Alessandro

Május 22.

Május 22.Két héttel korábban.

Ismerem a legtöbb gúnynevet, ami gengszter körökben elterjedt rólam, és kijelenthetem, hogy ezek közül az Alvilág hercege messze a legnyájasabb. Aztán ott van még a medve, kicsidon, az örökös, a Nagyfarok Bertone, na meg a sniper. Az utóbbi kettőt nem is bánom, túlzás nélkül állíthatom, hogy lefedik a valóságot. Sandrónak szűk családi körben hívnak, Alessandrónak meg csak anyám, amikor pipa rám valamiért. Azt mondják, a gúnynevek megmutatják, milyennek lát minket a világ kívülről. Lehet benne valami, mert valóban ez az én életem: a család, a biznisz, a pénz és a hatalom. Nincs okom panaszra, bár… nem mintha valaha is lett volna választásom. A pályaválasztás fogalma, mint olyan, nem létezik a Bertone családban. Nálam se úgy történt, hogy a suliban megkérdezte az osztályfőnök: mondd csak, kispajtás, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Én meg nagy lelkesen azt válaszoltam, hogy: bérgyilkos vagy gengszter. Nem fantáziáltam arról sem, hogy sztriptízbárokat futtatok, ahol a prostik egy százasért szopják le a kuncsaftokat. Vagy, hogy kokót csempészek át a mexikói határon, de hát azzal kell boldogulnunk, amit az élet elénk rak. A sorsom abban a pillanatban megpecsételődött, amikor kibújtam anyámból, és az orvos meglátta a fütyköst a lábam között. A stempli a homlokomra került, ahogy felemelt és szélesen vigyorogva az mondta: Gratulálok, Bertone asszony. Önnek fia született. Igaz, hogy a szüleimnek három évvel később újra megadatott a gyönyör, hogy fiút tarthassanak a kezükben – ekkor született meg ugyanis az öcsém, Chris –, de az elsőszülöttség nálunk vitathatatlan jogokkal és kötelességekkel jár. Ez így működik most a 21. században és ugyanígy volt 1910 környékén is, amikor apám nagyapja, Giuseppe Bertone a testvérével és családjaikkal a nagy bevándorlási hullám idején az Államokba érkezett Szicíliából. A gyökerek mélyre nyúlnak, hisz a családom már az őshazában is a Cosa Nostra tagja volt, és öt generáció óta a Pennsylvania államot és a keleti partot uraló kartell legfelső elitjéhez tartozik.

Apám régebben gyakran mondogatta az öcsémnek és nekem: „Aki oroszlánok közé születik, oroszlánagyarakkal, az ha megszakad sem fog tudni beilleszkedni az antilopok közé. Megpróbálhatja ugyan, de sosem fognak bízni benne. Amint elmosolyintja magát, és kivillannak a hegyes szemfogai, kitör a pánik. A mi világunkban nincs középút. Vagy vadászok lesztek, vagy áldozatok. Melyiket választjátok?”

Ma, felnőtt fejjel már értem miről beszélt. Apám, Emilio Bertone a legnagyobb vadász, akit ismerek. Ő még a régi világ gyermeke. Akkor nőtt fel, amikor még nem léteztek ezek a mai, modern kütyük, bankkártya klónozás, adathalászat, kiberbűnözés… Az ő idejében tradicionális módon, szemtől-szembe végezték el a piszkos munkát, és apám nem az a fajta vezető, aki restellte volna bepiszkítani a kezét, ha a helyzet megkívánta. Világ életében azt az elvet követte, hogy sose adj ki olyan parancsot, amit saját magad ne lennél képes elvégezni. Számomra mindig is ő volt a példakép, a hiteles, erőskezű vezető etalonja. Talán nehéz elhinni egy olyan férfiról, aki egész életében szervezett bűnözésből élt, de nem létezik nála jobb apa. Privát emberként szellemes és jókedélyű, mindig imádta a családját és a vérét adta volna értünk. Egyszer láttam csak igazán megzuhanva, és meggyőződésem, hogy ezen a traumán sosem sikerült igazán túljutnia. Otthon nemigen beszélünk erről, mert apám öccsének, Matteónak a halála egyfajta tabutéma, de a meggyilkolását követő sokk és gyász azóta is sötét felhőként lebeg a családunk felett.

