Kötődés

Mottó-4

Nem mert bemenni a konyhába, hogy felvágjon egy almát, és megpróbálja a lépcsőhöz csalogatni az új szarvasokat. Pusztán azzal is elijeszthette volna őket, hogy feláll. Ha visszatérnek párszor, és hozzászoknak a jelenlétéhez, akkor majd elkezdhet barátkozni velük.

De egyelőre pont elég örömöt nyújtott neki az, hogy nézheti őket. A szarvasok lenyűgözték. Gyönyörűek voltak, és kecsesek, bár nem a szépségük és a kecsességük hatotta meg a legjobban. Az igézte meg, varázsolta el, bilincselte le őt, hogy hárman vannak, és együtt legelésznek biztonságban a csillagok alatt, minden félelem nélkül ebben az ijesztő világban, úgy, mintha örökre együtt maradnának.

Az éjszaka annyira csendes volt, hogy Woody úgy érezte, mintha még a fényévekre lángoló csillagokat is hallaná, bár amit hallott, az természetesen csak a saját vérkeringése volt a fülében.

Azt suttogta:

– Helló. – Halkan beszélt, de a bak felemelte agancsos fejét, hogy rámeredjen. Pár hosszú pillanatig egymást méregették, majd Woody azt suttogta: – Szeretlek titeket.

A szarvasok nem tudták elrontani a pillanatot szavakkal, és a szakadék, amely fajukat elválasztotta az emberektől, biztosította, hogy egyikük se keltsen szégyenérzetet a másikban.

9.

Megan Bookman felébredt a riasztó pittyegésére, amikor Woody beütötte a hatástalanító kódot. A hang halkan szólt a ház nagy részében, hogy a fiú ne aggódjon, de az ő hálószobájában hangosabban, hogy mindig tudja, ha a gyermek kimegy a tornácra.

Felkelt az ágyából, és a falra erősített Crestron-egységhez lépett. A kijelzője felragyogott, amikor megérintette, és kiválasztotta a menüből a KAMERÁK szót. Tizennégy darab kétkamerás modul üzemelt a ház különböző pontjain: az egyik éjszakai, a másik nappali felvételeket készített.

A rendszer 555 nanométer körüli hullámhosszra konvertálta az infravörös képeket, a színskála zöld szakaszára, amelyre az emberi szem a legérzékenyebb. A videó ennek ellenére nem volt túl részletes. Bár látszott, hogy Woody a felső lépcsőfokon ül, és a hátsó kertet bámulja, mögötte pedig az erdőt, csak egy halványzöld alak volt a zöldes foltok között, olyan, mint egy erdei manó, akit a kíváncsisága csalt ehhez az emberi lakhelyhez.

Biztosan nála volt az Attwood jelzőkürt és a zseblámpa. Ezeket soha nem felejtette el.

A veszély első jelére elővette volna a kürtöt, és berohant volna a házba. Megan nem aggódott amiatt, hogy ne ismerné fel a veszély jeleit. Woody félt az idegenektől, és mindentől, ami nem tartozott a napi rutinjába.

Pinehaven nem számított a bűnözés melegágyának. Még az országos kábítószerjárvány sem betegítette meg különösebben ezt a csendes, isten háta mögötti vidéket. A birtokuk nagyon közel helyezkedett el annak a városkának a határaihoz, amelyikben Megan született és nevelkedett, és azért költöztek ide, hogy biztonságban legyenek.

Egyedül hagyni Woodyt a tornácon nem volt ideális megoldás. De a fiú már betöltötte a tizenegyet, és nagyon szerette mindazt az önállóságot, amit az állapota lehetővé tett. Megan nem tudott volna folyamatosan mellette őrködni, és egyiküknek sem tett volna jót, ha mindig maga mellett tartja a féltés pórázával.

Visszatért az ágyába, és tudta, hogy legalább fél órába fog telni, amíg visszaalszik.

Az ágyrácsra egy kis fegyverszéf volt felerősítve. Megan minden este kinyitotta a zárját, hogy könnyedén hozzáférjen a pisztolyához. Amikor reggel felkelt, újra bezárta. A pisztoly egy kilenc milliméteres Heckler & Koch USP volt, tíztöltényes tárral.

