Hazugságok, amiket elhiszünk

2. Sarah

2

SarahTom nem volt a zsánerem. Ha nem az évforduló napja lett volna, eszembe se jut elfogadni a meghívását. De nem maradhattam egyedül aznap este. A fájdalom továbbra is minden nap minden percében velem volt. Az évfordulóknak nem kellene kilógniuk a sorból. Mégis kilógnak, nem igaz? Így aztán hálás voltam, sőt elkeseredetten vágytam a társaságra. Az igazat megvallva, most is éppoly világosan emlékszem arra az estére, mintha mozivásznon látnám.

– Mi ez a szag? – kérdezte Tom, miután azon kaptam magam, hogy valami flancos étterem helyett meginvitálom a lakásomba. Tudtam, hogy flancos lenne, mert a fickó is piperkőc benyomást keltett a beszédmódjával meg a skatulyából kihúzott megjelenésével. Viszont kirázott a hideg a gondolattól, hogy semmiségekről fecserésző emberek vegyenek körül bennünket. Kiváltképp ezen a napon.

Ráadásul komolyan aggasztott, hogy pocsékba megy a rizottó. Képtelen lettem volna ételt kidobni. Ez mind a mai napig így van. Túl sokszor voltam éhes életemben.

– Szag? – ismételtem meg Tom kérdését. – Füstölő.

Láttam, hogy a kuplerájt nézi. Ha tudom előre, hogy fel fogok hozni valakit, kicsit összerántottam volna a lakást. Ruha száradt a széktámlákon, és mindent vázlatok terítettek be, azonkívül tele volt a mosogató szennyes edénnyel. Ablakot is nyithattam volna elindulás előtt, hogy kiszellőzzön a fűszag.

Most, hogy kettesben maradtunk, és nem az órán voltunk, módom nyílt alaposabban is szemügyre venni vendégemet. Úgy méricskéltem nyúlánk termetét meg a csontszerkezetét, mintha meztelenül állna előttem, arra várva, hogy lerajzoljam. Bizonyára nem köztudott, de a művészek többsége pontosan ugyanezt csinálja, amikor először találkozik valakivel.

Tom Wilkins nem abba a férfitípusba tartozott, amelyik tetszeni szokott nekem. Kezdjük ott, hogy rövid, világos haja volt, és olyan bőre, mint a csecsemőé. Gyanítottam, hogy más értelemben is ártatlan, habár ezt nem lehet mindig eldönteni. Megvolt az a szokása, hogy idegesen tördelte a kezét. Ezt irtó aranyosnak találtam. A sétánk alatt annyit már elárult magáról, hogy nem iszik alkoholt, és „rajong” Mozartért. A figura nevét persze ismertem, de sose hallgattam a zenéjét.

– Én a Pearl Jamet szeretem – mondtam neki.

– Valami különleges lekvár?

– Nagyon vicces.

A homlokát ráncolta.

– Hogyhogy?

Ekkor esett le nekem, hogy nem tréfált.

– A Pearl Jam egy együttes neve. – Kitört belőlem a nevetés. – Maga hol volt eddig?

– Lássuk csak – kezdte, és az ujjain számolta. – Londonban nőttem fel. Aztán Somersetben jártam bentlakásos iskolába. Következett a Readingi Egyetem, és most újra Londonban élek.

– Nem az élettörténetéről érdeklődtem. Csak vicceltem, mert nem ismeri a Pearl Jamet.

– Igen? – kérdezte a homlokát ráncolva.

Hihetetlen volt a pali. Ugyanakkor az ösztönöm azt súgta, hogy ez a hórihorgas, esetlen alak a komótos, megfontolt beszédével minden egyes szavát komolyan gondolja. Ez a Tom egy egyenes beszédű figura. Mindent szó szerint vett, amit mondtam neki. Ami meglepően üdítő volt.

Szellemes is volt, szívesen bohóckodott.

– Nézd csak – mutatott a kissé lefelé hordó bal szemére. Babzsákon ültünk szemben egymással, amíg a rizottót ettük, amit a héten már két ízben is felmelegítettem. Ő mégis lelkesen és olyan ütemben falta, hogy villánként alig egy másodpercet tölthetett csak a szájában az étel. Kínosnak éreztem, hogy nem kínálhatom repetával.

– Kiskoromban ezt lusta szemnek hívták – folytatta restelkedve. – Pedig sosem voltam lusta. Sőt a legkisebb mulasztásból is lelkiismereti kérdést csináltam. Világéletemben.