A nagybátyám, Matteo nemigen hasonlított apámra, sem ami a hidegvérűségét, sem ami az ambícióit illette. Második fiúként szerencséjére nem is hárult rá annyi felelősség, mint apámra, de neki még ez is sok volt. Már akkor sejthető volt, hogy nem lesz jó vége, amikor feleségül vette azt a galamblelkű észak-ír lányt, Jane-t. Matteo új életet akart kezdeni, hátat fordítva a klánnak, de nem sokáig élvezhette a szabadságát. A nagybátyám esete tipikus példája annak, hogy mi történik, ha valaki, aki az elitbe születik, megpróbál kibújni a Cosa Nostra öleléséből. Hét láb mélyen a föld alatt végzi. Én épp betöltöttem a tizennyolcat, amikor Matteót és a feleségét brutálisan meggyilkolták, és tisztán emlékszem rá, hogy apámat borzalmasan taccsra tette az öccse halála. Egy percig sem volt kérdés, hogy magához vegye Matteo árván maradt lányát, Ravent, és a saját gyermekeként nevelje fel. Óvta, védte még a széltől is, és azt hiszem, az ő példáját követtük mi is az öcsémmel, amikor apáskodón, túlzottan is védelmezőn álltunk az unokahúgunkhoz. Nem csoda, hogy amikor nemrégiben a DeVito klán rászállt Ravenre és többször is megpróbálták eltenni láb alól, elszabadult a pokol a családunkban. A rettegés és a terror, hogy őt is elveszíthetjük, rányomta a bélyeget az elmúlt évre, és csak miután Harlannak sikerült likvidálni Gianni DeVitót, normalizálódott az életünk.

Apám egészsége már nem a régi, és egyre többször célozgat rá, hogy szeretné megérni az unokái születését. Ráadásul most, hogy az unokahúgom révbe ért, és úgy tűnik, hamarosan hozzámegy ehhez a nagyarc Rafe Harlanhoz, anyám figyelme is megint rám és az öcsémre összpontosul. Az utóbbi időben folyton azzal csesztet hogy házasodjak meg és nemzzek végre utódokat. Az utódnemzéssel még nem is lenne bajom, de az előbbihez nem túlzottan fűlik a fogam. Mindenféle agyzsibbasztó társadalmi eseményre meg jótékonysági összejövetelekre küld, abban a reményben, hogy majd pont egy ilyen alkalmon talál seggbe Ámor nyila. Harminchárom éves vagyok, nem hiszem, hogy le lennék késve bármiről is. Bár… ha tekintetbe vesszük, mennyi a férfiak átlagos élettartama a mi szakmánkban, már túlvagyok az életem jobbik felén. Matteo Bertone még negyvenöt se volt, amikor kinyírták. Az öcsémnek esze ágában sincs megnősülni, nekem meg az utóbbi években se időm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy normális kapcsolatom legyen. Random csajokból, futó barátnőkből persze nincs hiány, de most őszintén, vegyem feleségül az egyik lotyót, akivel az éjszakai lokálom hátsó irodájában dugok, csak azért, hogy anyám minél hamarabb unokát pelenkázhasson? Lófaszt! Nem vagyok egy érzelgős pali, nem húzok gyűrűt az összes nő ujjára, akinek beakasztom a lompost, de a házasság az más. A család az komoly dolog, amivel nem viccel az ember.

Szóval nagyon úgy tűnik, hogy anyámék egyetlen reménysége a mihamarabbi nagyszülővé válásra az, ha az unokahúgom, Raven teherbe esik.

Erről aztán egyből eszembe jut egy piszkosul kellemetlen ügy, amit el kell intéznem, méghozzá azonnal. Fel kell hívnom Harlant, hogy elmondjam neki mit sikerült kinyomozni eddig az őrült ex-barátnőjéről.

