Amíg a szerelem el nem választ

Első fejezet-1

RYLEE

– jelen –

Malajzia

A Langkawi-sziget egy igazi turista- és túraparadicsom esőerdőkkel, hatalmas mészkőgerincekkel és csodálatos vízesésekkel. A sziget az ugyancsak Langkawi nevet viselő szigetcsoport része, amely apály idején száznégy, a dagály eljövetelekor pedig csak kilencvenkilenc szigetből áll. A tengerpart homokos, amit átjár a szellő, és emiatt sokkal kevésbé megterhelő a hőség. Bár engem jelenleg nem a hőség foglalkoztatott, hisz hiába volt minden olyan, mint a katalógusban, mégsem lett belőle tökéletes esküvői helyszín.

A hihetetlenül hatalmas és exkluzív The Ritz-Carlton szálloda egyik, a The Beach Grill éttermének teraszáról bámultam az előttem elterülő tengert épp akkor, amikor a szállodai alkalmazott szavai eljutottak hozzám, hiszen gondolatban teljesen máshol jártam ezen a késő délutánon.

– Hozhatok még önnek valamit?

Az előttem lévő üres tányérra néztem, utána az üres poharamra. Nem hittem, hogy akár egy falatnyi étel is le fog menni a torkomon, de ma sikerült egyszerre annyit ennem, mint az elmúlt pár napban összesen. Vagyis egy tányérnyit.

– Köszönöm, egy pohárral még jólesne – válaszoltam a pincérnek, miközben a talpas, öblös pohárra mutattam, aminek az aljában ott volt a díszítésként szolgáló citromkarika, koktélcseresznye és friss mentalevél. A pincér egy udvarias mosollyal az arcán elvette az asztalról a tányért.

– Hozhatom ugyanazt a koktélt? – kérdezte, ahogy a poharamért nyúlt. Csak bólintottam neki, majd figyeltem, ahogyan távolodik és eltűnik a konyha bejáratánál.

Nagyot sóhajtottam magam elé, és amíg vártam az újabb pohár italra, idegesen megforgattam a jegygyűrűt az ujjamon. Miközben az aranyból készült ékszert díszítő impozáns méretű gyémántkő körbeért, ezernyi emlékkép suhant át az agyamon. A legjobban az az egy mart belém, amikor felidéztem magamban, hogy milyen érzések keringtek bennem, amikor Dustin az ujjamra húzta ezt a gyűrűt, miután megkérte a kezemet és én igent mondtam neki. Korainak tartottam a lánykérést, és teljesen váratlanul ért, ugyanakkor boldogság árasztott el és a remény, hogy nekem sikerült az, ami sok barátnőmnek nem. Hogy tényleg megtaláltam a páromat, és nem a szüleim döntöttek a sorsomról, hiszen, ha valaki a felső tízezer leggazdagabb családjának tagja, nem teheti meg, hogy rangon alul házasodjon. Most már bevallom magamnak, hogy nem volt könnyű dolga Dustinnak a szüleimmel, de javára váljon, hogy rendkívül jól állta a sarat. Egészen megkedvelték őt, ami annak köszönhető, hogy hihetetlenül jól értett az emberekhez. Dustin valahogy mindig tudta, hogy mit és mikor mondjon, vagy tegyen. Alkalmazkodott, tanult és végül beilleszkedett ebbe a környezetbe, ahol mindent az anyagiak szerint mérnek, annak ellenére, hogy nem volt vagyonos ember. Véletlenül találkoztunk, amikor Dustin apám rendvényszervező cégéhez jelentkezett egy megüresedett állásra mint gazdasági tanácsadó, és összefutottunk a monumentális épület bejáratánál Las Vegasban. Jobban mondva: összeütköztünk. A szó legszorosabb értelmében, mert szokás szerint rohantam egyik helyről a másikra, hiszen apám előszeretettel hívatott ide magához a felső szintet elfoglaló irodájába, ha egyeztetni akart velem, és a figyelmetlenségemnek köszönhetően egy kemény mellkasnak futottam, amikor a tekintetem a padlóra hullott papírokat követte, amelyek kicsúsztak a kezemből. Szinte majdnem lepattantam Dustinról, de szerencsére csak még több papír landolt a földön, engem pedig átkarolt egy erős kéz, és megállított a zuhanásban. Akkor még nem sejtettem, hogy később Dustin lesz az, aki miatt ilyen nyomorult állapotba kerülök.

