Hazugságok, amiket elhiszünk

1. Tom

1

TomVegetáriánus rizottó. Azt főzött nekem először Sarah. Utálom a rizst, mivel az iskolában folyton azzal tömtek minket. Különösen szünidőben, amit bentlakóként töltöttem odabent, mert apám messze dolgozott. Akkoriban zokszó nélkül elfogadtam ezt. Mármint azt, hogy külföldön dolgozik. A többit nem.

– Tudtad, hogy a világnépesség több mint felének a rizs a fő tápláléka? – kérdeztem Sarah-tól azon az első estén. Tudatában voltam, hogy beszéd közben már veszem is le a szemüvegemet, és gondosan megtörölgetem az üvegét, ami nálam az idegesség jele.

Sarah lepillantott az ölében pihenő tányérra, mintha a főztjét kritizáltam volna. Aztán újból rám emelte a tekintetét, és a szinte gyermeki arckifejezése töprengésre késztetett az életkorát illetően. Volt már alkalmam megtapasztalni, milyen nehéz is megsaccolni egy nő korát, s hogy egy rossz tippel vérig sérthetem. Rendkívül óvatosan kellett tehát eljárni.

– Tényleg? Remélem, ízlik – mondta Sarah, és lengtek az arca körül azok a lehetetlenül vaskos, rózsaszín-kék hajfonatai a kék-fehér pöttyös szoknyája fölött. Érdekes kombináció a súlyosnak tűnő, barna, fűzős Doc Martensszel – emlékeim szerint így hívták azt a bakancsot, ami a kilencvenes években volt divat. Ez utóbbi ott hevert mellette a padlón, ahová hányavetin lerúgta a lábáról.

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne igazítsam meg őket. Ehelyett leerőltettem a torkomon az összeállt rizsgöböket.

– Finom – feleltem, pedig utálok hazudni. Ha az iskolában füllentésen érték az embert, az igazgató nyilvánosan páholta el a delikvenst odafent a pódiumon. „Wilkins! Ide hozzám. De rögtön!” Végtére is katolikus iskola volt, hazugságért pokol járt.

Vagy talán onnan eredeztethető a hazugságoktól való idegenkedésem, hogy apám ügyetlen féligazságokkal takarózott azzal kapcsolatosan, pontosan mennyi ideje találkozgatott leendő mostohaanyámmal azt követően, vagy azt megelőzően, hogy nyolcéves koromban meghalt az anyám.

Törökülésben ültünk egymással szemben az elektromos fűtőtesthez tolt babzsákokon Sarah garzonlakásában. Életemben először volt dolgom babzsákkal, és őszintén megvallva, bajos volt megtartanom az egyensúlyt.

A koordináció sosem tartozott az erősségeim közé. És a sport sem, ahogy azt a hirtelen haragú testnevelőtanár világossá tette számomra. Hála tompalátású bal szememnek, a legtöbben ezt egyszerűen „lusta szemnek” nevezik, nem volt jó labdaérzékem. Minden percét gyűlöltem a tornaórának. Voltaképpen az egyetlen kellemes hozadéka annak az iskolának a barátom, Hugo volt. Egyedül ő értett meg engem.

– Honnan származol? – kérdeztem egy újabb falatnyi rizottó magamba diktálását követően.

Sarah újabb bűbájos mosolyt villantott rám. Felderült tőle az arca, én meg képtelen voltam elfordítani róla a tekintetem. Nem szoktak ilyen gondolataim támadni, de ezt nem lehetett másképpen megfogalmazni. Felfigyeltem rá, hogy elég vastag a szemöldöke, ami más nőn talán otromba hatást keltett volna. Az övé ellenben oly módon keretezte szép, barna szemét, hogy úgy tűnt, bármely matematikai egyenletnél precízebb összefüggés áll fenn közöttük.

– Igazából elég átlagos a hátterem – felelte, beszéd közben félrebiccentve a fejét. Megfigyeltem, hogy hosszú és keskeny a nyaka. – Öten voltunk összesen – folytatta. – Két lánytestvérem és két fiútestvérem van, bár azóta eléggé szétszóródtunk. Egy lakótelepen nőttünk fel Kentben, és a helyi általánosba jártunk. Viszont boldogan és szeretetben éltünk akkoriban. Valójában nem is kívánhat többet az ember.

Lakótelep meg helyi iskola ide vagy oda – ezek az én életemből kimaradtak –, önkéntelenül irigyeltem őt. Ugyanakkor arra is felfigyeltem, hogy a „boldogan és szeretetben” után odabiggyesztette az „akkoriban” szót.

