Alessandro

Május 27.-1

Május 27.

Kezem megfeszül az ajtófélfán, amibe kapaszkodom, fejem felfelé biccen, ahogy felnyögök. Gatyám a térdemig le van csúszva, és megragadva az előttem térdelő szőkeség haját, csípőmet előre lököm. Vetek egy gyors pillantást az órámra, őrlődöm a kötelességtudat és a gyönyör között. Nem szokásom késve érkezni üzleti találkozókra, de a kurva életbe, melyik férfi lett volna képes nemet mondani egy ilyen ajánlatra? Ritának olyan világbajnok a technikája, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor extraként felajánlotta a búcsú-szopást.

– Húzz bele, cicám, nem érek rá egész nap – sziszegem a fogaim között.

Bunkóság, tudom, nem is vagyok büszke magamra, de szorít az idő. Felnéz rám, és mintha sértődöttséget látnék a tekintetében, ami egy szempillantás alatt el is tűnik. Hiába, a csaj vérprofi, és én csak profikkal dolgozom. Régi kuncsaftnak számítok nála, évek óta csak őt hozatom a szállodai szobámba, valahányszor Atlantic City-ben járok, és lazulásra van szükségem. A busás fizetség fejében hajlandó lenyelni a tapintatlanságaimat is.

Rita nyilván érzi a türelmetlenségemet, mert dupla tempóra kapcsol, és úgy jár a feje előre-hátra a farkamon, mint a motolla. Rádolgozik kicsit a fogával is, a melleit masszírozza, és közben epekedőn felpillant az arcomba. Olyan vágyakozón néz rám, mintha élvezné, és meg kell hagyni, elég jól csinálja. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem szerelmes belém, hisz ez puszta adok-veszek kapcsolat kettőnk között, de kevés prosti létezik, aki ilyen tehetséggel tudja imitálni a rajongást, mint ő. Mielőtt nyögve a szájába élvezek, még emlékeztetem magam, hogy dobjak rá neki némi extrát a szokásos tarifára.

– Lezuhanyozom, édes, ha nem bánod – libben el mellettem a szempilláit rebegtetve, miközben a fürdőszobában letisztítom magam.

– Szolgáld ki magad – vetem oda Ritának szórakozottan, de fejben már az előttem álló találkára készülök.

Jelentős érdekeltségeink vannak Atlantic City-ben, számos kaszinó és éjszakai bár tartozik az ellenőrzésünk alá. Gondolatban sorra veszek mindent, amire apám otthon felhívta a figyelmemet. Az utóbbi időben, mióta hanyagoltuk a személyes jelenlétet, elszemtelenedtek az itteni üzlettársaink. Ellenőriznem kell egy új raktárhelyiséget is, úgyhogy leghamarabb holnap este jutok csak haza.

Míg a csaj belép a zuhanykabinba a hátam mögött, megcsörren a mobilom. Gyorsan felhúzom a sliccem, megtörlöm a kezem, és a hálóba megyek. Felkapom a telefont az éjjeliszekrényről és egyből látom, hogy anyám keres. Ez kissé különös, mert nem szokott hívásokkal zavarni, amikor pontosan tudja, hogy üzleti ügyben vagyok távol. Kellemetlen érzéssel nyomom le a zöld gombot, és beleszólok.

– Anya?

Mély sóhaj jön válaszul, amitől feláll a szőr a hátamon. Aztán nehézkesen megszólal:

– Sandro, jó hogy elértelek.

Ismét szünet következik és a kellemetlen megérzésem lassan, de biztosan ideges feszültségbe csap át. Anyám nem egy törékeny virágszál. Mentális értelemben legalábbis nem az. Ő a legvagányabb nő, akit ismerek, számtalan durva dolgot volt kénytelen végigcsinálni apám feleségeként, de sosem zuhant össze. Ha neki nehezére esik kinyögni, hogy mi az ábra, az a világon semmi jót nem jelent.

– Anya, mi a baj? Miért hívtál?

– Egyedül vagy?

Gondolkodás nélkül vágom rá:

– Egyedül. Mi történt?

– Alessandro, meg kell ígérned, hogy nem csinálsz hülyeséget.