Már akkor feltűnt, hogy valami rossz hírt kaphattak, amikor még az egész család együtt volt Észak-Írországban, Newcastle-ben és az eljegyzésüket ünnepeltük. Le mertem volna fogadni, hogy valami nem stimmelt, de nem voltak hajlandók elárulni, hogy mi a bibi. Rossz érzéssel hagytam ott őket, amikor hazarepültünk Pennsylvániába, és nem csalt a szimatom. Rafe pár nap múlva fel is hívott, azzal, hogy Kiki, az ex-nője valami kibaszott fenyegető levelet írt Ravennek, amiben azt állítja, hogy terhes. Mármint hogy Harlantól esett teherbe. Arra kért, derítsem ki, hogy a csaj tényleg állapotos-e vagy csak hülyíti őket. Mondanom sem kell, egy hajszál választott el tőle, hogy újra repülőre üljek, átszeljem az óceánt és egy életlen késsel kivágjam ennek a kis pöcsnek a szívét, amiért átbaszta az unokahúgomat és felcsinálta ezt a Kiki nevű lotyót. Rafe tagadja az egészet, és az én szemszögemből nézve ez egy rohadtul egyszerű képlet. Megkérdeztem tőle, hogy megdugta-e a bigét vagy sem. Megesküdött, hogy egy ujjal sem ért hozzá, már legalább két éve, és ha figyelembe veszem, mennyire bele van zúgva a húgomba, még talán hiszek is neki. Így ha a szeplőtelen fogantatás esetét is kizárjuk, akkor vagy az van, hogy ez a Kiki nem terhes, vagy ha mégis, akkor valaki más a szerencsés spermadonor.

Homlokráncolva hívom Harlan számát, közben próbálom kikalkulálni, hogy mennyi is lehet most az idő Newcastle-ben. Öt órával járnak előttünk, szóval olyan tizenegy körül lehet arrafelé. Felkészítem magam, hogy várnom kell, mire felveszi, de meglepetésemre a második csengés után beleszól.

– Sandro?

– Én vagyok, de te meg őrt állsz a telefon mellett vagy mi a bánat?

– Olyasmi – dörmögi, a hangja zaklatott, amitől egyből felmegy bennem az adrenalin.

– Történt valami? Raven hol van? Valami baja van? Ide figyelj, ha történt vele…

– Nyugodj le, Sandro! Semmi baja, alszik. Csak nem akarom felébreszteni, mert eléggé felzaklatták a… dolgok. Az a kurva levél Kikitől egyikünknek sem hiányzott, főleg azok után, amin átmentünk. Legszívesebben megfojtanám azt a nőt.

– De Raven hitt neked? Remélem minden rendben köztetek!

– Persze, minden oké, de akkor is. Tudod, hogy van ez… – sóhajt egy nagyot. – Pont, amikor már azt hittem, magunk mögött hagytuk az összes szart, jön egy ilyen aljas húzás. Megtudtál valamit Kikiről? Mondd, hogy ezért hívsz!

Gondterhelten megvakarom a borostámat. Raven rengeteget szenvedett, és én teljes szívemből kívánom, hogy megtalálja végre a boldogságot Rafe oldalán.

– Igen, azért telefonálok, mert hírem van. Ráállítottam az egyik emberemet, és kiderült, hogy a nő tényleg terhes.

– Bassza meg!

– Várj, mindjárt átküldöm a képet, amit Tito csinált róla.

Gyorsan el is küldöm neki a fotót, amin a csaj nagy hassal látható. Ha nem tizenöt kilós görögdinnyét reggelizett egy darabban, akkor fix hogy gyereket vár. Rafe is erre a következtetésre juthat, mert hallom, ahogy cifrán káromkodik a vonal másik végén.

– Ki az apa?

– Azt meg honnan a picsából tudjam? Szerinted DNS mintát vettem tőle a sarki klotyóban?

– Azt hittem lenyomoztatod.

Esküszöm, kezdi felbaszni az agyam. Az a szerencséje, hogy háromezer mérföld választ el bennünket, egyébként fix, hogy a képébe másznék.