Amikor később beavattam az iskolámban történt eseményekbe, Sarah megdöbbent.

– Ha nekem egyszer gyerekeim lesznek – mondta dús szemöldökét összevonva –, álmomban se jut majd eszembe bentlakásosba küldeni őket. És bárkit megölnék, aki csak egy ujjal is hozzájuk ér.

Törékeny alakját elnézve az ember azt gondolhatta, hogy Sarah a légynek sem tud ártani. Ám én már ekkor kezdtem sejteni, hogy belül acélos keménység rejtőzik. Az összes általam addig ismert nőtől különbözött.

Először is, egy parányi, ezüstpiercinget viselt a jobb orrcimpájában. Azonkívül az evőeszközt a hüvelyk- és a mutatóujja között fogta ahelyett, hogy az utóbbit a kés-villa tetején tartotta volna, ahogy nekem tanították. Engem mégis megigézett ez a nő. Egészen másként látta a világot, mint az ismerőseim. Felfigyelt apróságokra, mint például egy fekete rigó énekére, vagy az ég színére, amelyet én szürkének láttam, de mint azt elmagyarázta nekem, igazából a zöldnek, a mályvának és a rózsaszínnek volt a keveréke. Na és volt a dolognak egy fizikai része is. (Szinte szégyellem leírni.) Én úgy véltem, hogy a pénzhez hasonlóan a szex is olyasvalami, ami nem lehet társalgási téma. Mégsem tudtam betelni puha, hibátlan bőrével, meg az elragadó járomcsontjával, amely oly erősen emlékeztetett anyám arcszerkezetére.

– Olyan a bőröd, mint a bársony. – Máig emlékszem, ahogy ezt mondom neki. Egy részem – aminek a létezéséről addig nem is tudtam – legszívesebben megérintette volna Sarah arcát, hogy vajon tapintásra is olyan-e.

Apám a Sarah-val való találkozásom előtti hónapban hunyt el. Így is tudtam azonban, mit mondott volna, ha alkalma nyílik őt megismerni: „Nem a mi fajtánk, ugye?”

Akkoriban részint éppen azért szerettem bele Sarah-ba, mert eltérő közegből jött. Mit nyújtott nekem a tradicionális neveltetésem? Fájdalmon kívül semmi egyebet.

Egyedül arra vágytam akkoriban, hogy szeressenek, és legyen egy igazi családom. Feleség, gyerekek. A tradicionális utat már volt szerencsém kipróbálni Arabellával. Nem vált be. Most itt volt számomra a lehetőség, hogy olyasvalakivel legyek, aki más, mint bárki, akit addig ismertem.

Sarah-val egy hűs tavaszi estén találkoztunk egy „kezdők és újrakezdők számára” indított rajztanfolyamon. Jómagam az első kategóriába tartoztam. Amikor feliratkoztam, Hugo azt hitte, marháskodom.

– Rajzolni akarsz? Pont te? – nyerített. – Egy csepp művészi vénád sincs, Wilkins.

Időnként a vezetéknevemen szólított, ahogy az iskolában volt szokás. Úgy döntöttem, én nem játszom ezt vele. Nem szívesen emlékeztem vissza a régi időkre.

– Ha rám hallgatsz, megmaradsz a számaidnál – tette hozzá.

Ebben volt ráció. A számok nem csupán biztonságos terepet jelentettek számomra, de a szakmámban még jövedelmezők is voltak. Csak feleséget nem szereztek nekem. Harmincöt éves voltam. A bankár Hugónak és feleségének, Oliviának két gyermekük volt, akiknek én voltam a keresztapjuk. Jóllehet nem volt bennem semmi különösebben apai, mégis kezdett tele lenni a hócipőm az olyasfajta megjegyzésekkel, mint: „Még mindig nem sikerült megállapodnod?”, vagy: „Ha nem vigyázol, megrögzött agglegényként végzed majd, akinek a szavatosság ellenőrzése a heppje”. Ha mostanában lennék fiatalember, nem főne úgy a fejem az agglegénystátusz miatt. A kilencvenes években viszont az volt a gyakoribb, hogy fiatalon házasodott az ember.

Mint már említettem, először azt hittem, talán Arabella az igazi. Egy komoly presztízsű aukciósházban dolgozott mint személyi asszisztens, Chanel-felhőt eregetve, gyöngysorral a nyakában koslatott a nyomomban, amivel azt sejtette, hogy a legártatlanabb célzásomra máris kimondaná az igent, ami az anyjának is a leghőbb óhaja lett volna.