Engem nem zavart különösebben a szeme, habár világos volt, hogy ő feltétlenül tisztázni kívánja ezt a kérdést. Amit nagyra értékeltem.

– Az orvosi megnevezése amblyopia – tette hozzá –, és a gyerekek két vagy három százalékát érinti. Kezelhető, amennyiben elég korán felismerik. De a főnéni csak legyintett rá.

– Főnéni? Csak nem kórházban voltál?

– Nem. Ő volt a felelős az iskolánkban a lelkigondozásért.

Fújt egyet, mintha keveslené a főnéni igyekezetét.

Rólam anyám gondoskodott. „Mosolyogj, Sarah – mondogatta, valahányszor fényképezett. – Lássam azt a csoda szép mosolyodat!” Akkoriban még idillinek tűnt az életünk. Persze nem volt viszonyítási alapom. Legalább Tom nem faggatott hosszasan a múltamról. Bevette a dumámat, hogy egy nagy, boldog családban nőttem fel. Ha tudta volna az igazat, sosem került volna sor köztünk második találkozásra.

– Miért épp az aktokra szakosodtál? – kérdezte.

Megvontam a vállam.

– Még a képzőn megkért valaki, hogy álljak neki modellt, és érdekelni kezdett a dolog.

– Nem voltál szégyenlős, amikor le kellett vetned a… – Hirtelen hallgatott el, mintha szégyellné befejezni a mondatot.

– A ruhámat? Nem. Miért szégyenlősködtem volna? Az emberi test egy gyönyörű alkotmány. Mutogatásra teremtették.

– De miért áll valaki modellt? – Úgy ráncolta a homlokát, mint egy magyarázatra váró kisgyerek. – Mármint, biztosan nem fizet sokat.

– Talán nem hiszed, de Maude szerint a kis pénz is pénz. Meg a társaságnak is örül.

Ezután egy darabig csendben volt. Úgy tűnt, az elhangzottakat emészti.

– Azon tűnődtem, hogy esetleg… – szólalt meg, amikor végeztünk az evéssel. Aztán elhallgatott.

– Igen? – hajoltam előre biztatásképpen. Nem ezért hoztam fel a lakásomra? Mert kellett nekem valaki vagy valami, ami kizárja a fejemből az emlékeket. Merthogy az altató nem használt. Az italtól morózussá váltam. Ehelyett konstans mosolygással igyekeztem takargatni a lelkemben dúló zűrzavart. Ez segített elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hogy én is azon kiváltságosok közé tartozom, akik gondok nélkül hajóznak át az életen.

– Azon tűnődtem, hogy elmosogathatnék.

Tényleg ezt akarta mondani? Vagy igazából szexet akart javasolni, csak a mondat fele táján inába szállt a bátorsága?

– Ó. Nem, ne fáradj – vontam vállat. – Majd később megcsinálom.

Összevonta a szemöldökét.

– Tudtad, hogy az elöl hagyott tányérokon már húsz perc alatt megduplázódik a baktériumok száma?

– Viccelsz?

– Nem, tényleg így van.

Ez az ember egy két lábon járó nyűgenciklopédia. Kezdett az agyamra menni. De nem lehettem egyedül aznap este. Így a mosogatóban tornyosuló müzlistálkák meg piszkos bögrék felé intettem.

– Légy a vendégem.

– Már az vagyok – mondta komolykodva. – Hol tartod a mosogatószert?

– Igazából pont elfogyott.

Nem tettem hozzá, hogy én többnyire csak lelögybölöm az edényeket a csap alatt, még ha hideg is a víz, mert nincs pénzem az órába.

– Akkor kimegyek venni. Hol van a legközelebbi bolt?

Ennyi volt. Nem bírtam tovább. Én csak szexelni akartam.

Odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, hogy a nyakába fonjam a karomat, és gyengéden magam felé húztam a fejét.

– Csókolj meg. Kérlek.

Úgy nézett rám, mintha házassági ajánlattal rukkoltam volna elő.

– Biztos? Alig ismerjük egymást.

Éppen azért, szerettem volna a képébe vágni. Figyelemelterelésre volt szükségem, nem elköteleződésre.

– Sosem találkoztam még hozzád hasonlóval, Tom – mondtam, és ez igaz is volt.