Egy héttel azután vette meg, hogy Jason meghalt. Egy volt rendőr tanította meg lőni, aki önvédelmi tanfolyamokat tartott. Megan még most, három évvel később is rendszeresen gyakorolt.

Miközben ébren feküdt a sötétben, azon gondolkozott, hogy tényleg olyan nagy biztonságban érzi-e magát, mint ahogy bizonygatja magának.

10.

Lee Shacket határozottan úgy érezte, hogy Utah délnyugati része borzalmas: száz kilométernyi holdsütötte „táj” az 56-os főúton Cedar Citytől az államhatárig, olyan messze az összes Starbuckstól vagy jobb szusiétteremtől, amilyen messze csak lehet. De még mindig úgy gondolta, hogy muszáj harmadrangú utakon közlekednie, mert azokon kevesebb a rendőr, mint az autópályákon.

Nevada délkeleti részéhez képest Utah maga volt a paradicsom. A kétsávos aszfaltutakon közlekedve Lincoln és Nye megyék pokolbéli pusztaságnak bizonyultak, amelyek felett időközben felkelt a perzselő nap, mint egy termonukleáris holokauszt baljós előjele. A Caliente nevű álmos kis mosdószünettől Rachel porfészkéig száznegyven kilométernyi nevadai semmin száguldott végig. A következő városra csak újabb nyolcvanhét kilométernyi pusztaság és az elgázoltatást kockáztató csörgőkígyókat leszámítva üres aszfalt után lehetett számítani.

Az út két oldalán, de több kilométerre tőle, olyan települések terültek el, mint Hiko vagy Ash Springs, ahova aszfaltozott utak vezettek, vagy Tempiute és Adaven, amelyekbe csak földúton lehetett eljutni. Lee 6:50-kor megállt, hogy megtöltse az üzemanyagtartályát egy kisbolttal is felszerelt benzinkútnál, amely, a mögötte lévő házat leszámítva, magányosan árválkodott egy kereszteződésben, pár kilométerre Warm Springstől. A két kútoszlopnál egy túlárazott, ismeretlen márkájú benzint lehetett tankolni, és a kisbolt épülete halványsárga volt, és stukkós, tetejét kék cserép fedte.

Most, hogy a régi élete romokban hevert mögötte, az új pedig még mindig messze Kaliforniában várt rá Megannél, Shacket elég rosszkedvűnek érezte magát Cedar City óta. A szikkadt Mojave kilométerről kilométerre egyre jobban kiszívta belőle azt a kevés emberséget, amely az általa átélt rettenetes igazságtalanságok ellenére még megmaradt benne.

A kutak nem voltak olyan öregek, mint a bennük lévő benzin, de bankkártyát még nem tudtak olvasni. Shacket bement a boltba, hogy átnyújtsa a kasszásnak Nathan Palmer hitelkártyáját a tankolás aktiválásához.

A bent lévő férfi a jelek szerint a tulajdonos lehetett, és Shacket első látásra megutálta. A pasas öreg volt, és kövér. Rövidnadrágot viselt nadrágtartóval, fehér pólót és keskeny peremű szalmakalapot, amelyekben olyannak tűnt, mintha direkt akarná eljátszani a falusi fajankót.

Miután megtankolta a kocsit, Shacket visszatért a boltba, hogy aláírja a Visa formanyomtatványát, és visszakapja a kártyáját. Az öregember azt mondta:

– Gyönyörű reggelünk van, nem igaz?

– Forró, mint egy kályha – felelte Shacket.

– Hát, maga nem idevalósi. Nekünk ez egy enyhe reggel.

– Honnan tudja, hogy nem vagyok idevalósi?

– Láttam a rendszámát, amikor behajtott. Nem nevadai. Talán montanainak tűnik. – Shacket aláírta a papírt, és nem szólt semmit. Az aláírására koncentrált, mert egy pillanatra elfelejtette, milyen név áll a hitelkártyáján. Majdnem azt írta oda, hogy Lee Shacket. Valami nagyon nem volt rendben a fejében. – Csak huszonnyolc fok van – folytatta a pénztáros. – Ezeken a részeken az hűvösnek számít az évnek ebben a szakában.

Shacket nem rontotta el a Nathan Palmert. Az öregember csipás szemébe nézett.

