokra az alkalmakra tartalékolt mosolyát, amikor az egyeztetést kölcsönös megelégedéssel zárták le.

– Nem fogom elfelejteni, amit értem tesz, uram…

– Hívjál Spadinónak. És ami a köszönetet illeti… lesz rá tengernyi időd, hogy megköszönd. Most pedig tűnés!

Malgradi a bejárat felé hátrált, miközben udvariasságokat motyogott.

– Úgy látom, a barátod egy igazi papírkutya – jegyezte meg Spadino, amint szabad lett a pálya.

– Nem tudod elképzelni, mekkora.

– Segíts felöltöztetni ezt a szerencsétlent, Sabri.

Sóhajtva munkához láttak.

A terv az volt, hogy olyan helyen rakják ki, amit Spadino jól ismert. Egy biztos helyen. Tehát úgy kellett kivinni őt a Chiocciolából, hogy a portás, a pincérek és az ismeretlenek, akikkel esetleg összetalálkoznak az utcán, ne sejtsék meg, hogy halott. De még ha felöltöztették és befújták is parfümmel – az este meleg volt, és a test már kezdett kellemetlen szagot árasztani –, aki ránézett a litván nőre, félreérthetetlenül az a benyomása támadt, hogy hulla. Így hát Spadino utasította Sabrinát, hogy sminkelje ki. A nő saját kútfőből még a tükörlencsés Tom Ford napszemüvegét is ráadta, amelyet akkor használt, amikor el akarta rejteni a szeme alatti karikákat, ha a hosszú éjszaka után kénytelen volt még egy váratlanul beeső, gyors numerát is lezavarni. Nem lett ugyan felemelő a látvány, de azért működött. Csak tíz-húsz métert kellett megtenni, kis szerencsével akár még jól is alakulhatott.

Talpra állították, és tartották mindkét oldalról. Csakhogy iszonyú nehéz volt, Isten nyugosztalja! Ahogy cipelték, merev maradt, és világosan látszott, hogy nem ő lépdel, hanem úgy vonszolják.

– Nem tehetünk mást – szólt Spadino. – A portásnak majd bemeséljük, hogy részeg. Talán adhatunk neki száz eurót, hogy megértse, jobban teszi, ha másfelé néz.

Az érvelése logikus volt.

Elindultak.

A negyedik emelet folyosója kihalt volt. A lift rögtön megérkezett. Fennakadás nélkül lejutottak az előtérbe. Spadino megkérte a portást, hogy tartsa nyitva számukra a nehéz forgóajtót, amit a férfi udvarias mosollyal meg is tett. Sabrina odanyújtott neki néhány százeurós bankjegyet.

Amikor a különös trió kilépett az utcára, a portás visszatért a recepciós pult mögé, félretette a Corriere dello Sportot, amelyet azért olvasott mindennap áhítatosan, hogy még rómaibbnak érezhesse magát, és szükség esetén – a vendégektől függően – még vérbelibb AS Roma- vagy SS Lazio-szurkolónak, és morfondírozni kezdett. Kerion Kemaninak hívták, harmincöt éves volt, Albániából érkezett, és kétségek gyötörték. Sokat köszönhetett Malgradi képviselő úrnak: a munkahelyét, példának okáért, és az olasz állampolgárságot, amelyet bármelyik pillanatban megkaphat. De milyen mértékben kell hálásnak lenni? Mielőtt egyenes útra tért, ő is eltöltött némi időt az utcán. Mivelhogy az olaszok nem hagytak neki más választást. Bariban szállt partra az első migránshullámmal, 1991-ben. Még félig gyerek volt, amikor ott találta magát összezsúfolódva a többiek között a stadionban, amely hamarosan fenevadak ketrecévé alakult át. Hogy az utazás árát előteremtse, az apja eladta mindenüket: a házat, a földet és azt a néhány állatot, amelyet annak idején meg tudott menteni a kommunista uralom kapzsiságától. Bari stadionjában a vlorai maffia elintézte a többit: a nővére strichelni ment, őt pedig az adósságbehajtás területén alkalmazták. Ami egyet jelentett a családapák terrorizásával, egy-két csont alkalmankénti elrepesztésével, és az engedetlen szajhák megbüntetésével. Ilyesmi. Aztán a dolgok persze megváltoztak, de vannak emlékek, amelyeket nem lehet kitörölni. És ha az utcán szerzett tapasztalata ér valamit, hát akkor a széles keretes szemüveget viselő nő egyáltalán nem részeg volt.

