Suburra

IV.

IV.A Tiburtina pályaudvar első vágányának perontetője alatt ácsorgott Marco Malatesta, a ROS, azaz a csendőrségi Különleges Műveleti Egység alezredese, és már a sokadik csikket nyomta el zöld tornacipője talpával. Alig két hete kapta a parancsot a bűnüldözési csoporttól, és két hete kezdett újra Camel Lightot szívni, három küzdelmes, dohányzás nélküli évnek mondva búcsút. Apró, körkörös mozdulatokkal masszírozta a jobb halántékát. A régi sebhely erősen lüktetett. Mindig így érzett az egyes akciók előtt.

Besüllyesztette kezét bélelt motorosdzsekijének mély zsebébe, amely ideális rejtekhely volt egy Beretta 92 Fs számára. Megmarkolta az okostelefonját. Babrált a kijelzőn, és a körözési fotó végül megjelent a teljes képernyőn.

Gennaro Sapone.

Jellegtelen arc, akár egy hivatalnoké. Scampia egyik legkegyetlenebb bérgyilkosa. Az utolsó szerencsétlent egy tarkólövéssel küldte a másvilágra, de „tévedés” volt: egy hazatérő kétkezi munkást kevert össze a helyi bandavezérrel. Azon a napon Saponénak nyoma veszett. Az egész városnegyed kereste. Az egész ország kereste. Ebből adódóan Marco is. És most, ha jónak bizonyul a füles, a hajsza a végéhez közeledett. Ott, azon a peronon.

Ez volt az első igazi ügye, amióta Emanuele Thierry de Roche, a ROS vezérezredese visszahívta őt a központba, hogy visszahelyezze szeretett Rómájába azok után, hogy az MSU, azaz a Multinational Special Unit2 diplomáciai kiküldetésében tizenegy évig járta a világot. Öröktől fogva ismerték egymást Thierryvel. És Marco, aki annyit köszönhetett Emanuelének, az is lehet, hogy mindent, máig nem értette, hogyan lettek barátok, amikor ennyire különbözőek. A magas, szikár, kimért Thierry Lucien Bonaparténak, Canino hercegének utolsó leszármazottja, a nagy Napóleon utódja, gondoljuk csak el. Meg Marco, aki egész életére megmarad egy Talentiből származó, vagány srácnak. Talán azért történhetett így, mert egyvalamiben egyetértettek: Rómát meg kellett menteni. Kiváltképp saját magától.

Malatesta az órájára nézett, majd az érkező szerelvényeket jelző információs táblára. Éjjel tizenegy. Még öt perc, és a Nápolyból érkező gyorsvonat leszállítja neki ezt a menekülő vadbarmot. Szeme sarkából utolsó pillantást vetett a peronon szétszóródott csendőrökre. Egy mozdonyvezetőnek beöltözött ember a vágány elején. Egy utcaseprő a végén. Középen pedig egy beépített mozgóárus, aki üdítőitalos kosarat rendezgetett. Hála istennek, nem volt utas, aki bezavart volna. A közeledő mozdony fényei hirtelen átfúrták a sötétséget, miközben a hangosbemondó arra figyelmeztetett, hogy mindenki maradjon a biztonsági sáv mögött. Malatesta újra a dzsekije zsebébe csúsztatta jobb kezét, kibiztosította és határozottan megmarkolta a fegyvert.

A vonat csikorogva megállt. Az ajtók kinyíltak. A fékezés utáni vasporos bűzben leszállt a tarkabarka, izzadt tömeg. Nagyon sokan.

– Hol van Sapone?

Malatesta jól ismerte ezt az érzést. Emelkedett az adrenalin. De a bérgyilkosnak se híre, se hamva.

A fenébe, gondolta dühösen, hátat fordított a vagonoknak, és a mozgólépcső lejáratát fürkészte.

És ekkor szállt le Sapone.

Az alezredes ezt a két lövés zajából értette meg, amelyek vaktában dördültek el a 38-as kaliberű pisztolyból, amit a nápolyi a jobb kezében szorított, és amelyek csak néhány pillanattal előzték meg egy fiatal anya kiáltását. Az a vadbarom kitépte kezéből a kislányát.

Sapone kiszúrta a csendőröket.

