Június 5.
A nappaliban ülök, homlokomat a tenyerembe hajtom és próbálom gatyába rázni csapongó gondolataimat. Azóta tart nálam a sokkos állapot, hogy megláttam őt kiszállni abból a rohadt kocsiból tegnap. Egyszerűen fel nem foghatom, mi köze az egészhez, és nem lesz nyugtom, amíg ki nem derítem. Ami volt, elmúlt. Az, hogy valamikor régen egy pár voltunk, nem befolyásolhatja a mostani feladatomat. Itt most nagyobb dolgok forognak kockán, semhogy helyet adhatnék régmúlt érzelmeknek. A családom érdekeit kell figyelembe vennem, ahogy mindig is tettem. Ő csak egy emlék, egy hülye diákszerelem. Felidézem, amit apám tanított nekünk mindig: La famiglia è sacra. (A család szent.) Aztán egy halk hang valahol a tudatalattimban eszembe juttatja azt is, amit anyám tett hozzá esténként, amikor betakart
