I. FEJEZET
KÉZ A FÜGGÖNY MÖGÖTT
KÉZ A FÜGGÖNY MÖGÖTTAznap estefelé, amikor ez a furcsa történet elkezdődött, Caspar Delius lassan ment le a lépcsőn. Megállt a lépcsőfordulónál és rátámaszkodott az ablakpárkányra. Ahogy lenézett a szomorú, szűk udvarra, tekintetében nem volt semmi kétségbeesés, sem türelmetlenség. Fásult közöny ült szemében, akár a szenny és korom a nagyvárosi udvar torkában. Értelme halálosan fáradt volt, reménytelennek látott mindent. Pénzküldemény ma sem érkezett…
A kapunál balra fordult, és mint már annyiszor, nekivágott a városnak. Hamarosan kiért az elhagyatott Temze partra. A folyó sötéten hömpölygött lábainál, mint egy örökké mozgó, fekete bársonyszőnyeg. Egyre hidegebb lett…
Szürke ködfoszlányok lebegtek a víz fölött, megsűrűsödtek és lassanként elmosták a Scotland Yard körvonalait. A komor épülettömb egészen úgy hatott most, mint egy középkori várkastély…
Delius egyre fáradtabban nézett a ködös folyóra. Leült egy padra, de a hideg csakhamar újra mozgásra kényszerítette. Feltápászkodott és bizonytalan léptekkel indult el az egyik sötét mellékutca felé…
Hogy meddig bolyongott így szédelegve, maga sem tudta már… Roskadozó léptekkel rótta a mellékutcákat, dermedten, éhségének kábult félálmában…
A városrészt unalmasnak és egyre néptelenebbnek látta. Egy-egy festett arc rémlett fel mellette, suttogó hangokat hallott, majd egyik fordulónál fénysugár vágta el előtte a sötétséget. Delius megállt egy lefüggönyözött ablak előtt…
Közönséges kocsmaablak volt, csinos rézrudakkal és ócska, sárgás függönyökkel. A függöny nem záródott teljesen, és a keskeny résen fénysugár szűrődött ki az utcára. A kis ablak a sötét és hideg utca kietlenségében olyan vonzó volt, hogy Delius támolyogva, szédülten dűlt az üvegnek, és benézett a résen.
Terített asztal lapját látta… Edényeket és üvegeket… Dohányfüst úszott a levegőben… Az asztalon egy kéz pihent, éppen ott, ahol a függöny szétnyílt. Barna, erős férfikéz, mely minden egyebet eltakart, ahogy szélesen feküdt az asztalon.
Néha megmozdult a függöny és megtágult a rés. Ilyenkor be lehetett látni a helyiségbe, de Delius kitágult szemmel csak a kezet nézte, megbűvölten és elkáprázva, elgyötört testének maradék erejével megkapaszkodva a párkány szélén. A kéz mutatóujján csodálatos gyűrű csillogott kihívóan és valószínűtlenül, a durva kézre nem illően. Delius már nem érzett sem hideget, sem fájdalmat, csak nézte és nézte a gyűrűt, káprázva és megbabonázva a kő ezerszínű ragyogásától.
– Ki hordhat ilyen drágaságot? – gondolta, és szeme tétován, de mégis makacsul vándorolt az ujjakról a csillogó kőre és vissza. Most egyszerre megzörrent az ablak, és a gyűrűs kéz visszahúzta a függönyt. Fekete bajuszos barna arc meredt feléje a fénykörből, mely vakított és örvénylett…
Delius tovább akart menni, de ereje elhagyta és ájultan bukott az ablak előtti kövezetre…
*
Karosszékben ült, amikor föleszmélt. Szőke hajú, kövér nő hajolt föléje, kezében pohárral. A pohárban whisky volt. Delius ivott és úgy érezte, hogy tűz és élet folyik széjjel zsibbadt és jeges tagjaiban… Szétnézett a tágas szobában, melynek ablaka előtt még az imént ájultan esett össze.
A szoba afféle egyszerű kocsmai különszoba volt, de annál különösebb volt a társaság, melynek központja most olyan hirtelenül véletlenül ő lett. Négyen voltak rajta kívül a helyiségben: két hindu férfi, egy fiatal hindu leány és a szőke nő.
