Kötődés

Mottó-2

Nem állt szándékában ezekből a forrásokból fenntartani magát élete végéig. Csak azért volt rájuk szüksége, hogy pár hónapra elbújhasson, amíg elül a springville-i fiaskó keltette népharag, hogy biztonságban kijusson az Egyesült Államokból, majd át Costa Ricába egy öt országot és három identitásváltást érintő bonyolult útvonalon. Costa Ricában birtokolt egy nyaralót Ian Stonebridge néven, és érvényes svájci útlevele is volt ugyanerre a névre.

A Refine vezérigazgatója volt, egy hatalmas konglomerátum több milliárd dolláros divíziójáé. Kevés hozzá hasonló helyzetben lévő vezérigazgató tud olyan súlyos vállalati krízist elképzelni, amelynek a megoldásához elő kellene készítenie egy új személyazonosságot, és megfelelő mennyiségű készpénzt elrejtenie a tengeren túlon ahhoz, hogy évtizedekig fenn tudja tartani a megszokott életminőségét. Shacket büszke volt rá, hogy fiatalabb kora ellenére sokkal bölcsebb és előrelátóbb más vezérigazgatóknál.

Harmincnégy éves volt, ami egyáltalán nem számított fiatalnak a pozíciójához a gazdasági szektorban, hiszen ott sok vállalatot olyan technológiai zsenik alapítottak, akik a húszas éveikben váltak milliárdosokká. Az ő munkáját az anyacég elnökségének az első embere felügyelte, Dorian Purcell, aki huszonhét éves korában már milliárdos volt, és immár betöltötte a harmincnyolcat – de maga Shacket csak pár száz milliót ért.

Dorian azt akarta, hogy a springville-i kutatások nyaktörő tempóban haladjanak. Shacket engedelmeskedett neki, mert ha az elsődleges projektjük sikeres lett volna, akkor a részvények őt is milliárdossá tették volna, bár nem multimilliárdossá, míg Dorian ötvenmilliárdos vagyona megduplázódott volna.

Shacket a fogát csikorgatta álmában, amikor ennek az egyenlőtlen nyereségnek az igazságtalanságára gondolt; gyakran ébredt sajgó állkapoccsal. Egy egyszerű milliárdos senki a csúcstechnológia hercegei között… Bár látszólag mindig kiállnak a társadalmi egyenlőség mellett, ennek a bagázsnak a tagjai a legbigottabb sznobok közé tartoznak, akiket a világ valaha látott. Lee Shacket majdnem annyira megvetette őket, mint amennyire szeretett volna közéjük tartozni.

Ha mostantól muszáj lesz élete végéig bujkálnia, és alig pár százmillióból megélnie, akkor rengeteg ideje lesz arra, hogy eltervezze, miképpen teheti tönkre Purcellt.

Az elejétől fogva tudta, hogy amennyiben valami gajra megy, ő fog belebukni. Dorian Purcell mindörökre érinthetetlen marad mint a csúcstechnológia forradalmának ikonikus alakja. Ennek ellenére most, hogy meg kellett fizetnie az árat, átverve, kijátszva, kihasználva érezte magát.

Miközben vezetett a kora estében, forrt benne az indulat, az önsajnálat és a szorongás, de az is, amit bánatként azonosított – ami eladdig ismeretlen érzés volt számára. A Refine kilencvenkét alkalmazottja volt bezárva a Springville melletti szigorúan őrzött létesítménybe, elszigetelve a külvilágtól életük utolsó óráiban. Pont olyan dühös volt rájuk is, mint Dorianre. Közülük került ki az a zseni – vagy több is –, aki valami óvatlanságot művelt, ami megpecsételte a sorsukat, és ebbe a tarthatatlan helyzetbe sodorta őt. Ugyanakkor pár barátjának – már amennyire egy nagyvállalat vezetője összebarátkozhat az alkalmazottjaival – a szenvedése felzaklatta.

Az épületkomplexum felhúzásának során gondosan odafigyelt arra, hogy az a modul, amelyben az ő irodája helyezkedik el a közvetlen segítőiével együtt – öt főével –, csak kilencven másodperccel azután váljon elhagyhatatlanná, hogy a laboratóriumok hermetikusan lezáródnak krízis esetén. Amikor megszólalt a riasztó, megnyugtatta a személyzetét, hogy biztonságban vannak, és jobb, ha a helyükön maradnak, majd csendben távozott.

