Kötődés

Mottó-3

Miközben a szobában körözött, megpróbálta felidézni, hol és mikor siklott félre az élete; nem a laboratóriumi eseményeket illetően, hanem még azelőtt. Mikor volt utoljára igazán boldog? Fontosnak tűnt, hogy ezt felidézze. Mikor tűnt a legígéretesebbnek a jövője?

Bár nagy sikereket ért el Dorian Purcellnél, minden előléptetése olyan jelentős stressznövekedéssel járt, hogy a vagyon ellenére, amit így keresett, nem mondhatta volna, hogy boldogabb volt azokban az években, mint korábban.

Purcell előtt sem volt mindig topon, de a boldogsága kilátásai mintha jobbak lettek volna abban az időben. Akkoriban még élt benne a remény. A lehetőségei végtelennek ígérkeztek – most pedig nem akadt belőlük túl sok, talán csak egy.

És teljesen magára maradt. Nem volt, aki meghallgassa. Nem volt, aki megértse. Nem volt, aki törődött volna vele. Nem volt, aki engedelmeskedett volna neki.

A fordulópont, az a motiváló erő, amely megváltoztatta az életét, Jason Bookman volt, egy egyetemi barátja. Akkoriban Jason karrierje szárnyalt, míg az övé csak araszolt. Majd Jason bevezette őt Dorian Purcell belső köreibe.

Járkálás közben ismét megriasztotta a szekrényajtó tükrében látszó tükörképe. Valami furcsaság történt az arcával, valami nem volt rendben vele.

Besietett a fürdőszobába, ott világosabb volt. A szeme barna volt, a haja is, a szakálla hiányzott. Mások talán nem ismerték volna fel, ő viszont tudta, milyen szokott lenni. Sárbarna tekintete nem volt olyan átható, mint a korábbi szürke pillantása, amelytől oly sok fiatal munkatársa megszeppent, ezt leszámítva viszont nem volt vele baj.

Mégsem érezte úgy, mintha rendben lenne. Az arca olyan merevnek tűnt, mint egy maszk. Megdolgoztatta az arcizmait – ásított, csücsörített, grimaszolt. Az ujjaival megmasszírozta az állát, az arcát és a homlokát, megcsípte az orrát, meghúzta az ajkát, kereste, hogy mi vele a probléma. Végül arra jutott, hogy a merevség minden bizonnyal csak a szorongása következménye. A teste is feszült volt a félelemtől.

Jason Bookman megváltoztatta Lee életét, és ez vezetett a jelenlegi katasztrofális helyzetéhez. De nem az volt a legrosszabb, hogy Jason Purcell közelébe terelte. Hanem az, hogy Jason elvette Megant.

Lee, miközben a fürdőszobai tükörbe meredt, hirtelen rádöbbent valamire. Jason annyira előretekintett, annyira tudatában volt annak, milyen hosszú távú következményekkel jár, ha az ember egy olyan hatalomőrült narcisztikusnak dolgozik, mint Dorian Purcell, hogy azért vitte be a céghez őt, hogy bűnbakként szolgáljon – mert különben talán neki kellett volna betöltenie ezt a szerepet. Miért is nem vette észre ezt eddig? Igazságtalan, paranoid lenne? Nem, nem. Ami korábban baráti gesztusnak tűnt, arról most kiderült, hogy egy Machiavellihez méltó manőver volt. Nem elég, hogy Jason lenyúlta előle Megant, még bűnbaknak is beállította arra az esetre, ha valami rosszul sülne el a Refine-nál.

Lee még emlékezett Megan csókjának a forróságára. Megan Grassley. Immár Megan Bookman. Majdnem tizennégy évvel azelőtt két-három hónapig jártak. Lee soha nem kapott tőle egy csóknál többet. Ő a könnyűvérű lányokhoz volt hozzászokva, Megan viszont ragaszkodott a szex előtt az elköteleződéshez. Lee úgy döntött, móresre tanítja azzal, hogy egy időre szakít vele, és összeszűri a levet egy Clarissa nevű cicababával, hogy Megan megértse, a férfiak szívéhez a szükségleteik kielégítésén át vezet az út. De egy hónappal később Jason járni kezdett Megannel, és végül elvette feleségül. Lee akkoriban nem hibáztatta őt az orvvadászatért. Nagyvonalú volt. Minden jót kívánt nekik, és azzal vigasztalta magát, hogy a barátja még meg fogja bánni, hogy egy ennyire frigid libát vett el.

