Az életmentő ösztönével nyúlt alá, és felemelte. Két gyengéd kar akkor átfogta a nyakát, és meleg ajak a fülét érte. Az orkán üvöltésétől másképp nem is hallhatta volna a kiáltást.
– A retikülömet!
A félhomályban meglátta a retikült a földön. Szabaddá tette az egyik kezét, és érte nyúlt. Ahogy felemelte, alóla felkapta a szél a maradék iporkát.
– No, de Ilonka!
Magához szorította a lányt, és nem érezte semmivel sem nehezebbnek az eddigi súlytalan nyaláboknál. Rohant vele a szobába. Az orkán pedig becsapta mögöttük az ajtót, melynek filungjait még mindig nem cserélték üvegre. Szuroksötét lett a szobában.
Ez volt a szőlőhegynek az az emlékezetes vasárnapestje, melynek híre elterjedt gyorsan az országban, sőt a határokon túl is.
Mert ilyen nyári vasárnap számtalan idegen járja a hegyet,