Én ezt persze hízelgőnek találtam. Korábban senki még véletlenül sem mutatott érdeklődést irányomban. Most is a fülemben hallom az iskolai csúfolódókat: „Vak vagy, Wilkins?” A szalagavató bálon az összes lány kikosarazott, akihez egyáltalán volt bátorságom odamenni.

Így amikor megismerkedtem Arabellával – a bátyja révén, aki csoporttársam volt az egyetemen –, és ő hajlandó volt járni velem, hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam. Csaknem négy évig voltunk együtt.

Mégis voltak fenntartásaim. Honnan tudja az ember, hogy a megfelelő párt választotta-e, főképp abban az esetben, ha mint nekem, nincs túl nagy tapasztalata a szebbik nemmel. Ám amikor végre elszántam magam, hogy megkérem a kezét, kidobott. Üzenetet hagyott a rögzítőmön.

Sajnálom, Tom. Szerintem mi nem illünk össze.

A vélt szenvedélytől fűtve, éktelen haraggal azonmód átmasíroztam Arabella pimlicói lakásához.

– Hogyhogy nem illünk össze? – vontam kérdőre.

Volt benne annyi tisztesség, hogy pironkodni látszott.

– Ne érts félre, Tom, de túlságosan kiszámítható vagy. Egy rutint követsz már-már szentírásként. Mintha még mindig iskolás lennél. Túl merev vagy ahhoz, hogy élvezd az életet. Nekem ez kevés.

Kisült, hogy Arabella egy cornwalli barátnős üdülés során megismerkedett egy szörfössel. Egy pénzes szörfössel természetesen, akinek saját tengerparti szállodája volt. Arabellának több se kellett. A The Times néhány hónappal később már az esküvőjükről tudósított.

Egyszerre Arabella tűnt az ideális nőnek, akit én balga elszalasztottam. Most már rövidlátónak tetszett a korábbi „eszi, nem eszi, nem kap mást” hozzáállásom a házassághoz. Sosem volt igazi, néven nevezhető családom. Tegyük fel, hogy így élem le az egész életem. Mi lesz, ha magányosan végzem, zsémbes, egyedülálló pasasként, akit csak a számok meg a rutin érdekel? Az a típus, akiről az áll a The Daily Telegraphban megjelenő gyászjelentésének végén: „nőtlen volt”, az olvasókra hagyva a konzekvenciák levonását.

Még mindig fájt Arabella elutasítása, amikor egy alkalommal sétálni indultam egy, a változatosság kedvéért rövidre fogott munkanap után, és megakadt a szemem egy plakáton: rajztanfolyamot hirdetett, méghozzá Hackney-ben, ahol nagy bölcsen vásároltam magamnak egy háromszobás, teraszos házat, még mielőtt elérte volna a környéket a felújítási hullám. Aznap este indult a tanfolyam a kulturális központban, hamarosan kezdődött. Ez valami egészen más volt, mint bármi, amit addig csináltam. Túl merev vagy ahhoz, hogy élvezd az életet.

Majd én megmutatom Arabellának. És Hugónak.

– A harmadik szoba lesz az balra – mondta a lány a pultnál. – Nincs már sok idő hátra, szóval, majd távozáskor fizet.

Letelepedtem egy újságokkal borított asztalnál. Azonnal felfigyeltem Sarah-ra. Nehéz lett volna nem észrevennem. Nemcsak hogy ő volt az oktató, de élénkpiros rúzsával, pörgős-pöttyös szoknyájában, a befont, sötét haját ékítő rózsaszín és kék csíkokkal úgy festett, mint aki jelmezbálba készül. Ami pedig igazán különlegessé tette, az a mosolya volt. Az a széles tejbetökvigyor bárki mást nevetségessé tett volna, ő ellenben ragyogott tőle.

Talán azért mondom ezt, mert nem ismerek sok mosolygós embert. A munkahelyi kollégáimtól legfeljebb egy-egy önelégült somolygás telik, ha meg vannak elégedve a számaikkal. Meglehet, én is ilyen vagyok. Sarah mosolya azonban engem is felderített. Átjárt tőle a melegség, egy meghitt, boldogsággal és reménnyel teli érzés. Nem emlékszem rá, hogy éreztem volna hasonlót az anyám halála óta eltelt időben. Neki ugyanilyen mosolya volt.