– Adjatok neki valami ennivalót!… – ezt a fekete bajuszos férfi mondta, aki látszólag főember volt a társaságban.
Az egyik nő ételt hozott és Delius szótlanul enni kezdett…
Evés közben egyre a fekete bajuszos hindut nézte, kíváncsian pislogva, az elkínzott ember öntudatlan hálájával. A hindu sovány ember volt, elegáns európai ruhát viselt, de így is idegenszerű, jelenség volt. Selyeminge gallérja hanyagul kigombolva lógott a nyakán, leereszkedően koccintgatott a vele szemben ülő fiatalemberrel, akit Dandu Pannak szólította. Ez a Dandu Pan volt a legszótlanabb az egész társaságban, de egyben a legjózanabb is. Alighanem a bajuszos hindu titkára volt, legalábbis annak látszott.
Delius felmelegedve és jóllakottan, szívében elragadtatva nézett jótevőjére. Most, ahogy jóllakott, értelme is felmelegedett. Kíváncsian szemügyre vette a kis társaság második nőtagját, a fiatal hindu leányt, akit társai Zoyának neveztek. A lány érdekes jelenség volt, finom kis fején ragyogó hajával és hosszúkás fekete szemével. Alig lehetett túl a gyermekkoron, de tekintete azért kihívóan tapadt társa gyűrűs kezére. Delius még nem látott ilyen közvetlen közelről hindu lányt. Egyszerű városi ruhában volt, de mégis jobban illett volna valamelyik soktornyú hindu templom belsejébe, mint a borgőzös kocsmába.
Delius az asztal innenső oldalán ült, miss Lola mellett. Így hívták a kövér szőke nőt. Tőle tudta meg pártfogója nevét és foglalkozását. Azt, hogy Kala Nag gazdag terménykereskedő, és három vontatógőzös gazdája. Most is árukkal megrakodva állnak hajói a Temzén. A másik férfi az üzletvezetője volt.
Zoyáról csak annyit tudott miss Lola, hogy a lány állítólag az egyik hajón lakott.
Miss Lola, mint szavaiból kiderült, nem tartozott a különös társasághoz.
Kala Nag sokat fecsegett… Kitűnően beszélt angolul, de gyakran hindu szavakat szőtt beszédébe, és többször is szóvá tette, hogy ki segít majd kihozni a zsákokat? Zoya hangosan felkacagott és Deliusra mutatva gyorsan mondta:
– Hát majd ez a részeg fickó!
– Igaz! – fordult Kala Nag a fiatalemberhez. – Volna egy és más cipelni való. Segíthetne, fiatal barátom!
Delius gépiesen bólintott. Eszébe jutott a hideg szoba és a kilátástalan holnap. Remélte, hogy szolgálataival némileg viszonozhatja a hindu könyörületességet. Hamarosan ráállt tehát, hogy holnap reggel kora hajnalban kiviszi a rakodópartra a hinduk holmiját. Egyszerre megint elszomorodott… Mire való mindez? Holnap újra kezdődik a várakozás, a nyomorúság és reménytelenség… Az egyetem bezáruló kapuja és az üres leckekönyv…
Ha az ügyvéd nem küldi el a pénzt, akkor mi lesz? Egyre nehezebb lett a feje. A tüzes, szokatlan ital, a bő vacsora és a meleg elbágyasztotta… Még látta Kala Nag sovány, barna arcát és Zoya sima kis kígyófejét… Nézte a különös szemeket és a karbunkulust a gyűrűn… Minden forogni kezdett előtte a szivárványos, borgőzös kábulatban…
*
Sötét és hűvös helyen tért magához… Az ajtó alatt keskeny fény szivárgott a kőpadlóra… Nem is padló volt, inkább utcai kövezetforma… Delius az ajtóra meredt… Halk, fojtott kiáltást hallott, mintha valakinek erővel befognák a száját… Egyszerre eltűnt a fénysugár az ajtó alól… Csend lett… Lélegzet-visszafojtott csend…
Aztán egy borzalmas, várfagyasztó sikoly hangzott fel… Asszony sikoltott a sötétségben, utána megint csend lett… Delius úgy érezte, hogy a háta az égnek mered.