Malatesta emberei fedezékbe húzódtak a perontetőt tartó oszlopok mögé, és szolgálati fegyverüket rászegezve felszólították, hogy adja meg magát, bár ez elég valószínűtlennek látszott.

– Csendőrség! Csendőrség! Dobja el a fegyvert!

A bérgyilkos a kis túsz fejéhez szorította a pisztolyt.

– Gyertek csak közelebb, gyökerek! Gyertek, ha van vér a pucátokban!

A kislány sírva fakadt. Az anyja üvöltött. A többi utas igyekezett minél gyorsabban elmenekülni. Patthelyzet.

– Adjatok egy autót! – parancsolta a Camorra bűnbanda tagja. – Vagy kivájom a szemét ennek a kis pisisnek!

A parancs az ilyen esetekre pontos és kötelező érvényű volt. Vissza kellett vonulni. Mindenféleképpen el kellett kerülni, hogy civileknek bántódásuk essen.

A csendőrök leeresztették a fegyverüket.

Marco megrázta a fejét.

Van, amit meg kell tenni, és kész.

Lassan elindult Sapone felé, akitől már alig ötven lépés választotta el. Tökéletesen kiegyensúlyozott volt, a teste mellé leengedett jobb kezében szorította a Berettát. Tekintete a gyilkos arcára szegeződött, mert már megtanulta, ha meg akarja tudni, hogy valaki épp ölni készül-e, akkor azt mélyen a szemében kell kutatni.

– Ne mozdulj! Ne mozdulj, te rohadék! Kinyírlak. Kinyírlak téged, és ezt a kiscsajt is! Kinyírlaaak!

Ahogy Malatesta egyre közeledett, mindinkább érezte Sapone verítékének és rettegésének bűzét.

– Kinyírlaaak, te szemét zsaru… Kinyírlaaak! Kinyírom ezt a kis spinét!

– Alezredes, legyen óvatos! – kiáltotta hátulról az egyik embere.

Nem válaszolt.

Megállt vagy öt méterre a bérgyilkostól, és igyekezett kerülni a kislány tekintetét. Tudta, hogy nem szabad pazarolnia a levegőt. A szavakkal csak néhány másodpercnyi időt kell nyernie.

– Sapone, itt a vége!

– Két lehetőséged van, te mocskos zsaru. Vagy téged öllek, meg vagy a kiscsajt! – hadarta a kokaintól kidülledt szemmel.

És ezek voltak az utolsó mondatok, amelyeket a nápolyi férfi kiejtett a száján.

Malatesta jobb karja merőleges szögbe lendült, mintha rugó rántaná fel. Nem célzott, csak lőtt. A golyó szétzúzta Sapone kezét. A pisztoly kihullott belőle, ő pedig összeesett. A rendőr a gyerekhez rohant. Átölelte, megtörölte a szemét. Vigasztaló szavakat suttogott neki, hogy lecsillapítsa a kislány egész testét átjáró remegést.

– Már vége az egésznek. Vége…

Az anya kitépte a kezéből a gyermeket. Üvöltött.

– Maga elmebeteg!

A nő üres tekintettel bámult rá, miközben Marco lesütötte a szemét. Nem volt mit magyarázni. Sapone megölte volna a kislányt. Ez volt az igazság.

Minden bizonnyal véget nem érő viták kezdődnek majd az esetről. És szinte biztos, hogy fegyelmi eljárás indul. És mint mindig, Marco továbbhalad a maga útján.

Hátat fordított a nőnek, hogy a Camorra-bandataggal foglalkozhasson, akit elláttak az emberei.

– Három lehetőség. Három lehetőség volt, te szarházi. És ez volt a harmadik.

Még jelentést adott a RIS, azaz a Helyszínelő és Vizsgálati Osztály embereinek, amikor néhány óra elteltével Thierry hívta mobilon.

– Lángoló fenyőerdő. Kiégett Smart. Elszenesedett holttest. Menj oda, és majd tájékoztass.

