Kötődés

Mottó-1

„Minden tudás, minden kérdés és felelet összessége a kutyákban foglaltatik.”

Franz Kafka

„Egyedül vagyunk, magunkra hagyatva ezen a planétán, és a körülöttünk burjánzó számtalan életforma közül csakis egy, a kutya volt hajlandó szövetségre lépni velünk.”

Maurice Maeterlinck

„Ha megetetsz egy éhező kutyát, és jóllakottá teszed, sosem fog megharapni – ez a legfőbb különbség kutya és ember között.”

Mark Twain

„A kutya az egyetlen a világon, aki jobban szeret téged saját magánál.”

Josh Billings

SÖTÉTEBB

A SÖTÉTSÉGNÉL

KEDD, 16:00 – SZERDA, 17:00

1.

Három évvel a baleset után Megan Bookman szíve és elméje is rendben volt, bár időnként még rátört a szorongás – az érzés, hogy fogy az ideje, s hogy bármelyik pillanatban megnyílhat alatta a föld. Ez nem az intuíciója műve volt, csak annak a következménye, hogy harmincévesen megözvegyült. A szerelmet, amelyet öröknek hitt, a férfit, akivel együtt szándékozott megöregedni, figyelmeztetés nélkül elvették tőle. Úgy sejtette, hogy ez a megérzés, miszerint közeleg az utolsó órája, el fog múlni – mindig így lett.

Most ott állt az egyetlen gyermeke szobájának az ajtajában, és nézte, ahogy a fiú a számítógépe előtt ülve kutat valami után, ami éppen felkeltette az érdeklődését.

Woodrow Bookman, mindenkinek csak Woody, egyetlen szót sem szólt élete tizenegy éve alatt. A születésekor – és időnként utána is – sírt, de négyéves kora óta egyszer sem. Nevetni nevetett, bár többnyire nem olyasmin, amit mondtak neki, vagy ami vicces látványt nyújtott. A derültségének általában belülről fakadt az oka, s az anyja számára rejtély volt. Az autizmus egy ritka formájával diagnosztizálták, de az orvosok valójában nem tudták, mi baja van.

Szerencsére az autizmussal összefüggésbe hozható legsúlyosabb problémák nem érintették. Nem rendezett hisztérikus rohamokat, nem makacskodott. Ismerősök társaságában nem ódzkodott az érintéstől, és nem szenvedett tőle, az idegeneket viszont gyakran gyanúsnak és ijesztőnek találta. Figyelmesen meghallgatott mindent, amit mondtak neki, és legalább olyan engedelmes volt, mint Megan gyermekként.

Nem járt iskolába, de otthon sem tanították. Woody szélsőségesen autodidakta volt. Pár hónappal a negyedik születésnapja után magától megtanult olvasni, és három évvel később már úgy olvasott, mint egy felnőtt.

Megan imádta Woodyt. Hogy is ne tette volna? A fiú szerelemből fogant. A szíve az ő méhében kezdett verni, és, amennyire tudta, azóta is az övével egy ritmusra vert.

Egyébként is, olyan cuki volt, mint valami kekszreklám főszereplője, és a maga módján gyengéd is. Bár hagyta, hogy megöleljék és megcsókolják, ő nem viszonozta ezeket. Ugyanakkor a legváratlanabb pillanatokban odanyúlt, és az anyja kezére tette a sajátját, vagy megérintette hollófekete haját, majd a sajátját is, mintha azt akarná mondani, hogy tőle örökölte.

Ritkán vette fel a szemkontaktust, de amikor mégis, a szemében nemegyszer ki nem ontott könnyek csillogtak. Azért, nehogy az anyja azt higgye, hogy szomorú, mindig rámosolygott, talán túlságosan is szélesen. Amikor Megan megkérdezte, hogy a könnyei örömkönnyek-e, bólintott, hogy igen. Azt viszont nem bírta vagy nem akarta elmondani, hogy mi tette ennyire boldoggá.

A kommunikációs nehézségek folytán nem tudták olyan mélységben megosztani egymással az életüket, ahogyan Megan szerette volna, ami permanens szomorúságot keltett benne. Ez a gyermek összetörte a szívét, ezerszeresen, miközben a kedvességével meg is gyógyította, ezerszeresen.

Soha nem kívánta, hogy bárcsak normális lenne, és ne ennyire más, mert akkor egy másik fiú lett volna. Annak ellenére szerette – sőt, részben pont azért –, hogy ilyen nehéz utat kellett vele bejárnia.