– Azt tudjuk, hogy nincs állandó barátja, de folyton a motoros klubban lebzsel, szóval bárki lehet az apa. Biztosat viszont csak akkor fogunk tudni, miután megszületett a kölyök. De te minek izgulsz ezen, ha egyszer azt mondod, semmi közöd hozzá?

– Nem izgulok, csak… idegesít, na. Azt akarom, hogy egyszer és mindenkorra vége legyen ennek a csesztetésnek. Előre akarunk nézni, érted? És ebbe nagyon nem illik bele, hogy Kiki továbbra is levelekkel meg kamu fotókkal zaklassa Ravent.

– Nem fogja. Ne parázz emiatt, megígérem, hogy odafigyelünk a nőre ezután, és ha kell, magam fogok elbeszélgetni vele.

– Légy észnél, Sandro! A csaj narkós, nem beszámítható. Orvosi segítségre lenne szüksége.

– Értem, hagyd csak rám, gondom lesz rá. Te foglalkozz a húgommal!

– Az unokahúgoddal – válaszolja, és szinte magam előtt látom, ahogy bazsalyog.

Felsóhajtok, és én is elvigyorodom.

– Jobb ha nem szemtelenkedsz, faszikám. Csak vigyázz Ravenre, oké?

– Meglesz.

Leteszem a telefont az íróasztalomra, és hátradőlök a bőrfotelemben. Rajta kell tartanunk a szemünket ezen a drogos spinén. Nem engedem, hogy több gondot okozzon, az hétszentség.

Meglazítom a nyakkendőmet és kigombolom az ingem felső gombját. Szokatlanul feszült vagyok, és még csak meg sem tudom magyarázni, hogy miért. Mintha valami készülőben lenne… valami rossz, váratlan helyzet, amire nincs befolyásom, és ki nem állhatom a kellemetlen meglepetéseket. Szeretem én irányítani az ügyeket. Nem, ez így nem igazán pontos. Szükségem van rá, hogy én irányítsam a történéseket, hogy mindent kézben tartsak, mert ettől érzem magam és a családomat biztonságban. De ez a megmagyarázhatatlan előérzet… mint egy viszketés egy olyan helyen, amit az ember nem tud megvakarni. Rohadtul az agyamra megy.

Kezembe veszem a darts nyilat, és székemmel az ajtó felé fordulok. Az arcom elé emelem, összehúzom a szemem és célzok.

A dolog úgy áll, hogy mindig is kiváló céllövő voltam. Még tinikoromban kezdtem gyakorolni a mesterlövészetet apám egyik vidéki farmján, ahol kevés volt az esély arra, hogy kárt teszek valakiben. Szenvedélyes lövész voltam, és a kiképzőm szerint ígéretes tehetség. A családom tevékenységét ismerve persze szóba sem jöhetett, hogy versenyszerűen űzzem a céllövészetet, így idővel egyéb úton-módon hasznosítottam a tudásomat. A sniper becenév onnan ered, hogy tucatnyi célpontot szedtem le annak idején 1200 yardos távolságból. A nem hivatalos világrekordot a kanadai speciális egység egyik kommandósa tartja, aki Irakban lőtt homlokon egy Al-Kaidás merénylőt 1600 yardról. Ehhez képest az én egyéni csúcsom nem is olyan rossz teljesítmény. Aztán később, ahogy egyre jobban belefolytam a család ügyeibe, kevesebb időm jutott a gyakorlásra. Ahelyett, hogy magam hasaltam volna a tetőn, kezemben az M24-es Remingtonnal, kiadtuk bérbe a hasonló munkákat. De ha arról van szó, még mindig tökön trafálom a cecelegyet is 1000 yardról.

Belélegzek, közben célra emelem a nyílhegyet. Lassan kifújom a levegőt és célzok. Kezem előre mozdul, a lövedék a levegőben suhan, és belefúródik egyenesen a darts tábla piros közepébe. Kilélegzek, a szemem és a kezem továbbra is a célon. Újból levegőt veszek, a karomat magam mellé engedem. Beng. Telitalálat.

*