– Megállt az órám – mondta Gombos alezredes, és az órájára nézett. Megrázta, babrált a felhúzó gombján, de a mutató csak nem indult el.
– Három óra – mondta Jármai főhadnagy. – Május tizenötödike, kedd, délután három óra. Fárasztó volt az út?
– Eléggé. A köd miatt négy órát várakoztunk Moszkvában a repülőtéren.
– Kérsz kávét?
– Brazília saját halottjának fog tekinteni, ha kávémérgezésben meghalok. De hát főzess! Moszkvában nem úgy főzik a kávét, mint nálunk. Még szerencse, hogy a követségen jó kávét készítenek.
Jármai kiszólt a titkárnőnek, hogy hozzon be két csésze jó erős kávét.
– Mit mondtak az orvosok? – kérdezte aztán. Gombos hátradőlt, sovány arcára kesernyés mosoly ült, kigombolta inggallérját, nyakkendője csomóját meglazította.
– Befekszem a kórházba – mondta. – Muszáj.
– M