Most, a szobája ajtajából figyelve őt, azt kérdezte tőle:

– Minden rendben, Woody? Jól vagy? – Bár a fiú a számítógépére koncentrált, és háttal ült neki, teljesen felemelte a jobb karját, a mennyezetre bökve a mutatóujjával; erről a gesztusról Megan már rég megtanulta, hogy pozitív, sőt, nagyjából azt jelenti, hogy: „A mennyekben járok, anya.” – Akkor jó. Nyolc óra van. Tízkor lefekvés.

Woody örvénylő mozdulatot tett a mutatóujjával, majd a keze visszahullott a billentyűzetre.

2.

Miután elmentette A fiú bosszúja: A szörnyű gaztett hűségesen összegyűjtött bizonyítékai című dokumentumot, amelyen már majdnem két éve dolgozott, a tizenegy éves Woody Bookman kikapcsolta a számítógépét, bement a szobájából nyíló fürdőszobába, és elemes Sonicare fogkeféjével megmosta a fogát. Nem hagyták, hogy hagyományos fogkefét használjon, mert megszállottan sikálta a fogát, és ha rábízták volna, akkor húsz percig csinálta volna egyhuzamban. Ez a szokása idővel tönkretette volna az ínyét, ami miatt műfogsorra lett volna szüksége. Tízéves korában már csak szájsebészeti beavatkozással lehetett megmenteni három bal alsó fogát.

A szájsebészek újabban holttestekből származó sterilizált, besugárzott szöveteket használtak ilyen célokra. Woodynak már három foga körül is egy halott fickó ínye volt, és a fiú nem vágyott többre. Nem mintha bármi furcsa történt volna vele emiatt. Nem villantak fel benne az elhunyt életének jelenetei, és megenni sem támadt kedve senkit, mint a The Walking Deadben. A transzplantátum nem változtatta zombivá. Az ilyen ötletek tudománytalan ostobaságok.

Woody szégyellte magát azok helyett, akik tudománytalan ostobaságokban hisznek, márpedig sok ilyen ember van. Azok helyett is szégyellte magát, akik butaságokon felhúzzák magukat, akik csúfolnak másokat, akik csúnyán viselkednek az állatokkal. Bizonyos okoknál fogva nagyon sok ember helyett szégyellte magát.

És még azért is szégyellte magát, amiért veszélyt jelent a saját fogaira. A Sonicare-ben volt egy kétperces stopperóra, és nem a sörtékkel kellett fogat mosni, csak hagyni, hogy a hanghullámok eltávolítsák a lerakódásokat. A stopperóra nélkül Woody szájában már temetőnyi halott íny lett volna.

S azért is szégyellte magát, mert néha felmerült benne, hogy megcsókol egy lányt – ami egészen a közelmúltig eszébe sem jutott. A csókolózás undorítónak tűnt számára – Pfuj! –, nyálcserének. Valami biztosan elromlott benne, hogy ilyesmire vágyik. Továbbá azért is szégyellte magát, mert ha valaha is engedélyt kért volna egy lánytól, hogy megcsókolhassa, akkor sem szólt volna neki a halott fickó ínyéről, nehogy a lány elhányja magát, és elszaladjon. Elhallgatással hazudott volna neki, amibe rettenetes volt belegondolni, mert a hazugság az elsődleges oka minden emberi szenvedésnek.

Woody azóta szégyellte magát önmaga és más emberek nevében, hogy az eszét tudta. Részben ezért nem beszélt. Ha megszólalt volna, akkor elmondta volna az embereknek, hogy mit tesznek, ami miatt ő szégyelli magát, és azt is, hogy önmagában mit szégyell – hosszú lista lett volna. Woody rémesnek gondolta magát. Tényleg. És az emberek nem akarták volna tudni, hogy ő mennyire rémes, vagy hogy ők maguk milyen rémesek. De ha nem szólt volna, az elhallgatással elkövetett hazugság lett volna, és a hazugság gondolata annyira elborzasztotta, hogy hányingere támadt tőle. Jobb hallgatni, nem mondani semmit, és akkor lehet, hogy kedvelni fogják. És ha nem mondja el nekik, hogy ő maga milyen rémes, akkor talán nem veszik észre.

Az egyik legszégyenletesebb dolog az volt az emberekkel kapcsolatban, hogy mennyire rossz megfigyelők.