Aztán egy idős asszony vonta magára a figyelmemet, aki egy paraván mögül lépett ki lepedőbe csavarva. Csak nem római téma lesz? Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre az asszony ledobta magáról a leplet, felfedve előttünk a hájhurkáit meg a csupa ránc, megereszkedett keblét. El kellett fordítanom a tekintetem.

Mindenki más nyomban dolgozni kezdett a szénceruzájával, amit az A4-es papírunk mellé kaptunk, én viszont azt se tudtam, hol kezdjem. Bal mellbimbó? Láb? Mintha bedobtak volna a mély vízbe. Így aztán fogtam egy vonalzót a körbeadogatott kellékes dobozból, és nekiláttam méricskélni.

Nem fagy meg az a szerencsétlen nő? És mi van akkor, ha megéhezik, vagy vécére kell mennie? Mi az ördög járhat a fejében, miközben merev pózban ül a székén, és üres tekintettel bámul maga elé?

– Akaratlanul is észrevettem, hogy egy kissé meghökkentette a téma – jegyezte meg Sarah a vállam mögül, amikor nagyjából húsz perccel később odaért hozzám.

Igyekeztem közömbösnek mutatkozni.

– Azt hittem, csendéletekkel foglalkozunk majd. Tudja: virágok, gyümölcsök. Ilyesmi.

Nevetett, de nem lekicsinylően. Inkább csilingelve.

– Meglepődne, hányan esnek bele ugyanebbe a hibába. – Ettől valamicskét jobban éreztem magam. Aztán komolyabbá vált a hangja. – Mindazonáltal az emberi test is műalkotás, nem?

– És numerikus feladvány – vágtam vissza. Egyszerre pillantottunk le a papíromon díszelgő szögletes alakzatokra, amelyekkel az idős asszony testének különböző területeit próbáltam felskiccelni.

– Ezen a véleményen volt Leonardo da Vinci és Picasso is – mondta úgy, mintha gyakornok lennék a munkahelyemen, és bátorításra szorulnék egy apró mulasztásom miatt. – Szerintem viszont épp abban rejlik egy akt szépsége, hogy a modellnek látszólag nincs takargatnivalója. Legyen akár férfi, akár nő, teljesen mezítelen. Legalábbis külsőleg. A művész így kénytelen a bőr alá nézni, hogy megtalálja a modell lelkét. Ettől tud igazán működni egy portré.

Én ezt így még sosem gondoltam végig.

– De hogy érem ezt el? – kérdeztem.

– Engedje, hogy az ösztönei irányítsák.

Ösztönök?

– Nem tudom, hogy kell – motyogtam. Tévedés volt idejönnöm. Most már beláttam.

– Segíthetek?

Rázárta a kezét az enyémre, úgy vezette a széndarabot. Abban a pillanatban mintha villám csapott volna belém. Mintha ténylegesen elektromosan sokkolt volna. Fel nem foghattam. Ez a nő egyáltalán nem a zsánerem. És mégis…

– Látja? – mondta. – Csak le kellett szépen gömbölyíteni.

– Ahogy így mondja, egyszerűnek tűnik – feleltem, és közben igyekeztem nem ránézni arra a csodás hattyúnyakára, habár meglehetősen rontotta az összképet az olcsónak tűnő nyakéke, amihez újra meg újra odanyúlt beszéd közben.

Tanítóm hátralépett, mintha engem akarna felbecsülni. Ez némiképp kínosan érintett.

– Mindenkinek megvannak az erősségei. Maga mivel foglalkozik?

– Statisztikus vagyok.

Sarah kérdőn oldalra billentette a fejét. Észrevettem, hogy magas a homloka, ami királynői jelleget kölcsönzött a vonásainak.

– Az micsoda?

Annyiszor megkaptam már ezt a kérdést szakmán kívüliektől, hogy máris készen álltam a válasszal.

– Alapvetően matematikus vagyok, jövőbeli események valószínűségét és kockázatát vizsgálom a vállalatokat, illetve azok ügyfélkörét érintő pénzügyi hatások előrejelzésének céljából.

Nevetésben tört ki.

– Megismételné?

Ugyancsak sértőnek találtam az örömét.

– Ez egy igen hasznos dolog. Például segíthetek a kliensnek kikalkulálni, mennyi van neki hátra, hogy a megfelelő életbiztosítást válassza.

– Nem találkoztam még senkivel, aki ilyesmit csinálna. Na és magának mennyi van hátra?

Ezt még senki sem kérdezte meg tőlem.

– Nem tudom.