Hanem halott.

Viszont ha ez így van, akkor mit tegyen?

Most használnia kell az eszét.

Bármi történt is az Anna Magnani lakosztályban, Malgradi nyakig benne volt. Ami mit is jelent neki, Kerionnak?

Végtére is a jó szándék, amelyet a képviselő úr irányában tanúsított, egyáltalán nem maradt viszonzatlan. Malgradi segített neki boldogulni Olaszországban, de ő cserébe biztosította felfokozott szexuális életének teljes titokban tartását. Nem kellett bejelentkeznie a szállodába, a recepciós nem továbbított kínos információkat a rendőrkapitányságra, nem kérte el az iratait, ráadásul az összes földijének, akinek sikerült megszereznie a hőn óhajtott állampolgárságot – eddig minimum ezernek –, mind a képviselőre kellett szavaznia.

Úgyhogy több volt ez jó szándéknál, itt egyezségről lehetett beszélni. És tudjuk, hogy az egyezségek nem tartanak örökké. Vagy legalábbis mindig újra lehet tárgyalni őket.

„De most én következem, képviselő úr.”

Így történt, hogy Kerion Kemani albán portás és leendő olasz állampolgár felment az Anna Magnani lakosztályba, magához vett egy párnahuzatot, amelyet valami undorító váladék mocskolt be, aminek természetét nem tartotta időszerűnek felderíteni, valamint egy alufóliadarabot fehérpor-maradványokkal, majd mobiltelefonjával készített pár fotót a teljesség kedvéért a bűneset helyszínéről. Később a pignetói kétszobás lakásában, amelyet egy ideje megosztott nővérével, akit prostituáltból immár egy idős, kerekesszékes hölgy gondozójává léptettek elő, rövid jelentést írt a történtekről, azután végre lefeküdt aludni.

A kellő pillanatban mindez a hasznára lehet.

Spadino és Sabrina a Marcigliana természetvédelmi területen tették ki a holttestet, Monterotondo Scalótól néhány kilométerre. Spadino egy kisebb vízmosást látott meg, amelynek közelében együtt kivették a litván nőt a kocsiból, csinos fekhelyet készítettek neki levelekből és száraz ágakból.

– Nyugodjék békében, ámen – mondta Spadino, és cigarettát sodort.

– Visszavinnél Rómába, kérlek?

– Nyugi, Sabri, nézd, milyen szép csillagos az éjszaka. Még csak az elején tartunk. Azt hiszem, hogy a te képviselő uracskádnak egy rakás eurójába fog kerülni ez a kis huncutság.

– Én nem akarok beleavatkozni.

– És ki kért tőled bármit? Sőt, nem is ismersz engem, világos?

– Vigyázz, Malgradi veszélyes.

– Ki? Az az ember?

– Befolyásos barátai vannak, Spadi, ne becsüld alá!

– Ne beszélj baromságokat! Én vagyok a veszélyes, szépségem! És elég a siránkozásból, hallod? Ami történt, megtörtént.

– Spadino, én meg akarom változtatni az életem.

– Kár – vihogott gúnyosan, miközben eldobta a csikket. – Engem ez az egész felhajtás beindított.

– Kérlek, menjünk vissza Rómába!

– Az utas fizet, drágám – jelentette ki a férfi, és kigombolta a sliccét.

Sabrina ledolgozta a viteldíjat.

Körülöttük eközben láthatatlan, néma árnyak gyülekeztek, a szagra jöttek. Kóbor kutyák.