A hangja elcsuklik az érzelmektől, ahogy fáradtan rám néz. Azt hiszem, még sosem láttam ennyire reményvesztettnek.
– Óvatos leszek, megígérem. És apát sem vesztetted el. Még… nem… – nyelek nagyot, én is kezdem elveszteni az önuralmamat.
– Egyszer a büszkeség lesz a veszted – suttogja, és visszafordul apa felé. – Mindannyiunk veszte.
Ahogy kilépek a kórterem ajtaján, Enricóba botlom. Az arca nyúzott, szeme alatt karikák éktelenkednek, de a tekintete élénk, mindenre elszánt. Míg Chris beviszi a kávét anyánknak, félrevonom Enricót, hogy alaposan kikérdezzem. Suttogóra fogott hangon kérdem:
– Hogy történt? Mindent tudni akarok.
Enrico arca megvonaglik, száját feszesen összeszorítja. El tudom képzelni milyen nyomorultul érzi magát ebben a pillanatban. Apám a család feje, ő pedig a legközel
