Amíg a szerelem el nem választ

Első fejezet-2

Megálltam Hayden szállodaszobájának ajtajánál, és kopogtam.

Semmi válasz.

Remek.

Megint megcsörgettem a mobilját, hátha felveszi, de kintről, az ajtaja elől hallottam, hogy csörög a telefon a szobában. Mérgesen fújtam egyet, majd megint bekopogtam, ezúttal sokkal erősebben és hangosabban. Biztos voltam benne, hogy az ágyat nyomja másnaposan, mint régen, amikor egy buliból hazaérkezve képes volt délutánig aludni öcsém szobájában.

Ez a kopogás azonban észhez téríthette, mert kinyílt az ajtó és Hayden lazán megtámaszkodott az ajtófélfánál.

– Hayden! – mondtam ki meglepetten a nevét, miközben a szemem akaratlanul végigfutott rajta. Egy nyavalyás törülközőt tekert a derekára, a barna, izmos mellkasa még vizes volt, ahogy a haja is, amibe beletúrt, hogy kissé hátrasimítsa és ne lógjon bele a szemébe. Én pedig csak pislogtam a kockás hasát és a kidolgozott felsőtestét látva. Az arckifejezésem elég beszédes lehetett, mert félmosolyra húzta a száját, majd közölte:

– Igen, így hívnak.

Gyorsan legyintettem egyet, hogy elűzzem a látványt magam elől, miközben próbáltam kizárólag a fürkésző tekintetére koncentrálni és nem elveszni a melegséget sugárzó, barna szemében.

– Hívtalak, de nem vetted fel – mondtam szemrehányón és egyfajta magyarázatot adva, hogy miért rontottam rá.

– Mint látod, a zuhany alól léptem ki – közölte a nyilvánvalót. – Bár eléggé meglepődtem, hogy te állsz itt, és nem az a csinos szobaszervizes csaj, aki a reggeli kávémat szokta hozni – nézett szét a folyosón, hátha mégis meglátja közeledni.

– Nos, akkor ha sikerült magad túltenni ezen a megrázkódtatáson, elmondanám, hogy miért jöttem – néztem rá felvont szemöldökkel, várva arra, hogy behívjon és ne az ajtóban folytassuk a beszélgetést.

– Gyere be! – mondta, és utat engedett maga mellett. Bár nem simultunk egymáshoz, miközben beléptem, de a közelsége tagadhatatlanul hatással volt rám. Az illatával tele volt a szűk folyosó, amin áthaladtunk, hogy a nappali részbe érjünk. Belélegeztem a tusfürdőjét, ami keveredett még valami más illattal…, az intenzív, titokzatosan erőteljes, fűszeres és érzéki jegy csapdába csalta az érzékeimet. Szinte éreztem a testéből áradó meleget, ahogy lépdelt mögöttem. Megborzongtam. Hayden olyan férfivá vált, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és aki hatást gyakorolt a nőkre a megjelenésével. Pláne ha csak egy szál törülköző takarta a testét… – Gyorsan magamra kapok valamit – mondta pár lépés után, ahogy beértünk a nappaliba.

– Épp kérni akartam – vágtam vissza, de felnevetett, mintha olvasna a gondolataimban, hiszen pont azt kérdeztem magamtól, hogy ennek a srácnak mikor lett ilyen szépen kidolgozott teste. Mármint mindig is sportos volt, de ahogy láttam, mostanában elég sokat járhatott edzőterembe.

– Mondjuk úgy, hogy ezt elhiszem – mondta, mielőtt belépett a hálóba, és nem tűnt el az arcáról a pimasz mosolya.

Hayden stílusa semmit sem változott az eltelt évek alatt – tűnődtem el magamban, mert ugyanolyan pökhendi, nagyképű macsó, mint régen.

Leültem a kis méretű, mégis elegáns nappali kényelmes kanapéjára, és szétnéztem, miután eltűnt Hayden a hálóban. Ugyanúgy a bézs és sötétbarna színek uralkodtak benne, mint a villában, ahol engem szállásoltak el, és a berendezés is hasonlított rá, hiszen a kanapé ugyanilyen világos bársonyszövettel volt bevonva. A falon, mellettem, egy tévét láttam, de a tervezők bizonyára tudták, hogy nem azt fogják bámulni a vendégek, amikor leülnek a kanapéra pihenni, hiszen szemben, a hatalmas ablakokon át az Andamán-tenger látványa sokkal inkább lekötötte az ember figyelmét. De alig futtattam végig a szemem a helyiségen, Hayden már pólóban és rövidnadrágban tért vissza.

– Dustin él – mondtam neki azonnal, ahogy leült a kanapé másik végében. Nem lepődött meg a mondatomat hallva, hanem csak hanyagul megvonta a vállát.

– És mit csináljak vele? Öljem meg? – kérdezett vissza flegmán, mire bent tartottam a levegőt a döbbenettől. Napok óta minden percet együtt töltöttem ezzel a férfival az ébredéstől az elalvásig, de még mindig nem jött rá, hogy nem kedvelem a humorát. Vagy csak élvezetét lelte abban, hogy a legváratlanabb pillanatban mondja ki a leghülyébb mondatokat, amivel kiakaszthat?