Nem volt más választása, mint hazudni nekik. A riasztó nem közeledő vészhelyzetet jelzett, hanem azonnalit. Ők éppen annyira megfertőződtek, mint a kutatók a laboratóriumokban. Nagy valószínűséggel maga Shacket is megfertőződött, de ilyen körülmények között önmagának nem tudott olyan könnyedén hazudni, mint nekik.

És egyébként is, eddig mindig okosan kivédte a tettei következményeit. A szerencséje talán ezúttal is kitart.

Hamarosan vadászni kezdenek rá, egyrészt a törvényes hatóságok, de Dorian kegyetlen takarítóbrigádja is. Abban reménykedett, hite szerint az irgalom és az együttérzés jegyében, hogy az összes springville-i alkalmazott elhalálozik, mielőtt tanúskodhatnának ellene.

5.

Amikor Rosa Leon lement a földszintre, hogy egy szendvicset készítsen magának, Kipp kettesben maradt Dorothyval.

A lámpa halvány fénnyel világított, az árnyékok olyan simák voltak, akár az állóvíz, az ablak előtti tekintélyes fenyőfát ezüstszínűre festette a holdfény.

Dorothy azt mondta:

– Megbeszéltem Rosával, hogy nála fogsz élni, ha én már nem leszek. Ő majd a gondodat viseli.

Kipp válaszul háromszor megbillentette a farkát a matracon. Ez azt jelentette, hogy: „Igen, rendben.” Egy billentés azt jelentette: „Nem!” Vagy: „Ez nem tűnik jónak.”

A sorsa igazából máshova fogja vezérelni, nem Rosához.

De semmi oka nem lett volna ezzel felzaklatni Dorothyt.

– Apróság, te éppen olyan értékes ajándék voltál számomra, mint a fiam, Jack, vagy drága, kedves Arthurom…

Kipp felemelte a fejét úrnője csípőjéről, hogy megnyalja sápadt kezét, amely oly gyakran simogatta meg vagy adott neki jutalomfalatokat.

– Bárcsak ki tudtuk volna deríteni a származásod rejtélyét.

Kipp egy hosszú sóhajjal fejezte ki az egyetértését.

– De végső soron mindnyájan ugyanonnan származunk, abban a szívben születtünk, amely mindent létrehozott.

Kipp olyan sok mindent szeretett volna neki elmondani, amíg még maradt idejük.

Bár az intelligenciája valahogy emberi szintre fejlődött, nem voltak megfelelő szervei a beszédhez. Csak hangokat tudott kiadni, szavakat nem.

Dorothy kitalált egy ügyes kommunikációs módszert, ám az ahhoz szükséges eszköz a földszinten volt, és az idős hölgynek már nem volt ereje lemenni.

De ez nem számított. Kipp mindent kimondott korábban, amit mondani akart volna. Szeretlek. Rettenetesen fogsz hiányozni. Soha nem foglak elfelejteni.

– Drága gyermekem – szólalt meg ismét Dorothy –, hadd nézzek a szemedbe!

Kipp pózt váltott, a nő mellkasára hajtotta a fejét, és szerető tekintetébe fúrta a pillantását.

– A szemed és a szíved és éppen annyira arany, mint a fajtád, drága Kipp.

Dorothy szeme kék volt, tiszta és mély.

6.

Lee Shacket a parkoló egy eldugott zugában állította le a Dodge Demont, a utah-i Delta városában található Best Western motel mellett. Az autóban ülve leborotválta szépen nyírt szakállát, amelyet huszonnégy éves kora óta hordott. Befújta a kezét fertőtlenítővel, és dioptria nélküli kontaktlencsét rakott a szemébe, hogy esőszürkéről barnára változtassa a színét.

Miután a fejébe húzta baseballsapkáját, hogy elrejtse szőke haja java részét, dél felé indult a 257-es főúton, felhajtott a 21-es útra, s át a 130-asra. Kétszáz kilométerrel később megérkezett Cedar Citybe, ahol bejelentkezett a Holiday Innbe egy bizonyos Nathan Palmer nevére szóló jogosítvány és hitelkártya segítségével.