Dideregve nézte a sötét ajtót, mely egyre feketébben vált el a fal szürkeségétől. Már meg is tudta különböztetni a tárgyakat a helyiségben. A bizonytalan, fakó homályban egy boltíves kapualjban találta magát, melyet zöldséges kamarává alakítottak át. Jobb oldalt, a ház belsejébe vezető ajtóval szemben, egy kisebb ajtó előtt, zsákok dűltek egymásra. Közvetlenül a kapulejárat előtt, az ócska hídmérleg mellett, egy kézikocsi állt.
– Meg kell nézni, mi van ott az ajtó mögötti – gondolta, de még mindig nem tudott szabadulni félelmétől, és mozdulni sem mert a különös éjszaka bénító csendjében… – Talán csak lázálom az egész?
Így tépelődött… Lassanként megnyugodva a néma homályban, belesüllyedve a csendbe, amely új álom nyugalmát ígérte egy nehéz rémlátás nyomában…
Valaki durván megrázta. Felnyitotta a szemét. Dandu Pan állott előtte.
– Fel, diák uram! Megyünk a hajóra! – mondta. – Segíts cipelni a zsákokat, ahogy megegyeztünk!
A hindu kinyitotta a kapuajtót, és kitolta a kézikocsit az utcára. Dandu Pan ponyvát terített szét a kis kocsin, és egymásután hordta ki Delius segítségével a zsákokat…
– Készen vagyunk! – mondta a hindu és megtörölte izzadt homlokát.
Delius is verejtékesen és remegő térdekkel állt a kocsinál, és amíg Dandu Pan ügyes kezekkel felhúzta a ponyvát a rakományra, tágra nyitott szeme borzadva tapadt az imént kihozott zsákra. A kis kézilámpás fényénél látta, hogy a zsák egyik csücskénél tenyérnyi vörös folt éktelenkedett a durva szövetén.
A hindu ránézett Deliusra:
– Festékes, mi? – szólt, és máris ügyesen húzta a ponyvát a zsákok fölé.
Egyszerre kinyílt az ablak, és egy kalap, Delius kalapja repült ki rajta, és míg ő megzavarodva egyengette fején a megviselt jószágot, a homályos ablakon Zoya alakját látta, halvány arcában sötét kígyószemével, idegenül, mint egy látomást…
Delius meghajlított derékkal nekifeszült a járműnek, és a kocsi zörögve, bukdácsolva elindult a zegzugos utcákon, valamerre a rakodópart felé…
*
Félóráig is eltartott, amíg kiértek a Temze partra, némán haladtak kihalt utcákon végig…
A reggel első sugarai kijózanító erővel seperték ki Delius fejéből a furcsa éjszaka lidércnyomását. A fiatalember megkönnyebbülve látta bal kéz felől felmerülni a Scotland Yard homlokzatát, és lent a dokkok és a rakodópart mentén az egymás mellé sorakozott csónakokat.
A híd pillérjénél álltak meg, egészen közel a vízhez, és Delius széles, nagy csónakot látott a rakpart szélén, az óriási boltívhez simulva. Legnagyobb csodálkozására, Zoya barna arcát látta maga előtt. A leány foga fehéren villant meg a félhomályban:
– Ugye, gyors vagyok? Kala Nag már ott van – és a leány a folyam közepe felé mutatott, ahol egy vontatógőzös lomha teste feküdt a ködben.
– Akkor siessünk! – szólalt meg Dandu Pan, és mindjárt hozzálátott a ponyva kibogozásához, s lódított egyet a hozzá legközelebb eső zsákon…
A zsákok csakhamar a csónak széles fenekén feküdtek, aztán beemeltek egy ládikát, csörömpölő tartalmával…
A kormányhoz Zoya ült. Delius megfigyelte, hogy a lány milyen csinosan rendezte el ültében maga körül ruháját, míg karján csörömpölve ütődött össze a sok aranykarika.
A hindu kint állt pár lépésre tőlük és írásokat mutogatott valami vámőrnek. Úgy látszik, rendben volt minden, mert kisvártatva Deliushoz lépett, és mindketten beszálltak a csónakba. Dandu Pan átadta Deliusnak az egyik pár evezőt, és a csónak lassan kikanyarodott a folyam sodrában, egyenesen a távolban ködlő hajótest felé…