Június 17.Jelen
Visszafordulok a szoba közepe felé, pislogok néhányat, hogy elkergessem a fájdalmas emlékeket. Millie-re nézek, aki még mindig a falnak dőlve áll, karjait összefűzve maga előtt, fáradtan, szomorúan. A felismerés jobban belém mar, mint ahogy azt szavakba tudnám önteni.
– Már a gyerekünket vártad, amikor szakítottam veled.
– Az időzítés katasztrofális volt. Tudtam, milyen nehéz lehetett megtenned.
– El kellett volna mondanod.
– Nem lett volna értelme. Te már elhatároztad magad.
Ingerülten vágok bele a falba, az öklömön felszakad a bőr, kiserken a vérem.
– Nem is adtál rá esélyt, hogy döntsek. Ez így nem volt fair.
– Fair? – szusszan fel keserűen. – Nem, az valóban nem volt.
– Ha tudom...
– Akkor mi lett volna? – kiált közbe. – Apád feladta volna a tervét, hogy megöl
