IDALAPI LÁNYOK
Vágtattam volna inkább hozzátok nyeregben, lábam a kengyelben, kezemben a kantár, idalapi lányok. Vágtattam volna réteken, ruganyos, kora tavaszi dűlőutakon, nem döcögve zörgő, kalimpáló öreg Trabantommal a megrokkant aszfalton. Lábam a gázon, de többször a féken, mert tele volt az út végig sebhelyekkel. Lapos tájatok bő talajvize alábújt a hitvány burkolatnak, felfeszegette a tél erejével. Törte, ropogtatta; óriás kelések, aprócska vulkánok hosszú sora termett utatokon. Agyam rázódott, hogy már-már alig láttam, csuklóm a volánon, hogy szét nem roppant. Így utaztam én hozzátok, hogy tanítsalak benneteket szőnyeget csomózni, idalapi lányok.
Miért nem jöttetek össze az útszéli csárdában, annak is a kicsi különtermében, hisz nem voltatok sokan, megfértetek volna, idalapi lány