– Milyen részekre gondol? A testrészeire?

– Elnézést…?

– Mit nézzek el?

A kasszás összehúzta a szemöldökét, és lassan átcsúsztatta a bankkártyát a pulton.

– Hát, további szép napot.

Shacket nem értette, miért érez ilyen haragot és megvetést ez iránt az idegen iránt. Kicsit meg is ijesztette a dolog. De képtelen volt türtőztetni magát.

– Mit nézzek el? – kérdezte meg ismét. Ez a tuskó teljesen kiborította a vidéki, barátkozós modorával. – Fingott? Mit nézzek el?

A kasszás elkapta a tekintetét.

– Nem akartam megsérteni.

– Megsértett?

– Uram, őszintén hiszem, hogy nem.

Olyan zúgás támadt Shacket fejében, mintha egy egész méhkas költözött volna az agyába.

– Ebben hisz, mi? – A kasszás kinézett az ablakon a kutak felé, talán abban reménykedve, hogy behajt egy másik ügyfél. De semmi nem mozdult odakint, egy felhő árnyékán kívül, amely sötét csíkot festett az aszfaltra. Az öregemberből áradó feszültség, a ki nem fejezett félelme fellelkesítette Shacketet. – Hisz maga egyáltalán? – kérdezte, miközben elvett egy csokit a pult előtt lévő állványról.

– Ezt hogy érti? – kérdezte az öregember.

– Hát úgy, hogy hisz Istenben?

– Igen, uram. Hiszek.

– Valóban?

– Igen, uram.

– Hol van Isten? – kérdezte Shacket, miközben kicsomagolta a csokit, és hagyta, hogy a papírja leessen a padlóra. Az öregember ismét a szemébe nézett. – Hol van Isten? Csak felmerült bennem a kérdés, hogy maga mit hisz, hol lehet.

– Isten mindenütt ott van.

– Ott van a hűtő mellett is, amelyikben a sört és az üdítőket tartja? – A kasszás nem válaszolt. Shacket beleharapott a csokiba, kettőt rágott rajta, majd kiköpte a ragacsos masszát a pultra. – Ennek szar íze van. Tíz éve lejárt a szavatossága. Mit szólna az istene ahhoz, hogy ilyen szarokat árusít? Nem veszi észre? És hol van egyáltalán? Isten ott van hátul, a chipsek mellett?

A kasszás lenézett a bankkártyaolvasóra.

– Bevittem a kártyáját, elektronikusan, a telefonon át. A száma és a neve már a Visánál van, tudnak a vásárlásról.

Ezzel azt akarta mondani Shacketnek, hogy ha valami végzetes történik, akkor lesz rá bizonyíték, hogy Nathan Palmer ott állt meg tankolni nagyjából abban az időben, amikor a dolog bekövetkezett.

De Shacket persze nem Nathan Palmer volt.

A dühös zúgás a fejében még dühösebb lett. Csinálnia kellett valamit, hogy elhallgattassa a zúgást. És tudta, hogy mit kell csinálnia.

Evett még egy falatot a csokiból, rágott rajta egyet, és azt is kiköpte a pultra. – Isten ott van a magazinok mellett? Vannak mocskos magazinjai, ugye? Pucér nős magazinja? – Az öreg, kövér fickó szája sarka remegni kezdett, ami még jobban fellelkesítette Shacketet. De a nagyapjára is emlékeztette, egy kedves öregemberre, akinek remegett a keze. Egy pillanatra szánalom suhant át rajta a kasszás iránt, de gyorsan elmúlt. – Maga nem túl jó beszélgetőpartner, igaz? Azt mondja, gyönyörű reggelünk van, és utána semmi. – A csoki maradékát az öregemberhez vágta, és az a fehér pólóra ragadt. Shacket nem Nathan Palmer volt, de még egy darabig használni akarta Palmer jogosítványát és hitelkártyáját. Ha készpénzzel fizetett volna, pontosan tudta volna, mivel szüntesse meg a zúgást. – Maga szerencsés egy tökfilkó, mi? – Az öregember nem válaszolt. – Azt mondtam, maga szerencsés egy tökfilkó, nem?

– Én nem úgy vettem észre.