Nem mondhatnám, hogy szerelem volt első látásra, és azonnal elvarázsolódtunk, ahogy egymásra néztünk. Akkor fontosabb volt, hogy a papírjaim meglegyenek és odaérjek egy tárgyalásra. Talán, ha apám nem hívja át annyiszor hozzánk vacsorára, és nem ad kettőnknek annyi közös feladatot, akkor sosem kerültünk volna közelebb egymáshoz. De minél jobban megismertem Dustint, annál inkább megkedveltem őt. És amikor közeledni kezdett felém, nem mondtam neki nemet. Mert egyedül voltam, és vágytam már egy olyan férfira, mint ő. Dustin kedves volt és megbízható. Mellette sosem éreztem, hogy tartanom kell bármitől is.

Nagyot sóhajtva néztem bele a tenger vakító kékjébe, ami szinte a grillteraszról nyúlt a távolba. Tele volt a fejem miértekkel. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi történt pár nappal ezelőtt, és Dustin miért hagyott magamra itt Malajziában.

Miért nem érem el?

Miért tűnt el az életemből úgy, mintha nem is létezett volna?

Megfogtam a koktélomat, amit időközben hozott nekem a pincér, és lelépcsőztem vele a teraszról azon a pár lépcsőfokon, amit korlát szegélyezett, és magasba nyúló pálmafák árnyékolták. A homokos parthoz érve levettem a szandálomat, és mezítláb haladtam tovább, hogy leüljek a legközelebbi napozóágyra, amit megláttam tőlem pár méterre. Miután elhelyezkedtem az ágyon, a szívószálat a számhoz emelve ittam egy kortyot a narancsszínű Zombie koktélomból, hogy kissé tompuljanak a fejemben a gondolatok. Kinyújtóztam, a lábam belefúrtam a finom, meleg homokba, és kissé feljebb húztam a vékony nyári ruhám alját, hogy a combomat is érje a nap, aminek már gyengült az ereje, hiszen már elköszönni készült a tájtól. Még most is meglepett, hogy milyen hamar nyugszik a nap ezen a helyen, hiszen délután hatkor már sötétedni kezdett.

Eszeveszett tempóban teltek az elmúlt napok, amik telefonálgatásból, ötletelésből, valamint keresésből álltak, és tudtam, hogy ideje volna pihenni egyet, ezért döntöttem e mellett az ital mellett. De valójában nem a testem volt fáradt, hanem szellemileg merültem ki a sok agyalástól. A koktélban lévő háromféle rum azonban gondoskodott arról, hogy zsibbadni kezdjenek a végtagjaim és tompuljanak a gondolataim. Valóban dominált benne a rum íze az ananász- és a narancslé mellett, de a kellemes édes ízvilágot kiegészítette egy halvány fanyar íz is, ami tökéletesen illeszkedett a hangulatomhoz.

Csak ültem ott a napozószéken, bámultam a tenger hullámait, hallgattam a morajlását és magamba szívtam a levegő kellemes aromáját, amint a hűsítő tenger sós illata keveredett a közeli esőerdő fás, virágos illatával. Az égboltot a lemenő nap fénye csodálatos arannyal és mélylilával festette meg. Tőlem kicsit távolabb, egy hófehér függönnyel árnyékolt pavilonban privát vacsorán ült egy szerelmespár, és ők is bizonyára lélegzetelállítóan gyönyörűnek festenék le a tájat, miközben a séf által összeállított különleges, ötfogásos vacsorájukat fogyasztották a pavilont körülölelő fás-virágos színkavalkádban, a kert lombjai között. Sosem irigyeltem senkit, de őket most nagyon, hiszen úgy éreztem, ellopták az álmaimat, holott nem ők tehettek a kudarcba fulladt esküvőmről, hanem Dustin.

Hogy mit kerestem mégis itt? Miért nem hagytam el Malajziát? Miért nem fordítottam hátat mindennek?

