Suburra

III.

III.Nyolcas beszállt fekete Hummerjébe, és az órájára nézett. Fél kettő volt. Ekkor kellett találkoznia Spadinóval. A szokott helyen. Bal kezével végigsimította kopasz fejét, majd megérintette az egyetlen meghagyott, két centiméter hosszú hajsávot, amely kidomborodó, tökéletes nyolcast formált a tarkójánál.

„Nyolcas.” Állati jó név.

Tréfának indult, amikor Ostiában, még zöldfülűként tarolt a biliárdtermekben. Akkor még Cesarénak hívták, ahogyan az apja nevezte el. Az Adami vezetéknévre sosem volt szüksége. Mindenki ismerte azt a nevet, és ügyeltek is rá, hogy ki ne ejtsék. Úgy kezdődött, hogy az összes menet előtt, mielőtt a kezdőlökést elvégezte volna a dákóval, felemelte a golyót a zöld posztós asztalról – a nyolcas számút, mindig azt –, és végiggurította korán megkopaszodott fején.

Aztán az egész komolyra fordult. Nagyon komolyra. Ő maga is komoly ember lett. Mindenkinél komolyabb.

„Nyolcas”, és kész. Ponente ura alig harmincöt évesen.

Néhány suttyó továbbra is mondogatta, hogy nem az ő érdeme volt. Harminc évvel korábban a Libanoni tette árvává. Még emlékezett rá, amikor a Lega Navale partszakaszán kihúzták az apját egy hálóban, megkezdve a tengeri pérhalaktól és bálnamódra felfúvódva. Azt beszélték, hogy ha nem Nino bácsiról lett volna szó, neki és a családjának írmagja se maradt volna Ostiában. Végül Nino és a Libanoni megállapodtak, az Adami család pedig túlélte a bandát is. A Libanoni meghalt. Dandi is meghalt. Nino bácsi közben megőszült, és más jelentkező nem lévén, ő maradt a partvidék egyedüli ura. Kokain, hasis, h****n. „Mindenkinek Nino bácsi szárnyai alá kellett behúzódni.” A nápolyiaknak, a szicíliaiaknak, a kalábriaiaknak. Azután – mivelhogy a dolgok úgy alakultak, ahogy kell – a család bővült. Nino bácsi felnevelt egy másik, nála néhány évvel fiatalabb árvát is: Denist. Az elsőszülött fiú volt a Sale klánban, egy régi ponentei családban, akiket az elsők közt telepítettek ki Nuova Ostiába Róma külvárosából. Erőszakos futóbolond volt. Tizenhat évesen golyóstollal felvágta az egyik tanára arcát, aki megemlítette az osztályban a család cigány eredetét.

Denis az Anacleti klánból vett el egy lányt, akik Róma keleti részét uralták. Rövid házasság volt, lévén hogy szegény kis felesége Slk Mercedesével a Via Cristoforo Colombo egyik fenyőfájának gyűrődve végezte.

Béke poraira!

Mindenesetre az Adami, a Sale és az Anacleti klán tagjai nem voltak kispályások. Nino bácsi remekművei. Három család, és fél Róma a zsebükben volt. Kelettől nyugatig. Appio, Tuscolano, Cinecittà, Quadraro, Mandrione, Casilino keletre. EUR, Axa, Infernetto, Casalpalocco és Ostia nyugatra. Huszonnyolc kilométernyi körgyűrű, amely úgy nézett ki, mint egy királynő koronája. Kétségtelen, hogy a nagybácsi nem lelhette benne örömét maradéktalanul. Már öt éve a sitten aszalódott. Bűnszövetkezet és kábítószer-kereskedelem. De neki nyugodtnak kellett maradnia. Most már a kezébe vett mindent: Nyolcas.

Ő lett a vezér. És ezért került Spadino parkolópályára.

Alig negyedóra alatt odaért a találkozó helyszínére. A Hummer elsüvített a jobb oldalán elterülő régi Ostia és az Extreme multiplex mozi hatalmas parkolói mellett, amelyek Nino bácsi első befektetései közé tartoztak. Elhagyta azt az útelágazást, amely a fiumicinói kikötőhöz vezetett, ahonnan kifutnak a hajók Szardíniára. A Leonardo da Vinci repülőtér körforgalmában a Shell-kút után jobbra fordult, és az R1 jelzésű kifutópálya mellett haladt az egyik mellékúton.