Mielőtt átfestette volna a haját a szobájában, ki kellett derítenie, hogy a springville-i létesítmény helyzete a tévécsatornák tudomására jutott-e már. A televízió előtt állva az első dolog, amit meglátott, a munkanap vége felé rögzített videó volt, amely estefelé készült. Amikor elmenekült, a laboratóriumok még nem lángoltak. A tűz pár perccel azután tört ki, hogy ő fejvesztve távozott. A heves lángok tizennyolc-húsz méterrel az épületek fölé emelkedtek, az egyik végüktől a másikig.

A tűz minden bizonnyal arra szolgált, hogy eltüntesse a történtek nyomait. Biztosan beépítettek valami gyújtóanyagot és -rendszert az épületekbe az ő tudta nélkül, nehogy egy krízis esetén fény derüljön az ottani kutatások természetére.

Kétsége sem volt afelől, hogy a kutatók elevenen elégtek, és csak perzselt csontok maradtak belőlük, a halottkém számára használhatatlanok. Noha amúgy is meghaltak volna napokon vagy heteken belül, a leszámolás kegyetlenségétől úgy elgyengült Lee lába, hogy le kellett ülnie az ágy szélére.

Igen, a sorsukra hagyta azokat az embereket, de Dorian volt az, aki döntött a sorsuk felől. A gonoszságnak vannak fokozatai, és Lee Shacket megnyugvást lelt a gondolatban, hogy amit ő tett, az semmiség ahhoz képest, ami a főnöke lelkén szárad.

Biztos, hogy titokban Dorian Purcell hagyta jóvá ezt az extrém kármentő akciót. Dorian látnoknak tartotta magát – ahogy mindenki más is a médiában, aki róla írt –, és egy valódi látnok tudja, hogy a fejlődés áldozatokkal jár, hogy nem az életekben és kincsekben mérhető rövid távú ár számít, hanem az emberiség hosszú távú haszna. Sztálin állítólag azt mondta: „Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika.” Ezzel összehasonlítva kilencvenkét halál nem jelenthet többet Doriannek egy lábjegyzetnél a nagy vállalkozás történetében, amelyet a Refine springville-i laboratóriumaiban hajtott végre, és amelyet egy éven belül kétségkívül újraindít valahol máshol.

A tévében egy bemondó gyászos hangon bejelentette, hogy a létesítményben egy forradalmi rákgyógyszeren dolgoztak. Ez nevetséges hazugság volt, de a bemondó egyértelműen hitt benne. A rákkutatás nem olyan veszélyes dolog, hogy egy elfalazott, elszigetelt komplexumban kéne csinálni, másfél kilométerre bármelyik provói lakóháztól. Ám egy olyan korban, amikor a hírműsorok szűkös költségvetésből működnek, sok médiamunkatárs mindent elhisz, amit bármilyen, megbízhatónak tartott forrás mond neki, és oknyomozó munkát kizárólag a tisztességtelennek vagy gyanúsnak gondolt alakok esetében folytatnak. Dorian Purcell mindig megfelelő álláspontot kommunikált nyilvánosan az olyan ügyekkel kapcsolatban, amelyek számítanak a véleményvezéreknek, és emiatt széles körben rendes fickónak tartották.

A tüzet első körben azzal magyarázták, hogy a létesítménynek saját erőműve volt az áramkimaradások minimalizálására, amelyek tönkretehetnék a kísérleteket, és ez az erőmű földgázzal üzemelt, s talán észrevétlen szivárgás indult meg valahol az épület alapja alatt, ami miatt a laboratóriumok egy idő után egy potenciális bombán csücsültek.

– Aha, persze – kapcsolta ki a tévét Lee.

Később, miután barna hajú, barna szemű, borotvált arcú férfivá változott, elindult vacsorázni. Soha nem volt finnyás típus, és szívesen evett bármikor a Holiday Inn éttermében vagy hasonló helyeken, bár ezúttal semmi fogára valót nem talált. A salátája keserűnek tűnt. A zöldségek enyhén fémes aromájúnak. A krumplinak nem volt íze. A csirkét meg bírta enni, de az sem volt olyan ízletes, mint kellett volna lennie.

Valami másra vágyott, ám nem tudta, mi elégítené ki. Semmi nem vonzotta az étlapon.

Miután visszatért a szobájába, kevert egy kis rumos kólát, és addig ivott, amíg el nem tudott aludni.

Hajnali fél négykor ébredt fel egy olyan rémálomból, amelynek egyetlen részletére sem emlékezett, üvöltve, izzadságban úszva.