– Én nem is akarnám tudni – felelte könnyeden. – Abban hiszek, hogy a pillanatnak kell élni. Az sokkal fontosabb, mint a pénz.

Ekkor mintha csak észbe kapott volna, hogy még mindig a kezemen tartja a kezét, gyorsan elhúzta. Hideget éreztem. És ürességet. Már nem volt módom kibökni, hogy a biztosítás olyan létszükséglet, amiről a saját kárukra hajlamosak megfeledkezni az emberek. Ugyanis Sarah már a következő diák fölé hajolva tett megerősítő javaslatokat. Röhejes féltékenységet éreztem.

– Tartunk most egy kis szünetet – jelentette be kisvártatva. – Maude, nyugodtan igyon egy teát, rendben? Megfelelő lenne úgy, ha körülbelül tíz perc múlva folytatnánk?

Meglepett Sarah figyelmessége. Az idős asszony felállt, és bebugyolálta magát a széke mellé készített kendőbe, mielőtt elkacsázott a teáskannához. Akaratlanul is egyfajta szörnyülködő kíváncsisággal figyeltem. Vajon mennyit fizetnek neki ezért? Nyilván könnyebb módja is akad a pénzkeresésnek.

A következő órában ismétlődő pillantásokat vetettem Sarah-ra. Megfigyeltem őt. Ahogy segít másoknak. Tanulmányoztam a kedvességét. Mindenkihez volt egy jó szava: „Az árnyékolást jól eltalálta.” Vagy apró tanácsa: „A helyében én itt mályvával mélyíteném.” Lágyság is volt benne, de rugalmasság is. Mintha azt üzenné: képes vagyok kiállni magamért.

Elsősorban mégis a fizikai megjelenése fogott meg: a gyerekes hajfonatok, a vékony, csupasz karja, gyönyörű, barna szeme. Talán elcsépelten hangzik, de olyan volt, mint valami drog (nem mintha valaha is kábítószereztem volna), és ahogy rótta köreit a falióra mutatója, úgy váltam mindinkább a függőjévé.

Az óra végén – időközben egy katyvasz lett a skiccemből – odaléptem hozzá.

– Sajnálom, de azt hiszem, nem nekem találták ki az emberábrázolást.

Ekkor a legelbűvölőbb, megértő pillantással nézett rám, ami megint csak anyámat juttatta eszembe.

– Nincs kedve még egyszer nekifutni?

– Nem igazán.

Azt aligha tehettem hozzá, hogy visszataszítónak találtam a modell lógó keblét, és az is zavart, hogy megfogta a kezemet a szénpor.

– Kár, hogy elveszítjük.

Akaratom ellenére, feltartóztathatatlanul buktak ki belőlem a szavak.

– Nem volna kedve velem vacsorázni?

Vártam, hogy elküldjön melegebb éghajlatra. Egy lány vélhetően nem megy randevúra egy idősebb férfival, akit csak most ismert meg, és akivel alig néhány szót váltott. Tisztességes lány biztosan nem tenne ilyet.

Vagy éppen ez volt a lényeg? Talán azért hívtam el Sarah-t, mert egy világ választott el bennünket. Talán így akartam bebizonyítani, hogy nem az a sótlan, begyöpösödött alak vagyok, akit Arabella lefitymált.

– De, rendben – felelte könnyeden.

Biztosan jól hallottam?

– Csak szívesebben mennék hozzám, mint étterembe – folytatta. – Van otthon egy kis maradék kajám, ne menjen pocsékba. Utálok pazarolni, tudja? Főképp mikor annyian éheznek a világban.

Nem ma estére gondoltam, tettem kis híján hozzá. Én úgy értettem, hogy majd valamikor. Talán a jövő héten. Végszükség esetén még a héten. Vagy talán soha, hogy őszinte legyek, mivel arra számítottam, hogy úgyis el fog utasítani. Ám ez a különös lány mégis igent mondott. Sőt mi több, most rögtön akarja.

– Magához menjünk? – kérdeztem, magabiztosságot színlelve. – Hogyne, persze.

– Pompás! – vágta rá Sarah.

Újabb napsugaras mosoly következett, amitől furcsán könnyűnek éreztem magam.

– Nem lakom messze. Csak negyven perc séta. Mellesleg, ugye, szereti a vegetáriánus rizottót?

Nagyot nyeltem. Hogy mondhattam volna meg neki, hogy a rizsnek már a puszta gondolatától is hányingert kapok? Nem pusztán az iskolai ízeket idézte fel bennem, hanem mindazt, ami utána következett.