Alessandro

Június 5. Pontosan 24 órája, hogy elraboltuk, elhurcoltuk a házba és bezártuk a lesötétített szobába. Azóta, hogy levettük a fejéről a csuklyát, Chris csak egyszer ment be hozzá, hogy vizet és kaját vigyen, egyébként hagytuk, hadd főjön a saját levében. Általában ez a protokoll, ha valaki akarata ellenére élvezi a Bertonék vendégszeretetét. A hosszú, magányos órák alatt, míg a fogoly össze van zárva a saját gondolataival és kétségeivel, a legtöbben a bizonytalanságtól meg is törnek, még azelőtt, hogy egyáltalán elkezdenénk megdolgozni őket. Most azonban kissé más a helyzet, mert én vagyok az, aki nem bír tovább várni. Muszáj bemennem abba a szobába, hogy kezelésbe vegyem a túszomat. Összedörzsölöm a tenyerem, és elindulok fel az emeletre. Aztán hirtelen megtorpanok, visszafordulok és az öcsém szemébe nézve, eltökélten mondom: – Fél órára van szükségem, talán annyira sem, és tudni fogjuk, hogy ki tette. *