A Coccia di Morto fenyőfái színházi díszletként bukkantak elé. Sötétség mögötte. Sötétség előtte. Csak a repülőtér kerítésrácsán túli kifutópálya apró piros fényei nyújtottak neki támpontot, hogy hol van. Ezt a helyet még az apja mutatta neki gyerekkorában. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen ártatlan emlék, amit őrzött. Együtt jöttek ide napszállta felé egy átalakított kisrádióval, és ráálltak az irányítótorony frekvenciájára. Hallgatták a torony és a fel-le szálló repülőgépek beszélgetését. Megtudták, hogy ki honnan érkezett és hová indult. Régi szép idők! Aztán a Libanoni félreállította papát, és Nyolcas csak azért tanulta meg, hogy kell ezt a frekvenciát használni, hogy le tudja hallgatni a rendőrséget.

Hirtelen a fékre lépett. Spadino Smartja ott parkolt lekapcsolt lámpákkal a kis tisztáson, kétszáz méterre a fenyőerdő közepén, épp abban a kanyarban, ahol az út a tenger irányába fordult. Lehúzódott a padka mellé. Kiszállt a Hummerből és gyalog közeledett. Spadino a volán mellett maradt, de az ablakot leengedte. Nyolcas nagy tenyerével rátámaszkodott a Smart tetejére.

– Na, mi van, Spadi, azt beszélik, nagyban nyomod, de látom, még mindig fostaliga autót vezetsz.

– Nincs vesztegetni való időm. Főleg nem rád. Mit akarsz?

– Nehogy már ne tudd, mit akarok. Okos vagy te, Spadi. Hogy is van az a parancsolat? Ne lopj…!

– Ne paráználkodj! De nem a nőkről akarsz beszélni. Tudom, hogy a képviselő úr szaladt hozzád panaszkodni. Már beszéltem az embereiddel. Most pedig neked is elismétlem, amit nekik elmondtam: nekünk, kettőnknek nincs miről beszélnünk. Malgradi most már az én dolgom. És ha tudni akarod, miért, kérdezd meg attól a majrés alaktól, aki, fogadok, nem mondott el neked semmit.

– Miért nem mondod el akkor te?

– A keze közt halt meg egy kurva. És én takarítottam el. Ez elegendő magyarázat? Megszereztem őt, érted? És ő most már az én dolgom.

Másodpercek kérdése volt. Nyolcas felemelte jobb kezét a Smart tetejéről, benyúlt az ablakon, és megragadta Spadino haját a tarkójánál. Nem is tapasztalt túl nagy ellenállást. Fel-le. Fel-le. Addig csapkodta Spadino arcát a kormányhoz, amíg teljesen szétzúzódott. Azután kihúzta a testét a kocsiból.

– No lám, milyen szép görögdinnyét lékeltünk meg.

Odavonszolta egy fenyőfához. Azután újrakezdte. Fel-le. Fel-le. Csak ütötte a már pépesre zúzott fejet a fa törzséhez.

Talán öt perc telhetett el. Mereven nézte az R1 jelzésű kifutópályát. Mélyen belélegezte az éjszakai levegőt, amelyben keveredett a tenger illata és a kerozinszag. Visszatért a Hummerhez, és szertartásosan felszippantott egy kis kokaint. Az anyag egészen az agyáig hatolt. Csak ezután nyitotta ki a csomagtartót és bányászta elő az ötliteres marmonkannát.

– Mindenre gondolni kell. Egy lépést se tegyünk tartalék üzemanyag nélkül.

Aztán visszaültette Spadino holttestét a vezetőülésre, rálocsolta az összes benzint és meggyújtotta. Gyorsan visszatolatott a kocsijával, miközben a Smartot és a sofőrjét már lángnyelvek nyaldosták.

– Jó utat, Spadi. Igazad van. Nekünk, kettőnknek nincs miről beszélnünk.