Miután megmosta a fogát, lefeküdt, és lekapcsolta az éjjeli lámpáját. Nem félt a sötétben. Szellemek, vámpírok, vérfarkasok meg ilyesmik nem léteznek, és annak sem volt semmi esélye, hogy egy holttest lopakodna be a szobájába, hogy visszakövetelje az ínyét.

Az emberek a szörnyetegek. Nem az összes ember. Csak néhány. Mint azok is, akik megölték az apját. Az apja három éve halott volt, és még senki nem került börtönbe a gyilkosságért. Mindenki úgy gondolta, hogy a halála baleset volt. De Woody ezt jobban tudta. Most, hogy végre befejezte A fiú bosszúja: A szörnyű gaztett hűségesen összegyűjtött bizonyítékait, a szóban forgó személyeket bíróság elé is fogják állítani.

Woody nagyon okos volt. Hétéves kora óta úgy olvasott, mint egy felnőtt – ami talán nem jelent túl sokat, ha tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb felnőtt mintha nem is tudna semmit. Ügyes számítógépes hacker volt. Az elmúlt két évben több szigorúan őrzött számítógépes rendszert is feltört, hogy olyan trójaiakat telepítsen beléjük, amelyek segítségével szabadon garázdálkodhat bennük anélkül, hogy a biztonsági őrök észrevennék. A kíváncsisága a dark web különös, sötét zugaiba is elvezette.

Most, az alvásra várva Woody megpróbált valami kellemesre gondolni. Elszégyellte magát, amikor elképzelte, hogy megcsókol egy lányt, akit egy magazin egyik fényképén látott. El akarta terelni a gondolatait róla, de nem tudta. Felmerült benne a kérdés, előfordulhat-e, hogy pár év múlva megismer egy lányt, akinek szintén ínyátültetése volt, és így lenne bennük valami közös. Többször megcsókolták már az arcát és a homlokát, bár a száját soha, ő viszont még soha nem csókolt meg senkit. Ha megismerne egy ilyen lányt, az talán jó kiindulópont lenne.

3.

Dorothynak halálszaga volt.

Hetvenhat éves volt. Nem sokkal napfelkelte után meg fog halni.

Ez volt a kíméletlen igazság. A világ gyönyörű hely, de tele van kíméletlen igazságokkal.

A bentlakó, végstádiumú betegekre szakosodott ápolónő, Rosa Leon vigyázott rá a hálószobában, amelyben Dorothy hosszú élete legtöbb éjszakáján aludt.

Rosa kipárolgásában az élet illata keveredett az epres samponéval és a borsmentás cukorkáéval, amit annyira szeretett.

Dorothy és néhai férje ebben a szobában szeretkeztek, és nemzettek egy gyereket, Jacket.

Arthur könyvelő volt. Hatvanhét éves korában halt meg.

Jack egy háborúban veszett oda, huszonnyolc éves korában. A szülei évtizedekkel túlélték.

A gyermeke elvesztése Dorothy életének központi tragédiája volt.

De büszke volt Jackre, és nem adta fel, igyekezett értelmet adni a mindennapjainak.

Kipp soha nem ismerte Jacket, sem Arthurt. Viszont Dorothy sokszor mesélt neki róluk.

Rosa egy karosszékben ült, és egy puha fedelű könyvet olvasott, nem is sejtve, hogy a halál már elindult.

Dorothy éppen aludt, leszedálva, és nem érzett fájdalmat.

Kipp szenvedett, amikor fájt neki valami. Még csak három éve élt Dorothyval, de odaadón szerette őt.

A természetéből fakadt, hogy őrülten tudott szeretni.

Dorothy halálának pillanata előtt meg kellett acéloznia magát, fel kellett készülnie a veszteségre.

Lement a földszintre, és kilépett az ajtón a széles tornácra, hogy szívjon egy kis friss levegőt.

A ház olyan hat méterrel a tó felett állt. Csendes hullámok nyalogatták halkan a partot, és a handzsár alakú hold éles szegélyű körvonala csillogott a vízen.

Az enyhe szellő illatok gazdag keverékét sodorta magával; fenyőkét, cédrusokét, egy tűzrakóhely füstjéét, erdei csonthéjasokét, vad gombákét, mókusokét, mosómedvékét és még sok mindenét.

Kipp valami furcsa, folyamatos zsongást is hallott. Csak a közelmúltban figyelt fel rá.

Először azt hitte, hogy talán fülzúgás, amitől ismeretei szerint sokan szenvednek, de nem arról volt szó.