De úgy tűnt, Megan Jasonnek könnyebben engedett. Kivirágoztak egymás mellett, és a nő évről évre csinosabb lett, sokkal csinosabb Clarissánál. Oké. Semmi gond. Lee nem vágyott rá – Megan nem volt elég könnyű neki. Egy Hondának tűnt, neki viszont egy Ferrarira volt szüksége. Jobb lehetőségei is akadtak. A világ tele van csinos nőkkel, főleg, ha az ember keresete egy hétjegyű összeg dollárban, és elég sok részvényt halmoz fel.

De most munkanélküli lett, és magára maradt. Hamarosan törvényen kívüli szökevény lesz belőle.

Ha türelmesebb lett volna Megannel, a lány végül engedett volna neki. Talán össze is házasodtak volna, és akkor biztosan nem következett volna be ez a jelenlegi katasztrófa.

Hirtelen rájött, mikor volt a legboldogabb, mikor tűnt a legígéretesebbnek a jövője: amikor Megannel járt.

A saját szemébe nézett a tükörben, és rájött, hogy semmi baja az arcának. A probléma, már ha ez probléma, az arca mögött tanyázik. Az elméjével történt valami. Lázassá vált az agya. Ha lett volna nála hőmérő, a testhőmérséklete normálisnak bizonyult volna; kétsége sem volt afelől, hogy pontosan 36,6 Celsius-fokot mért volna. De az agyában az izgalom láza tombolt: kavargott, forrongott, pezsgett. Ez nem feltétlenül jelentett rosszat. Lee feldobva, felvillanyozva, felpezsdülve érezte magát.

Tudta, mit kell tennie. Nem utazhatott vissza az időben tizennégy évet, és nem vehette el Megant, de meglátogathatta Kaliforniában, ahol a nő jelenleg élt. Özvegy volt. Már három éve. Biztosan könnyebben hajlik a szóra, mint fiatalabb korában, és készen áll egy új életre – A helyes életre! –, arra, ami az övék lehetett volna, ha Jason Bookman nem lép közbe. Lee magával fogja vinni Costa Ricába. A fiút is, ha Megan ragaszkodik ahhoz az értelmi fogyatékos néma gyerekhez. A szexi Megan és a fülledt Costa Rica: ez a lehetőség dobta fel Leet, sőt, gyújtotta lángra. Ismét boldog lehet, és a jövője remek dolgokat tartogathat számára.

A fürdőszobai tükörből megszólította a tükörképe, bár immár nem is az ő tükörképe volt, hanem valahogy Jason Bookmané, azé az aljas, ravaszkodó árulóé.

„Fertőzött vagy – mondta Jason. – Ott rajzanak benned. Valami nincs rendben a fejeddel.”

– Hazudsz! – felelte Lee. – Csak nem akarod, hogy a bugyijába kerüljek. – Felkapta a rumos üveget, és elhajította.

A palack megrepesztette a tükröt, s egy pillanat alatt lefejezte és megcsonkította Jason Bookmant. A keretből tőrök, szilánkok, kések hullottak le a csapba és az alatta lévő műmárvány pultra, csörömpölve, mint egy démoni tündértemplom ezüst harangocskái. Az ízesített rum illata – a narancshéjé, a fahéjé, a kókuszé és a vaníliáé – végigszaladt Lee Shacketen, és a mögötte lévő falra loccsant.

Lee olyan izgatottá vált két órával napfelkelte előtt, hogy visszatért a szobájába, és gyorsan felöltözött a hosszú autóúthoz.

7.

Dorothy az utóbbi néhány órában hol elaludt, hol megébredt, de a kezét mindig Kippen tartotta, vagy mozdulatlanul, vagy cirógatva.

A kutya ébren maradt, figyelte az állapotát, és csak még egy percet kért a társaságában, még egyet és még egyet.

Aztán Dorothy meghalt.

Kipp érezte, hogy az úrnője előbb a testét hagyja el, majd a szobát.