– Igen, mert…

Elhallgattattam, magamhoz ragadva a kezdeményezést. Meleg volt az ajka. Félig arra számítottam, hogy el fog tolni magától, de nem tette. Viszont tapasztaltabb volt a nyelve, mint gondoltam. Eddig még csak egyvalaki csókolt engem így. Hosszan tartó, mély csókokkal, amelyek átjárják az embert, és nem akarnak véget érni. A két keze közé fogta a fejem. Éreztem, hogy kíván. És ettől különlegesnek éreztem magam.

Tom Wilkins nem volt a zsánerem. Dehogyis volt az! A csókja viszont mindent megváltoztatott. Lángolt a testem, minden egyes porcikám.

Ahogy hozzám hajolt, mintha mágneses erő működött volna az ajkaink között.

– Most megyek – mondta aztán, mire elhatalmasodott rajtam a pánik.

– Nem akarsz maradni?

– Nagyon szívesen maradnék, Sarah, de csak ha már jobban megismertük egymást.

– Kérlek, maradj! – Képtelen voltam leplezni hangom hisztérikus remegését. – Nem akarok egyedül lenni.

Habozott. Tudtam, hogy érzékeny pontjára tapintottam.

– Csak ha a padlón alhatok – mondta lassan.

– Ne butáskodj! Felnőtt emberek vagyunk.

– Ahogy mondod, a szex nem holmi olcsó árucikk. Csakis szerelemmel érdemelhető ki.

Úgy éreztem, atyáskodik fölöttem. „Menj csak” – mondtam majdnem. Aztán ismét a keze közé fogta az arcomat.

– Maradok. De valamit tisztáznunk kell. Az úgynevezett füstölődről van szó. Nem vagyok teljesen hülye, Sarah. Ha újra találkozni akarsz velem, nem szívhatsz több marihuánát.

Mondhattam volna, hogy nem én voltam. Hogy nemrég nálam járt egy szomszédom, hogy szóljon, újabb betörés történt, és ő szívott el egy spanglit, amíg itt volt. De volt egy olyan érzésem, hogy Tom nem hinne nekem. A vicc az, hogy aznap este ez lett volna az egyik azon kevés dolog közül, amiben nem hazudtam neki.

Akárhogy is, érveltem magamban, létezik egyfajta egyensúly aközött, hogy beismerek valamit, amit nem követtem el, és aközött, hogy elhallgatok egy szörnyűséget, amit viszont megtettem. Napra pontosan tíz évvel ezelőtt.

– Oké – hallottam magamat.

– Erősebb szereket is használsz? – kérdezte.

– Dehogyis.

Úgy tűnt, hisz nekem.

– Mi a szerencseszámod? – kérdeztem hirtelen.

– Szerencseszám? – értetlenkedett. – Hogy lehetne szerencsés egy szám?

– Hiszen mindenkinek van! Az enyém a kettő.

Nem tettem hozzá, hogy csak mert anyámnak is ez volt a szerencseszáma. Azt szokta volt mondani, hogy azért, mert ketten vagyunk, ő meg én.

– Na, válassz egyet! – sürgettem.

A fejét rázta, de nevetett.

– Oké. Kettő.

– Helyes válasz! – mondtam, és dalolt a szívem. Ez egy jel volt. Annak kellett lennie.

Aznap éjjel a szokásos rémálmok gyötörtek. Ajtócsapódások, üvöltözés. Nem kapok levegőt…

Ám ahelyett, hogy hideg verítékben ébredtem volna, homályosan a tudatában voltam, amint valaki azt mondogatja nekem: nincs semmi baj.

Reggelre Tom elment.

Csak egy zöld színű mosogatószerrel teli flakont találtam a hűlt helyén meg egy üzenetet. Csupa nagybetűvel írta, hajszálra egyforma méretű gyöngybetűkkel.

NEM AKARTALAK FELÉBRESZTENI, HOGY ELKÉRJEM A MOBILSZÁMODAT. A JÖVŐ HETI ÓRÁN TALÁLKOZUNK. KÖSZ A VACSORÁT. REMÉLEM, LEGKÖZELEBB ÉN VENDÉGELHETLEK MEG TÉGED.

És noha Tom Wilkins pontosan az ellentétem volt egy sor olyan tekintetben, amit el sem tudott volna képzelni, mégis alig vártam a viszontlátást.

Már elállt az eső.

Koromsötét éjszaka van.

Sehol egy csillag.

Az jó.

Nem szúrják ki az embert olyan könnyen.

Hajtsd le a fejedet, mondom magamban.

Szedd a lábad!

Ne késlekedj!