II. FEJEZET
Az ablakhoz gördítettem az egyik karosszéket, és leheveredve hamarosan elaludtam.
Szendergésemből éles csengetés riasztott fel. Az órára pillantottam. Hét perccel elmúlt éjfél. Gépiesen kimentem az előszobába, de az ajtónál még idejekorán eszembe jutott barátom intelme. Kinéztem a kémlelőlyukon. Egy sűrűn lefátyolozott hölgy állott az ajtó előtt. Karcsú, fiatal nő volt. Sötét szeme ijedten csillogott a fátyol mögött.
– Yale úrral szeretnék beszélni – mondta fojtott hangon.
– Nincs itthon – válaszoltam kurtán.
Be akartam hajtani az üvegtáblát, de egy keskeny kesztyűs kéz nyúlt át a rácson, és megragadta karomat.
– Az Istenre kérem, bocsásson be!… Tudom, hogy az öcsém itt van!
– Az öccse?
– Igen… Johnny itt van! Biztosan tudom!… Reggel, mielőtt elmentünk a tárgyalásra, az