A válasz egyszerű volt. Az aggodalom az, ami zakatolt bennem és nem hagyott nyugodni, mert hiszem, hogy az emberek nem tűnnek el csak úgy, nyom nélkül. Főleg nem a saját esküvőjük napján.

Felemeltem a kezemben lévő koktélt, mintha azzal búcsúznék el a naptól és koccintanék vele, majd elindultam a part menti villák felé, amelyek egyikében szállásoltak el minket Dustinnal, hogy az esküvői előkészületeket, majd a nászútra való készülődést ebben a gyönyörű környezetben tegyük meg. Ehelyett négy napja rostokolok itt, pedig már rég a Maldív-szigeteken kellene lennem, és a nászutamat töltenem, de meghosszabbítottam a foglalást, és maradtam. Kapaszkodtam a reménybe, és nem adtam fel a keresést, hiába volt minden tettem eredménytelen, miközben próbáltam megtalálni őt.

Reggel álmosan nyúltam a telefonomért, ami hangosan csörgött a mellettem lévő éjjeliszekrényen, de ahogy odakaptam érte, sikerült levernem onnan, és hangosan koppant a földön.

– A szentségit! – káromkodtam, és odébb gurultam a hatalmas, hófehér ágyneművel takart ágyon, hogy a széléről lenyúlva elérjem a készüléket. – Igen? – szóltam bele, és igyekeztem észhez térni, mert a fejembe sajgó fájdalom hasított. Az az átkozott koktél az oka – mondtam magamban, majd a másik, szabad kezemet a homlokomra nyomtam.

– Mrs. Hicks? – kérdezte egy ismeretlen férfihang, mire villámgyorsan felültem az ágyban. Nem, nem vagyok Mrs. Hicks, Dustin Hicks felesége, mégis feleltem:

– Igen, parancsoljon!

– Üdvözlöm, én Shahaau vagyok a Maafushivaru Resortból.

Hatalmas gombócot nyeltem le a torkomon. Ott terveztük eltölteni a nászutat.

– Hallgatom.

– A holnap esti asztalfoglalásukról érdeklődnék.

– Asztalfoglalásunk? – kérdeztem vissza.

A telefon túlsó végén mintha elhalt volna a vonal. Rövid gondolkodási idő múlva újra megszólalt a szállodai alkalmazott.

– A szálloda vendégeinek lehetőséget biztosítunk a privát vacsorára, és önök igényt tartottak rá – mondta.

Semmi ilyesmiről nem volt szó köztünk, amikor megterveztük a nászutat. Rögtön átsuhant rajtam a remény, és azt hittem, hogy ez egy rejtett üzenet Dustintól. Ám aztán gyorsan elillant a gondolat, hiszen lehet, hogy már korábban, titokban leszervezte ezt nekünk, csak nem szólt róla nekem, mert meglepetésnek szánta.

– Mr. Hicks arról tájékoztatott minket, hogy kisebb késéssel tudnak indulni, és holnap délelőtt érkeznek a szigetre, így tartottuk a foglalást, ahogy kérte. De sajnos megszakadt a vonal hívás közben, mielőtt megkérdezhettem volna Mr. Hickstől, hogy a privát vacsorát is fenntartják-e. Azóta sem sikerült őt elérnem, ezért hívtam önt.

– Mikor telefonált Mr. Hicks? – vágtam rá azonnal, és éreztem, hogy remeg a kezem, amivel erősen szorítottam a fülemhez a telefont.

Én is hívtam már számtalanszor Dustint, de egyszer sem csörgött ki. Illetve abban a pillanatban megtalálná őt a rendőrség, amint bekapcsolja a mobilját, hiszen már eltűnt személyként tartják nyilván. Arról pedig értesítettek volna engem is. Bár, ha el akart tűnni, kizártnak tartottam, hogy az a mobil egyáltalán megvan még neki és nem cserélte le egy eldobhatóra, amit lehetetlen lenyomozni.

– Ööö… – kezdte megint tétovázva a kimondhatatlan nevű Shahaau, majd csak kibökte végül: – Úgy tíz perce hívott minket Mr. Hicks.

– Hogy mi?! – kiáltottam fel, majd gyorsan megköszörültem a torkomat és lendületből felültem az ágyon. – Igen, természetesen tartjuk a foglalást, bár nem tudtam róla. – Megint néma lett a vonal túlsó vége, így hozzátettem: – Szerintem a férjem – istenem, de nehezen jött ki ez a szó! – meglepetésnek szánta.