Felsírt, az egyetlen módon, ahogy képes volt erre, könnyeket nem ontva, egy sor vékony, vigasztalhatatlan vinnyogással.

Rosa, könnyek között, mert őszintén szerette Dorothyt, azt mondta neki:

– Jaj, kedves Kipp, kérlek, hagyd abba, kérlek, ne, ez olyan szívszorító, hogy csak még szomorúbb leszek!

De a kutya nagyon sokáig nem tudta abbahagyni, mert Dorothy egy olyan helyre távozott, ahova ő nem követhette.

Már nem egyszerűen csak egyedül volt. Az egyik felét is elveszítette.

8.

Woodynak soha nem volt szüksége öt óra alvásnál többre. Lehet, hogy pufók kisbaba korában még többet aludt, de, bár rendkívüli emlékezőtehetséggel bírt, semmire nem emlékezett ebből az időszakból azon a babajátékon kívül, amelyik az ágya felett lógott: színes madarak – korallrózsaszín, sárga, zafírkék – keringtek körbe-körbe, vidám prizmamintákat vetve a falra. Lehet, hogy emiatt álmodta azt még évekkel később is néha, hogy képes repülni.

Az orvosok egyetértenek abban, hogy mindenkinek nyolc óra alvásra van szüksége éjszakánként. A kevesebb állítólag koncentrációs zavarokhoz vezet, rendezetlen gondolkodáshoz. A legtöbb ember, aki csavargóként, sikkasztóként vagy sorozatgyilkosként végzi, talán az alváshiány miatt tér rossz útra. Legalábbis elméletben. Woody viszont akkor érezte úgy, mintha vattával lenne tele a feje, és akkor kínozták koncentrációs zavarok, ha túl sokat lustálkodott az ágyában. Hajnali 3:50-kor szinte hallható kattanással nyílt ki a szeme, és onnantól ébren volt, képtelen lett volna visszaaludni.

Emiatt is szégyellte magát. Amúgy is csilliárdnyi szempontból különbözött másoktól. Ha legalább képes lett volna nyolc órát aludni, akkor kicsit kevésbé lett volna idegen.

Ezen a szerda reggelen ugyanazt csinálta, mint mindig, amikor felébredt. Megvoltak a maga rutinkörei. A megszokások jelentették számára a megváltást. A világ nagy és bonyolult, egy még nagyobb és még bonyolultabb naprendszer része, egy hatalmas galaxisé, egy végtelen univerzumé – Több trilliárd csillaggal! –, és nem akart erre túl sokat gondolni. Az ember számtalan elhatározásra juthat, rengeteg dolog történhet vele. A lehetőségek széles skálája láttán lebéníthatja a döntésképtelenség, és a rengeteg veszély miatt kővé dermedhet a félelemtől. A megszokások végessé és kezelhetővé tették a végtelent. Úgyhogy négy perc alatt lezuhanyzott, ahogy szokott, majd felöltözött, és csendben lement a földszintre.

Elkészíthette a reggeli gabonapelyhét és pirítósát – de még korán volt az evéshez.

Amúgy is az anyjával szeretett reggelizni, miután ő is felkelt. Soha egyetlen szót sem szólt, miközben ettek, de szívesen hallgatta őt. Néha az anyja sem mondott sokat, és ez rendben is volt, amennyiben nem azért hallgatott, mert elszomorította valami.

Woody mindig tudta, mikor fáj az anyja szíve. A szomorúsága úgy hasított belé, mint a jégeső, és ugyanúgy át is hűlt tőle, pedig különben soha nem fázott.

A konyhai fiókból kivette a Bell & Howell elemlámpát és megbízható Attwood jelzőkürtjét. Ez utóbbi egy apró, aeroszolos tartály volt, tetején egy piros, műanyag nyomógombbal. Fülsértő hangot produkált, amely megbízhatóan elriasztotta a veszélyes állatokat, bár Woody soha nem találkozott ilyennel, és csak kétszer használta a kürtöt életében.

Így felszerelkezve a hátsó ajtó melletti házriasztó-billentyűzethez lépett. Beütötte a négy számot, mire a géphang azt mondta: „Rendszer kikapcsolva.” A hangereje alacsonyra volt állítva, hogy az anyját ne ébressze fel.