Láthatta rajtam, hogy most sem reagáltam a hülyeségére, csak egy megsemmisítő pillantással mértem végig, ezért komolyabb hangnemben kérdezett újra:

– Ezek szerint jelentkezett végre?

– Nem nálam. Felhívott a Maldív-szigetekről, a nászutunkra foglalt szállodából egy alkalmazott, aki körülbelül tizenöt perccel ezelőtt beszélt vele, és érdeklődött, hogy áll-e még a holnap esti privát vacsora, amit Dustin foglalt le kettőnknek.

Erre már előredőlt ültében, és a könyökével a combjára támaszkodott.

– Mit mondtál neki?

– Azt, hogy igen. Oda kell mennünk.

A homlokát ráncolta, és egy pillanat alatt megváltozott a tekintete. Ha jobban ismerném őt, biztosan tudnám, hogy ez mit jelent, és könnyedén leolvasnám az arcáról, amit nem akart kimondani. De nem ismertem őt ehhez eléggé. Aztán rájöttem, hogy talán oda már nem akar velem jönni, én pedig egyértelműen fogalmaztam, és eleve többes számban beszéltem, így elfelejtettem megkérni rá.

– Mármint ha segíteni akarsz még nekem… – tettem hozzá óvatosan, és zavartan a pólóruhám alját kezdtem babrálni.

– Van választásom? – kérdezett vissza, mire megint rákaptam a tekintetem, és értetlenkedni kezdtem.

– Te voltál az, aki felajánlotta, hogy minden nyomozói tudásod bevetve mellettem maradsz és segítesz kideríteni, hogy mi történt a vőlegényemmel – emlékeztettem felháborodva.

– Igaz – mutatott rám. – De akkor még azt hittem, hogy egy helyi, eldugott kis kocsmában bukkanunk rá, ahol leitta magát az asztal alá, ahelyett, hogy elvett volna téged feleségül.

Dermedt csend támadt, amit a szálloda folyosójáról érkező hangok törtek meg. Valakinek a nevét kiabálta egy vendég, olyan hangosan, hogy bent a szobában is tisztán lehetett hallani. Ám ez a pillanatnyi idő elég volt ahhoz, hogy túltegyem magam a döbbeneten, amit Hayden szavai keltettek bennem.

– Jó – pattantam fel a kanapéról, és éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság, amit a dühöm eredményezett. – Akkor megyek egyedül! Legalább nem kell tovább egy seggfej társaságát élveznem.

– Mégis, mi a terved? – kérdezte felvont szemöldökkel, és úgy látszott, csöppet sem akadt fenn azon, ahogy jellemeztem.

Terv? Miféle tervről beszél ez itt nekem?

– Megbeszéljük a dolgokat – nyögtem ki, és összefontam a karomat a kanapé mellett állva.

Akartam is Dustint látni, meg nem is. Szerettem volna, ha megkönnyebbülhetek a látványától, de tudtam, hogy az a beszélgetés, ami azután következne, egyáltalán nem lenne könnyű. Legfőképp a szívemnek. Mert hozzon fel bármit is mentségül, azt sosem fogom tudni megbocsátani neki, hogy napokig nem adott hírt magáról és egy szó nélkül felszívódott. Itt hagyott Malajziában mindenféle információ nélkül, és ennek hiányában én a legrosszabbat feltételeztem.

– Mi van, ha nem is ő telefonált? – kérdezte Hayden. – Ha valaki csapdába akar csalni?

– Túl nagy a képzelőerőd – hárítottam. Nem akartam, hogy ezt az utolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodom, kirántsa a kezemből.

– Túl sok mindent láttam már – figyelmeztetett. – Csak óvatos vagyok. Lehet, hogy belekeveredett valamibe, amiért most menekülőre fogta.

– Ha ebből csak egy állítás is igaz, ami számomra elég hihetetlen, akkor is tudni akarom.

– Rendben – állt fel most már ő is. – Akkor derítsük ki az igazságot!

– Akkor jössz te is a Maldív-szigetekre?

Vett egy mély lélegzetet.

– Vedd meg a repülőjegyeket, addig összepakolok!

Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire megkönnyebbültem, de ahogy a szemembe nézett, biztos voltam benne, hogy tudja. Ha ő nem lenne, már rég megbolondultam volna és hisztérikusan rohangálnék a szállás területén egyik helyről a másikra Dustin nevét kiáltozva. De ő itt volt velem, és a maga módján támasztékul szolgált. Elkísért a rendőrségre, velem volt, amikor bejelentettem Dustin eltűnését, és minden apró dolognak jelentőséget tulajdonított, ami a vőlegényem eltűnéséhez volt köthető. Szóval, talán nem is volt olyan nagy baj, ha látta rajtam: örökké hálás leszek neki ezért a segítségért.