Zita oltotta el a neoncsövek fényét, melyeket Frank és Bill szerelt fel a műterembe, hogy a művész számára ne legyen különbség a nappal és éjszaka között. Ám kioltotta, minek lássák egymás arcát, mikor büszkeségüket feladva alázatosan meghajolnak a nagyobb hatalom előtt.
– Te nem szeretsz engem igazában – mondta az asszony jóval később. – Ha szeretnél, elűztél volna büszkeségedben, mert olyan a szerelem. De te semmibe sem vetted a lelkem, csak felemeltél, mint egy régi játékot, amihez újra kedved támadt.
– Mint egy régi játékot! – ismételte a szobrász, és harsányan nevetett megint. Aztán felkelt a díványról, melyet Ugi olyan remekül rendbe hozott, a neonfény pislákolva felnyitotta szemét, és a szobrász munkához látott, az asszony pedig takarítani kezdte az ismét eléggé elhanyagolt termet