Ez az a pillanat, amikor elönt a pánik, mert most már biztosra veszem, hogy marha nagy a gáz. A szívem úgy zakatol, mint a légkalapács, szaporán kezdem kapkodni a levegőt. Az ablakhoz rohanok és kinyitom, hogy friss levegőhöz jussak és kitisztuljon a fejem. Az első, ami eszembe jut, hogy Ravennel történt valami. A gondolatra fuldokolni kezdek. Megölték. De akkor Harlan hívna, vagy nem? Kivéve, ha őt is kivégezték a húgommal együtt. Bassza meg! Vagy az öcsémmel van baj? Úristen, Chris!

– Mi a frász van, anya? Nyögd már ki – bukik ki belőlem meglehetősen nyersen, ami egyébként nem jellemző rám, ha vele beszélek.

– Apádról van szó. Kórházban van, kritikus az állapota… de él – böki ki végre akadozva.

Apám? Mindenre gondoltam, csak erre nem. Emilio Bertone maga a megingathatatlan szikla a szememben. Az erő és tekintély szobra, kiskölyök korom óta. A hajamba túrok, döbbenten meredek magam elé, mert erre a gyomrosra nem voltam felkészülve. A hangom alig akar engedelmeskedni, rekedtesen kérdem:

– Mi… történt? Szívroham?

– Nem az – mondja sötéten, és a hangsúlyából ki tudom olvasni az elképzelhetetlen borzalmat.

Mindketten hallgatunk néhány másodpercig, és mielőtt kimondaná, már tudom, hogy mi következik. Elhaló, fájdalommal teli hangon folytatja:

– Rálőttek a golfpályán. Az intenzíven van a… a St. Andrew’s-ban. Azonnal ide kell jönnöd.

Elhátrálok az ablaktól és vakon lerogyok az ágy szélére. Elszorul a torkom, olyan érzés, mintha egy bazi nagy jégtömb lenne a mellkasomon. Próbálom felfogni és a helyükre tenni anyám szavait, de nehezemre esik elhinni, hogy tényleg ez a valóság. Apámat lelőtték. Hogy a picsába történhetett ez meg? A tudatom mélyén viszont ott egy hang, ami gúnyosan suttogja; ugyan már, Sandro! Miért vagy ennyire meglepve? Hisz nem ugyanez a sors vár mindannyiunkra ebben a szakmában? Salvatore Giuliano, Paul Castellano, Angelo Bruno… mutass nekem egy maffiavezért, aki természetes halált halt! Ugyanez vár rád is! Egy csinos kis 9mm-es a tarkóba vagy éppen egy sorozat a mellkasba és bevégeztetett. De ez akkor is több mint amit képes lennék felfogni. Apa? Az én apám? Hogy lehet ez és egyáltalán ki venné a bátorságot, hogy ilyet tegyen? Épp, hogy kilábaltunk az átkozott szutyokbók, ami a DeVito fattyú merénylete miatt a nyakunkba szakadt, erre most megpróbálják megölni az apámat? Legszívesebben üvöltenék a felháborodástól, de egyelőre az aggodalom bennem még elnyomja a vérszomjat.

– Hogy… hogy van? – nyögöm csontszáraz torokkal.

– Életben van, de… kritikus az állapota – válaszolja anyám, tisztán kiérzem a hangjából, mennyire nehezére esik uralkodnia az érzelmein. – Tudom, mi jár a fejedben, Sandro, de tégy le róla azonnal! Itt van szükség rád, megértettél? – próbál erélyesen szólni, nem sok sikerrel.

Hogy mi jár az agyamban? Bosszú. Iszonyatos, véres bosszú, és minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy ne veszítsem el most a fejem. Legszívesebben hangosan üvöltenék, de kényszerítenem kell magam, hogy koncentráljak, nem csúszhatok szét pont most.

– Chris hol van?

– Itt van ő is a kórházban, Enricóval együtt. Őrzik a kórterem ajtaját, az épületet hermetikusan lezárták – válaszolja anyám, mintegy kitalálva a gondolatomat. – Azonnal haza kell jönnöd, és légy nagyon óvatos!

– Már indulok is – válaszolom, és felállok az ágyról. Előveszem a bőröndömet a szekrényből és fél kézzel kezdem beledobálni a ruháimat. – Add Enricót, beszélnem kell vele! És anya!

– Igen? – szipogja.

– Minden rendben lesz. Megígérem.