Szinte a szavakat is kihallotta abból a különös, soha nem szűnő folyamból, amely valahonnan nyugatról jött. Nyugat–északnyugatról.

Dorothy halála után muszáj lesz majd kinyomoznia a hang forrását. Hálás volt az újabb feladatért.

Lesétált a tornácról a kertbe, hogy egy ideig a csillagokat bámulja, csodálja őket.

Bár rendkívül okos volt, okosabb, mint bárki, akit Dorothy ismert, fogalma sem volt, mit jelent ez az egész.

Üdv a klubban. Még a nála sokkal bölcsebb történelemfilozófusoknak sem sikerült előállniuk egy olyan elmélettel, amely mindenkit kielégített volna.

Nem sokkal azután, hogy visszatért Dorothy hálószobájába, a haldokló felébredt.

Amikor meglátta, hogy Rosa regényt olvas, erőtlen hangon megszólalt:

– Rosie, drágám, fel kéne olvasnia Kippnek.

Az ápolónő, hogy a páciense kedvére tegyen, azt felelte:

– Nem gondolja, hogy Dickenst még nem értené?

– Ó, egyáltalán nem, egyáltalán nem… Nagyon élvezte a Szép reményeket, amikor felolvastam neki, és imádta a Karácsonyi éneket.

Kipp megállt mellette, felnézett rá, és csóválni kezdte a farkát.

Dorothy hívogatóan megpaskolta maga mellett a matracot.

Kipp felugrott az ágyra. Az oldalára feküdt, és az asszonya csípőjére hajtotta a fejét.

Dorothy rátette az egyik kezét busa fejére, és gyengéden simogatni kezdte lelógó fülét, arany bundáját.

Az édes boldogság még így, az ajtóban leskelő halál ellenére is a bánattal egyenlő helyet kapott Kipp szívében.

4.

A kétsávos aszfaltút sötét kígyóként kanyargott a utah-i pusztaság sápadt holdfényében. A szinte teljesen üres tájban apró fénypontok pislákoltak itt-ott a messzeségben, földönkívüli-űrhajókként, amelyek egy gonosz küldetés végett ereszkedtek le az anyahajóról.

Lee Shacket, aki dél felé haladt az agglomerációs Provóból még ritkábban lakott területekre, nem mert a 15-ös autópályán menni. Kevésbé ismert főutakat használt, osztatlan pályás államközi utakat, amikor muszáj volt. Alig várta, hogy minél nagyobb távolságot tudhasson önmaga és a springville-i létesítményben lezajlott események között.

Ha mindenkinél több gaztettet hajtott is végre a történelem során, ezt a legjobb szándékkal tette. És hitt abban, hogy a szándékai többet számítanak, mint a tettei következményei. Hogyan fejlődhetett volna az emberiség a barlanglakásoktól az űrállomásokig, ha az összes férfi és nő kerülte volna a kockázatokat? Egyesek a tudást és a kihívásokat kergetik bármi áron, és nekik köszönhető a haladás.

És egyébként is, végül talán minden jó lesz. A projekt utolsó eredménye még ismeretlen, csak azt tudják róla, hogy a középső fázisban elromlott. Minden természettudományos áttörést kudarcok fémjeleznek. De a kudarc a siker szülőatyja lehet, ha az ember tanul a hibáiból.

Eredetileg viszont abszolút fiaskóként értelmezte a történteket.

Nem a Tesláját vezette, és nem is a Mercedes 550SL-jét, mert tudta, hogy előbb-utóbb keresni kezdik a hatóságok. Egy teljesen felszerelt, vérvörös Dodge Demonban száguldott előre, amit száznegyvenhatezer dollárért vett egy Kajmán-szigeteken bejegyzett kft.-n keresztül, amelyet még a legalaposabb nyomozással sem lehetett volna összefüggésbe hozni a nevével. A járművön montanai rendszám díszelgett. Abban a valószínűtlen esetben, ha a hatóságok összekapcsolnák a Dodge-dzsal, a GPS-t eltávolíthatta volna belőle, hogy a helyzetét ne lehessen műholdas segítséggel nyomon követni.

A csomagtartóban lévő két bőrönd egyike százezer dollárt tartalmazott. További háromszázezer dollárhoz úgy tudott hozzáférni, ha lenyom két kallantyút az első utasülés támláján, és így kinyit egy titkos rekeszt. Fekete bőrdzsekije bélésébe pedig harminchat kiváló minőségű gyémántot varrt, amelyek bármelyik gyémántkereskedőnek megértek volna félmilliót.