De Orbán nem vitte vissza, mert nem is vihette.
Éppen vetkezett az elhagyott ember. Bakancsát oldogatta szomorú ágya szélén, mikor kopogtak az ablakon.
Ajtót nyitott.
Hatalmas bajuszú, de amúgy vézna kis öregember nyomakodott be nagy igyekezettel, mint aki nem kívánja, hogy lássák a kivetődő fényben valahonnét.
– Tudod-e, mért jöttem, keresztfiam?
– Nem tudhatom, keresztapám, amíg nem mondja.
– Nem is tudhatod, mert ilyen dolog nem szokott velem történni. Engem ma nagy szerencse ért, keresztfiam.
– Az-e?
– Ab bizony! „Szaladj, apja – sikongat keresztanyád estefelé –, szaladj, hallod-e, viszi a róka a tikunkat.” No nem az volt a szerencse, hogy vitte, hanem hogy egyenest a vízmosásnak vitte, én meg utána. Kajtatom, kutatom ott a bokrok tövét, mert hátha eldobta a ronda dögje, mivelh