Hogy miként, arról fogalmam sincs, de muszáj hinnem benne.

*

Az öcsémet az intenzív folyosóján ülve találom a kórterem előtti széken. A térdén könyököl, hullasápadt arccal mered a földre. Amikor meglát, felugrik, felém lép és ösztönösen átöleljük egymást. Az nem kérdés, hogy meg van zuhanva, ordít róla a kétségbeesés és még valami, ami a dühhöz hasonlít leginkább. Chris mindig is lobbanékony, szenvedélyes ember volt, hajlamos indulatból reagálni az eseményekre. El tudom képzelni, hogy jelen állapotában Kalasnyikovval menne bele az éjszakába, hogy levadássza a merénylőt. Tudom mit érez, mert szívem szerint én is törnék-zúznék, de én nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a fejem. Pláne most, hogy apám magatehetetlen, az idősebb testvér, a családfő szerepe még súlyosabban nehezedik a vállamra.

Megveregetem a hátát, aztán eltolom magamtól, mielőtt túlzottan elöntenének az érzelmek.

– Ezek a mocskok majdnem megölték, Sandro. Hajszál híja volt. 4 órán keresztül volt a műtőben – mondja gyűlölködve, közben a fejét ingatja, mint aki még mindig nem képes felfogni az egészet.

– Rendben lesz, Chris. Nem ismerek senkit, aki nála erősebb lenne. Túléli.

Próbálok lelket verni bele, de látom, hogy nem sok sikerrel.

– Nem tudom, Sandro… nem tudom. Ez durvább bárminél, ami eddig történt. Anyát sem láttam még ilyennek – félrenéz, és megvonja a vállát.

– Bent van nála?

– El sem mozdult mellőle, mióta kitolták a műtőből. Épp hozni akartam neki egy kávét.

– Menj csak, én most bemegyek hozzá. Enrico és a fiúk 24 órában őrködjenek az ajtó és a bejárat előtt! Nem érdekel, ha az orvosoknak nem tetszik, az őrség el nem mozdulhat a helyéről. A kórház biztonsági őreit meg nem akarom még a közelben sem látni. Nem bízom senkiben, amíg ki nem derül, ki áll ennek az egésznek a hátterében.

– Már intézkedtem – bólint feszült arccal. – Minden el van sikálva.

Ez alatt nyilván azt érti, hogy megkente az illetékeseket, mert így mennek ezek a dolgok a köreinkben. Nem mintha akadékoskodásra számítottam volna az orvosok részéről. Nem véletlenül szállították apát pont ide, hisz a Bertonék két évtizede rendszeresen jelentős összegekkel támogatják ezt a kórházat. Nem megszokott, hogy az intenzív osztályon jelen vannak a családtagok, de anyámat – mint a kórház transzplantációs és gyerekosztályának legodaadóbb patrónusát – mégsem próbálták meg eltávolítani apám mellől.

– Jól van, most menj és hozd azt a kávét! A többit megbeszéljük később.

Chris éles pillantást vet az ajtó mellett álló két emberünkre, szavak nélkül figyelmezteti őket, hogy legyenek résen, aztán elindul a kávéautomata felé.

Mélyet sóhajtva nézek utána, és az jut eszembe, hogy szerencsém van az öcsémmel. Sosem volt komoly konfliktus köztünk, nem vette zokon, hogy az elsőszülöttségem miatt a kezdetektől fogva nekem jutott a vezető szerep. Több mint három évvel fiatalabb nálam és olyan szerencsés habitussal, na meg külsővel áldotta meg a mindenható, hogy bárhová is teszi be a lábát, rövid időn belül mindenkit zsebre tesz, a nők meg a lába előtt hevernek. Benne megvan az a természetből adódó lazaság és gondtalanság, ami engem sohasem jellemzett. Nem harcolt velem, nem próbálta meg átvenni a pozíciómat, és nem azért, mert puhány gyerek lenne. Erről szó sincs. Nem ismerek nála lojálisabb testvért és barátot. Egyszerűen arról van szó, hogy neki is megvannak a saját feladatai a kartellen belül, és ő elégedett a rá osztott szereppel. Szerintem kimondottan élvezi, hogy egy csomó kellemetlen dolog és a felelősség nem az ő vállát nyomja. Ettől függetlenül a húzós ügyeket mindig együtt csináltuk végig, és tudom, hogy bármiben számíthatok rá, mert nem ismer félelmet. Sokszor talán túlzottan is vakmerő. Áldás egy ilyen testvér, pláne mert tudom, hogy más, a kartellhez tartozó családokban sok a konkurenciaharc fiútestvérek között. Nálunk ilyen sosem volt, és talán emiatt is vagyunk a legerősebbek.