Marco visszagyalogolt a Tiburtina pályaudvar előtti térre a fehér Triumph Bonneville 800-as motorjához. Lágyan vette be az elkerülő út néhány utolsó kanyargós ívét, áthaladt a kihalt Porta Maggiorén, amelyen csak a malacsültet áruló furgon neonfényei világítottak, és a sárgán pislogó jelzőlámpák sora alatt elhagyta San Giovannit, majd a Via dell’Amba Aradam és a Piazzale Numa Pompilio aszfaltján suhanva végül elhúzott a Caracalla fürdő épületének árkádjai mellett. Élvezte a két-három fokkal hidegebb levegő keltette borzongást, amelyet a nyári hajnal okozott, amint nyugatnak indult a Via Cristoforo Colombón és a Róma–Fiumicino autópálya városi kivezető szakaszán. Ahogy a Tre Fontane kihajtóra ráfordult, röpke pillantást vetett a vidámpark rozsdás óriáskerekére, gyermekkorának és azoknak az időknek az emlékművére, amelyek ott megdermedtek, mintha a város nem lenne képes felépülni a romjaiból, csak halmozná az egyik törmelékréteget a másikra.

Malatesta kesztyűs kézfejével letörölte a bukósisak plexijéről a rákenődött szúnyogok és muslicák véres maradványait, a Tor di Valle felé tartó összekötő úton összeszedett apró ajándékokat. Valaki úgy gondolta, hogy itt kell felépíteni Róma új futballstadionját. Ki tudja, jó ötlet volt-e. A Magliana városrészhez közeledve lelassított. Egy időben ez a negyed, amely valamilyen városépítészeti zsenialitás következtében a folyó vízszintje alá épült, a bűnözés melegágyaként híresült el. Talán az ott lakókat is idegesítette ez a rossz renomé, amely mára alaptalanná vált. És ki tudja, mit gondolnak most arról az ötletről, töprengett magában bágyadtan mosolyogva, ami egy ideje szóbeszéd tárgya volt: függővasutat építenének ide, amely összekötné a Magliana negyedet a délnyugati EUR városnegyeddel. Egy függővasutat. Miért nem mindjárt termálfürdőt és sípályákat műhóval?

A tetthelyet úgy ismerte, akár a tenyerét. A Coccia di Mortóhoz még az apja vitte el gyermekkorában. Délutánonként, amikor lejárt a munkaideje az EUR városrészben lévő minisztériumban. Megnézték a repülőket. Az apja nem csinált titkot abból, hogy arról álmodott, Marco egy nap pilóta lesz. Szegény papa! Mennyi mindennek kitette őt! Valósággal kikészítette. És csak akkor fogta fel, amikor már túl késő volt, hogy milyen igazságtalanul bánt vele. Mint egy hálátlan dög.

Megérezte a bűzt, ebből tudta, hogy megérkezett. A Smart kiégett roncsa ott lebegett a még össze nem állt sár-, víz- és tűzoltóhabréteg tetején.

A tűzeset helyszínét lezáró, kifeszített szalagtól úgy száz méterre állította le a Bonneville-t. Az oldaltámaszra döntötte a motort. Levette a sisakot, és csomagrögzítő hálóval lassan a nyereghez kötötte. Becsúsztatta a kesztyűjét a két bőr oldaltáska egyikébe. Igazgatta a farmert a combján, hogy a motorblokk okozta melegségtől megszabaduljon. Azután lassú léptekkel elindult a roncs felé. Megtanulta, hogy így tegyen az első holttest óta, amellyel helyszínelésen dolga akadt. Kínai férfi volt egy titkos bőrcserzőműhely szennyvízcsatornájában. Szokásává vált, vagy talán inkább babonává. Előbb sétálnia kellett egy kicsit, mielőtt megjelent volna a halál színe előtt. Megmutatta csendőrjelvényét a területi járőrnek, aki lezárta a fenyőerdőbe vezető utat, és észrevette Alba Bruni századost, aki épp kivált a RIS csendőreinek fehér overallos sokadalmából, és gyors léptekkel közeledett felé.

– Alezredes…

– Jó napot, százados.

– A RIS már egy ideje dolgozik a helyszínen, de elég bonyolult ügynek látszik.

– A dolgok sohasem egyszerűek.

– Elnézést, azt akartam csak mondani, hogy…

Látta, hogy a nő elpirul. Enyhe szomorúságot érzett miatta. Nagyon sok, túl sok ki nem mondott dolog volt közöttük. Egy rövid és még nagyon friss flört utórezgései, a viszonyt csírájában elfojtotta az a menekülésvágy, amely törvényszerűen elhatalmasodott rajta, amikor a kapcsolat „komolyra” fordulhatott volna.