– Ó! – sajnálkozott azonnal a férfi, és ezzel talán megmagyaráztam neki az értetlenkedésemet, majd sűrű bocsánatkérés közepette elbúcsúzott, de előtte elmondta, hogy szeretettel várnak minket, és reméli, hogy felejthetetlenné teszik a nászutunkat.

Amint letettem a telefont, rögön tárcsáztam Dustint, aki természetesen most sem volt elérhető. Hagytam neki egy hangüzenetet, amiben elmondtam, hogy ott leszek holnap a vacsorán, bár tudtam, hogy valószínűleg nem hallgatja meg. Amint letettem a telefont magam mellé, eltűnődtem ezen az egészen, miközben kapkodtam a szemem a hálóban egyik bútorról a másikra. A szállodát felhívta, de engem miért nem? Nem gondolja, hogy megérdemelnék ennyit? Vagy legalább hagyna egy nyomorult üzenetet, amiben tudatja, hogy jól van. Szomorúan elhúztam a számat. Lehet, hogy akkor is ugyanígy lángolna bennem a düh, ha ezt megtette volna, és ezt pontosan tudta, hisz ahhoz már elég jól ismert engem, hogy tudja, mitől gurulok be. De legalább látni akart, amennyiben jól bogoztam ki a szálakat, és nem egy másik nővel tervezte elfoglalni a szállást.

Hanyatt vágtam magam az ágyban, és a fejemre húztam a takarót, de hiába simogatta a bőröm a finom, puha és illatos ágynemű, legszívesebben felüvöltöttem volna kínomban.

Miféle gondolatok ezek?

Örülnöm kellene, hogy él, erre azon töprengtem, hogy… ah, nem is fűzöm tovább ezt a gondolatot! Dustin nem tenne ilyet velem. Soha. Bár, azt sem hittem volna, hogy képes velem olyat tenni, ami pár napja történt velünk.

Összekaptam magam, kikeltem az ágyból és kapkodva magamra rántottam egy halványkék, combközépig érő, pamut pólóruhát, majd a hajamat áttúrtam az ujjaimmal, hogy rendezzem a szőke tincseimet, és újra telefont ragadtam. Haydent kerestem, de nem vette fel a mobilját. Besiettem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom és a fogaimat, majd két további hiábavaló hívás után elindultam hozzá, hogy tájékoztassam az iménti történésről azt az embert, aki velem maradt és felajánlotta a segítségét. Ahhoz fordultam, aki nem hagyott magamra, mint a családom, amelynek tagjai sajnálatukat fejezték ki a történtek miatt és bolondnak hittek, amiért továbbra is a szállodában maradtam, és nem törődtem bele, hogy egy szó nélkül elhagyott a vőlegényem. Ahhoz az egy emberhez vitt az utam, akit bár régóta ismertem, ez idáig nekem csak öcsém hülye barátját jelentette. Pedig öcsém alig két évvel volt fiatalabb nálam és a szóban forgó személy is csak egy évvel, de annyi baromságot csináltak fiatalabb korukban, hogy jogosan illettem őket a „hülye” szóval. Sosem viselkedtek felelősségteljes emberként, amikor szórakozásról volt szó, de a fiatalkoruk nem is szólt másról. Ráadásul Hayden sosem volt velem kedves, aminek eredményeképp én sem kedveltem őt. Most mégis onnan kaptam a segítséget, ahonnan nem vártam, mert csak ő maradt mellettem, amit még mindig olyan nehezen hittem el. Évek teltek el, hogy nem találkoztunk, és most mégis úgy állt mellettem, mintha kötelességének érezné, hogy tartsa bennem a lelket. Mintha fontos lennék neki. Nem értettem miért, de a helyzetre való tekintettel nem agyaltam rajta sokat. Fontosabb dolgok terelték el a figyelmemet, és betudtam annak, hogy a régi barátságra való tekintettel teszi ezt, vagy azért, hogy öcsém helyett álljon mellettem, hisz Connor minden bizonnyal ugyanezt tenné, ha itt lehetne…