– Nem úgy vette észre? Nos, akkor éppen olyan ostoba, mint amilyen szerencsés. Egy szerencsés tökfilkó. Ez a maga szerencsés napja, tata. Most kisétálok innen, és hagyom tovább lélegezni. Ha felhívja a seriffet, tudja, mi fog történni?

– Nem hívok én senkit.

– Ha valami zsaru megállít, jobban teszi, ha azonnal megöl. Mert ha nem, akkor én ölöm meg, utána meg visszajövök ide, és feldugok egy pisztolyt abba a kövér seggébe.

– Nem hívok én senkit – ismételte meg az öregember.

Shacket kisétált a Dodge Demonhoz. A sofőrülés alatt, egy tokban ott várakozott a 38-as Heckler & Koch Compactja. Minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne vegye elő, menjen vissza a boltba, és ürítse a tárat az öregemberbe.

De folytatta az útját, elhagyta a Warm Springs nevű porfészket, és Tonopah felé tartott a 6-os főúton, először százkilencven kilométer per órára gyorsítva, majd kétszáztízig is felment. A Dodge üvöltve falta az aszfaltot. Shacket fel volt kavarva, dobva és villanyozva, és szüksége volt a sebességre ahhoz, hogy lenyugtassa magát.

A utah-i Springville óta történt valami az agyában. Egész életében volt egy Dorian Purcell, akinek elszámolással tartozott, egy valamilyen nevű Purcell, akitől minden szart eltűrt. De már nem fog. Végre szabad. Ő irányítja az életét. Már senki nem lehet a főnöke. Valami történt az elméjében, és ezt imádta.

Ötvenhat kilométerre Warm Springstől, olyan tizenhat kilométerrel Tonopah előtt abbamaradt a zúgás a fejében, és végre le tudott lassítani.

Az államhatár úgy száznegyvenöt kilométerre volt tőle. Hamarosan Kaliforniában lesz. Úton a gyönyörű Meganhez.

Éhes volt. Az előző esti vacsorájában semminek nem volt jó íze. A reggelit kihagyta. Az a csoki tényleg szar volt. Rendkívül megéhezett. Farkaséhes volt. Majd Kaliforniában megáll enni. Azt nem tudta, mit akar enni; semmitől nem folyt össze a nyála, ami eszébe jutott, de úgy gondolta, majd ott kitalálja.

Az út felkanyarodott a White-hegyekbe és az Inyo-erdőbe, a pusztaság elmaradt mögötte, csakúgy, mint a múlt, a múlt és minden gátlás.

11.

Amikor a halottkém megérkezett a holttestért, Kipp végül leugrott Dorothy ágyáról.

Miközben mindenki túl elfoglalt volt ahhoz, hogy vele foglalkozzon, lement a földszintre, és kisétált az ajtón a hátsó kertbe.

A szeptemberi nap már felvirradt. Az időjárás meleg volt, napfényes, és a reggel ugyanolyannak tűnt, mint a többi: mintha semmi rettenetes nem történt volna.

Kipp magában vonyított, mentálisan üzent a többieknek a Misztériumban, hogy meghallják a bánatát, és osztozzanak benne, bárhol vannak is, bármivel foglalkoznak is.

Csak nyolcvanhatan voltak, mind golden retrieverek vagy labradorok.

Időnként egy-egy új tag is megtalálta az utat a többiekhez, mert képesek voltak kommunikálni a Dróton, egy egyedi mentális csatornán keresztül.

A származásuk és a történetük rejtély volt számukra, de megpróbálták felderíteni.

Ők másfajta kutyák voltak, mint a többi, és csakis emberi kéz lehetett képes ilyenné változtatni őket.

De ki tette ezt velük? Hol tette? És miért?

És hogyan kerültek szabadlábra néhány észak- és közép-kaliforniai megyében?

Az a zúgás a Drótban, ami nem fülcsengés volt, kicsit felerősödött.

Kipp gyanította, hogy a kitartó hang nem a Misztérium egy újabb tagjától származik, nem egy kutyától.

Hanem egy embertől. Fiatal fiúnak képzelte.

Ez újdonság volt. Kipp még soha nem hallott ilyen hangot emberi lénytől.

De persze ez nem is emberi hang volt. A fiú, már ha fiú adta, valószínűleg nem tudta, hogy közvetít valamit.