Egész úton próbáltam felkészíteni magam lelkileg apám látványára, de mégis sokkol, amivel a kórteremben szembesülök. Apám testéből csövek lógnak ki, a mellkasát széles, fehér kötés fedi. A lélegeztetőgép pumpájának monoton hangja és az EKG ütemes csipogása mintha egy-egy éles késszúrás lenne a szívembe.

Anyám háta mögé lépek, óvatosan a vállára teszem a kezem. Felpillant rám, az arca szomorú és meggyötört, de nem sír, amin nem is csodálkozom. Nem is ő lenne, ha a kezeit tördelve hangosan zokogna apám ágya mellett. Feláll és némán, hosszan átöleljük egymást. Keresem a megfelelő szavakat, amivel vigasztalhatnám, de nem könnyű, mert magam is teljesen össze vagyok zavarodva. Bárcsak itt lenne Raven, ő sokkal jobb az ilyesmiben, de még az öcsém is különben kezeli nálam az ehhez hasonló emocionális helyzeteket.

– Helyre jön, anya, meggyógyul, tudom. Ő a legszívósabb pali, akit ismerek – tör ki belőlem végül eléggé idétlenül.

Érzem, ahogy a teste megrázkódik a karomban, és kezdek attól tartani, hogy sikerült mégiscsak megríkatnom. Finoman elhúzódik, és bár a szeme sarkában valóban ott csillog egy árulkodó könnycsepp, a szája bánatos kis mosolyra húzódik.

– Még hogy szívós – szippant egy párat, aztán megtörli az orrát a zsebkendőjével, és a fejét ingatva az ágy felé fordul. – Bárcsak igazad lenne!

Visszaül az ágy melletti székbe és kezét apáéra teszi. Én is leülök mellé, és elfacsarodott szívvel nézem, ahogy a lélegeztetőgép egyenletesen pumpálja a levegőt apám tüdejébe. Anya leverten szólal meg néhány súlyos, csendben töltött másodperc után:

– Mióta Emilio az ujjamra húzta a jegygyűrűt, tudtam, hogy ez bármikor megtörténhet, de tudod, hogy van ez. Az ember igyekszik nem gondolni a legrosszabbra. Amikor megölték Matteót és Jane-t, azt hittem ennél rosszabb már nem lehet. Aztán jött az a szörnyűség Ravennel, és bár rettegtem, hogy őt is elveszítjük, igyekeztem nem kimutatni a félelmemet. Azt hittem végre túl vagyunk rajta… hogy békésebb idők következnek és talán… – lemondóan sóhajt – nem is tudom mit hittem. Hogy nyugodt idillben élvezhetjük idős napjainkat és eljátszadozunk majd az unokáinkkal? Madonna, milyen naiv voltam!

A hangja egyre zaklatottabbá válik, ezért a vállára teszem a kezem.

– Anya. Minden rendbe fog jönni, megígérem.

Keserűen felnevet, és ez a hang, olyan mint egy arculcsapás. Szarul esik.

– Ne légy bolond, Sandro! Hogy ígérhetnéd meg? Hogy ígérhetne bárki is ilyesmit? Nézz apádra, nézd, hova vezet a bosszúállás!

Irritáltan fújom ki a levegőt, mégis mit vár tőlem? Nála jobban senki nem tudja mit kell tennem, mi a kötelességem.

– Jól tudod, hogy nem hagyhatom annyiban. Apa is ezt akarná. Ha gyengeséget mutatunk ebben a helyzetben, mindenki céltáblájává válunk. Ha azt hiszik…

Felemeli a kezét, és erőtlenül leint.

– Tudom, tudom. Pontosan értem miről van szó, de gyűlölöm a gondolatot, hogy veszélybe sodrod magad és az öcsédet. Nem akarom, hogy meggondolatlanul cselekedj, nem veszíthetlek el titeket is.