A hátsó tornácon két tikfa szék állt vastag, kék ülőpárnákkal, közöttük egy kisasztal, mellettük pedig kerti hinta lógott le rozsdamentes acélláncon a sötétben.

Woody nem félt az éjszakától.

Az éjszaka varázslatos bírt lenni. Nagyon klassz dolgok történtek vele a sötét hajnali órákban, amíg az anyja aludt. Egyszer látott egy kövér oposszumot végigtotyogni a füvön, nyomában a kicsinyeivel, és a világító szemük csillogott a kíváncsiságtól, amikor észrevették őt. Rókákat is látott, számtalan nyulat és őzcsaládokat. Az egyetlen állatfajta, amelyet el kellett riasztania a kürttel, a mosómedve volt, amely sziszegve és vicsorogva közeledett felé.

Szófogadásával kiérdemelte, hogy bármeddig üldögélhessen a tornácon éjszaka, amennyiben gondosan nyitva hagyja maga mögött az ajtót, hogy szükség esetén gyorsan be tudjon menekülni. A kertbe nem sétálhatott le egyedül. A telek nagy volt, majdnem három hektár, és a túlsó végén megkezdődött az erdő.

Ott a mosómedvénél veszélyesebb állatok is éltek. Természet anya nem volt túl anyáskodó. Woody anyja azt mondta, hogy inkább olyan, mint egy mániás depressziós nagynéni, aki legnagyobbrészt kedves az emberrel, de időnként igazi boszorkánnyá tud változni, és gyilkos viharokat, gonosz vadállatokat küld rá, nagy fogú vadmacskákat, amelyek legszívesebben mindig zsenge kisgyermekeket rendelnének az étlapról.

Woody a tornác lépcsőjén üldögélt. Az anyja azt szerette volna, ha valamelyik széken vagy a hintán ül, vagy a korlát mellett áll. De a lépcsőn közelebb lehetett az eseményekhez – már amennyiben volt valami esemény –, és papíron a szabályokat is betartotta, amelyek legfontosabbika az volt, hogy nem mehet le a kertbe. A zseblámpa kikapcsolva hevert mellette, a kürtöt a jobb kezében fogta.

A hold ott lebegett nyugaton, még nem bújt el a hegyek mögött, s olyan fényes volt, mint egy egzotikus medúza az űr óceánjában. Az égen több csillag tündökölt, mint amennyit Woody egész életében meg tudott volna számolni. Az apja halála – Vagyis a meggyilkolása! – után elköltöztek a Szilícium-völgy egyik népes városából, amely az anyja szerint inkább koncepció volt, mint valódi hely, és idejöttek, a pinehaveni közösség peremére Pinehaven megyében, ahol a városok fényei nem homályosították el a csillagokat.

Woody még tíz percet sem töltött a lépcsőn, amikor három szarvas jelent meg a sötétségben: egy fenséges agancsú bak, egy tehén, és egy nagyjából öt hónaposnak tűnő gida, amelynek még mindig pettyes volt a bundája. Télen eltűnnek majd a pettyei, amikor felnőtté válik.

A szarvascsaládok nem mindig maradnak együtt, gyakran kisebb csordákban és még gyakrabban egyedül járnak-kelnek, de előző évben egy ehhez hasonló család látogatott el a kertjükbe majdnem minden éjjel, az édes fű hívószavára. Woody lassanként megismerte őket, almákat negyedelt nekik, a tornác lépcsőjére tette a gyümölcsöt, majd visszavonult egy székre. Az állatok fokozatosan eléggé felbátorodtak ahhoz, hogy megegyék az almát az alsó lépcsőről, miközben ő a legfelsőn ült, és végül egyenesen a kezéből vették el a gyümölcsöt puha ajkukkal.

A mostani három látogató nem a korábbi család volt. Woody még emlékezett a felnőttek foltjaira, és ezek más mintázatúak voltak. A szarvasok észlelték a jelenlétét, és óvatosan mozogtak, megtartották a távolságot tőle legelészés közben.

Woody néha elgondolkozott azon, hogy mi történhetett az előző családdal, nem ölték-e meg őket a vadászok, nem kapta-e el egy vadmacska az anyát vagy a borjat. Nagyon nehéz együtt tartani egy családot biztonságban.