Alba fiatal volt, határozott és kívánatos. Csakhogy szerelmes, ami Marco számára megoldhatatlan problémát jelentett. Kész kínszenvedés lesz majd, hogy megtartsák a távolságot, miközben ilyen közel dolgoznak egymáshoz. De kegyetlenség lenne megbántani azzal, hogy csak hitegeti.

A Smart roncsa felé fordította tekintetét, és intett Bruninak, hogy kövesse. A vezetőülést lepel takarta. Malatesta lassan felemelte. Megütötte a hús és az összeolvadt műanyag irtózatos szaga. Csupán a koponyából és a mellkas felső részéből sejtette, amelyeket a lángok nem tudtak elemészteni időben, hogy ami előttük látható, az valaha élő ember volt. A többi testrészt a tűz teljesen megsemmisítette.

– Az sem derült ki, hogy férfi volt-e vagy nő – mondta Bruni.

– És itt a környéken? Itt már körülnéztetek?

– A RIS a bizonyítékokhoz csatolt három fogat, amelyeket ott találtak, a mellett a fenyő mellett.

Bruni az egyik helyszínelőre mutatott, aki nagyrészt elszenesedett kéregdarabkákat gyűjtött, amelyek a néhány méterre álló fából maradtak meg. Malatesta közelebb ment hozzá.

– Malatesta alezredes, ROS Bűnüldözési Csoport. Üdvözlöm. A fogakon kívül van még valami?

– Az autó körül rengeteg a lábnyom, de hogy van-e valami köze a történtekhez, az még csak találgatás. Mondjuk úgy, hogy annyi az esélye, mint a lottóötösnek. A felfordulás, amit a tűzoltók csináltak a tűzoltással, és a szétlocsolt víz, azt hiszem, esélytelenné teszi a munkánkat. Tiszta mocsár az egész. Mindenesetre időben eloltották a kocsiban a tüzet, és megmentették az egyik alvázszámot tartalmazó lemezt. Ha szerencsénk van, legalább vissza tudjuk következtetni, kinek a nevén volt az autó.

– A fogakat ennek a fának a környékén találták?

– Pontosan. Az előzetes vizsgálatok alapján az áldozat fogai.

– Tehát azt legalább kijelenthetjük, hogy nem közúti baleset volt, és nem is egy drogosról van szó, aki elaludt a kocsiban égő cigarettával, ugye?

– Pontosan. Azt mondanám, hogy minden jel gyilkosságra utal. Záros határidőn belül meglesznek az eredmények.

Malatesta lassan bólintott.

– Iszonyú dühösek lehettek – suttogta.

Még mindig lassú léptekkel a Bonneville felé indult, Alba követte őt. Megkereste a mobilját, és Thierry de Roche vezérezredes vezetékes számát számát hívta.

– Szóval, Marco?

– Fogjuk rá, hogy nem hiába jöttem ide.

– Úgy gondolod, jobb, ha megtartjuk magunknak az ügyet, vagy adjam át a területi rendőrségnek?

– Azt mondanám, tartsuk meg. Legalábbis egyelőre, vezérezredes.

– Van valami, amit most azonnal tudnom kellene?

– Semmi halaszthatatlan. Azért sem, mert még nagyon az elején tartunk. Még azt sem tudjuk, hogy az áldozat férfi vagy nő.

– Akkor várlak az irodában.

– Értettem.

– Majd elfelejtettem… A Sapone-ügyben szokás szerint magasról tettél a parancsokra…

– Ha te lettél volna a helyemben…

– Nézd, gratulálni próbáltam, nem szemrehányást tenni.

Megnyomta a beszélgetést lezáró piros gombot és Brunihoz fordult, aki pár lépésnyire állt tőle.

– Ebéd? – kérdezte a motorra mutatva.

– Nincs sisakom.

– Miért, megállítanak?

Alba elmosolyodott. Elhelyezkedett a Bonneville puha, mély ülésén, és gyengéden átölelte az alezredest.

– Egy croissant Ostiában, a Sistóban?

– Egy croissant a Sistóban.

Marco határozottan benyomta az indítógombot, és átadta magát az érzésnek, ahogy a nő kis melle a hátához nyomódott.