Az álmaira jellemző elveszettség hangulatát ébredés után sem tudta elűzni. Az ablaknál túlvilági, kobaltkék fény áradt be a függöny szegélye mellett, mintha a falak mögötti világban valamilyen katasztrofális esemény bocsátana ki halálos sugárzást. Lee józan volt, a kis szoba mégis hatalmasnak tűnt számára, az ágya hullámzó árnyékokon úszott. Amikor ledobta magáról a takarót, és felült a matraca peremére, a padló bizseregni kezdett csupasz talpa alatt, mintha rovarok nyüzsögnének rajta. Vacakolt egy kicsit az éjjeli lámpával, amíg meg nem találta a kapcsolóját. Hirtelen halvány fény öntötte el a lebegő ágyat – de a rovaroknak nyomuk sem volt. A szoba mégis ugyanolyan árnyékos és kísérteties maradt, amilyen a sötétben volt.

Miután felkelt az ágyáról, bizonytalanul megállt, biztosra véve, hogy a rémálma valami rossz előjele volt, s nem csupán a fantáziája terméke, hanem olyan igazság, amelynek a szellemében tennie kellene valamit. De továbbra sem tudta felidézni, mit álmodott.

Leült a karosszékbe, két kézzel megragadta kárpitozott karfáit, és előre-hátra ringatózni kezdett benne, noha nem hintaszékben ült. Nem bírt veszteg maradni. Mozognia kellett, mintha be kellene bizonyítania magának, hogy még él.

A rémálmában… Most valami eszébe jutott belőle. Csapdába esett, megbénult, szorosan be volt burkolva, mintha bebábozódott volna, a szemét fehér, áttetsző anyag borította; alaktalan árnyékok nőttek és mentek össze körülötte; hangok erősödtek fel és gyengültek le.

Megborzongott, amikor felmerült benne a kérdés, hogy a genetikai alapanyagok spektrumában, amellyel a sejtjei megfertőződtek, nem szerepelt-e valami féregé is, amely újjászületik a bábjából.

Álmában tehetetlen volt, és elhagyatott. Továbbra is nyughatatlanul ringatózott a karosszékében. Volt készpénze a menekülésre, egy elegáns rezidenciája Costa Ricában, és százmillió dollárja egy olyan helyen, ahol a hatóságok nem találhatják meg, de a mély magányosság kiszolgáltatottá és céltalanná tette.

Éppen olyan erőtlennek érezte magát, mint gyermekkorában, erőszakos, alkoholista apja és mentálisan zavart anyja uralma alatt. Ki nem állhatta ezt az állapotot. Ki nem állhatta.

A springville-i tudósok mellett kétezer-kétszáz alkalmazott is szolgált alatta a Refine-nál. Most viszont senki felett nem volt hatalma. Korábban nemcsak hatalma volt, hanem magas pozíciója, elismertsége és huszonkét Tom Ford öltönye is, amelyeket színes edzőcipőkkel viselt. Mindez eltűnt. Magára maradt.

Csak ekkor jött rá, hogy a legrosszabb emberi nyomorúság a magány.

Lee Shacket soha nem értett túlzottan a kapcsolatokhoz. Voltak barátnői. Szexi nők. Őt magát sem lehetett volna csúnyának nevezni. Tetszett a másik nemnek. Csodálták az ambícióját. A humorérzékét. Táncolni is tudott. Volt stílusa. Jól teljesített az ágyban. Meghallgatta a másikat. De soha nem tudta fenntartani a viszonyait. Előbb-utóbb minden nő elégtelennek és hamisnak kezdett tűnni számára. A kapcsolatuk egyre sekélyesebbé vált, hiányzott belőle a kielégítő érzelmi töltet, csak egy teáskanálnyi romantikus esszencia volt; ennek ellenére végül mindig úgy érezte, mintha még abban a teáskanálnyiban is fuldokolna, és menekülőre fogta.

Mozdulatlanná vált a karosszékben. A mozdulatlansága zavarta, mintha az életben maradása a mozgástól függene. Felpattant, és járkálni kezdett a szobában, egyre idegesebben.

Valami furcsa ment végbe benne.

A halvány lámpafényben szellemszerűnek tűnt a tükörképe a falon, mintha egy korábbi vendég kísértete lett volna, aki itt halt meg, és akire sem odalent, sem odafent nem tartanak igényt – akinek nincs hova mennie.