Örökség

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZETLina karrierje tulajdonképpen akkor indult, amikor teherbe esett. Néhány hónap alatt főiskolai hallgatóból, részmunkaidős személyi edzőből és csoportos fitneszoktatóból a tornagyakorlatokat bemutató videók világába került.

A zöld hajtásoknak időbe telt, mire áttörték a talajt, de az elszántság, a kitartás és a jó üzleti érzék meghozta a gyümölcsét.

Azokban a hónapokban, mielőtt Jon Bennett rátörte volna az ajtót Georgetownban, Lina karrierje virágzott. A Jógababa eladásai – videók, DVD-k, személyes bemutatók, egy könyv (egy tervbe vett másodikkal) – több mint kétmilliós hasznot hoztak.

A vonzó, gyors észjárású nő a legtöbbet hozta ki a reggeli műsorokból, majd a késő esti szereplésekből. Cikkeket írt a fitneszmagazinoknak, amelyeket fotókkal színesített.

Fiatal, vonzó, izmos testű nő volt, és tudta, hogyan használja fel az adottságait.

Még néhány cameoszerepet is elcsípett televíziós sorozatokban.

Szerette a rivaldafényt, és nem szégyellte sem ezt, sem az ambícióit. Teljes mértékben hitt a termékében – egészség, fitnesz és egyensúly –, mint ahogy abban is, hogy ő a legjobb személy e termék népszerűsítésére.

A kemény munka nem jelentett gondot Lina számára. Az éltette. Élvezte az utazást, a zsúfolt időbeosztást, a tervezgetést.

Már belefogott egy fitneszfelszerelés-család létrehozásába, és egy táplálkozási szakértővel és orvossal konzultálva belekezdett a táplálékkiegészítők forgalmazásának tervezésébe.

Aztán a halálba taszította azt a férfit, aki akaratlanul is más irányba terelte az életét.

Önvédelem. A rendőrségnek nem kellett sok idő, hogy megállapítsa, saját magát, a lányát és a barátnőjét védte.

Szörnyű módon a nyilvánosság fellendítette az eladásait, még ismertebbé tette a nevét, növelte az ajánlatok számát.

Nem tartott sokáig, hogy eldöntse, meglovagolja ezt a hullámot.

Egy héttel az után, hogy a legrosszabb megtörtént, Georgetownból a vidékies Marylandbe utazott azzal a tervvel, hogy a legjobbat hozza ki ebből az egészből.

Hatalmas napszemüveget viselt, mivel még a sminkben való jártasságával sem tudta elrejteni a zúzódásokat. A bordái még mindig fájtak, de módosított edzésprogramba kezdett, és plusz meditációval egészítette ki.

Miminek néha még mindig fájt a feje, de a törött orra gyógyulóban volt, és a monoklija betegsárgára halványult.

Adriant idegesítette a gipsze, de azt szerette, ha aláírták. Az orvos szerint két hét múlva újabb röntgenre lesz szüksége.

Rosszabb is lehetett volna. Lina folyamatosan emlékeztette magát, hogy rosszabb is lehetett volna.

Mivel Harry új Game Boyt vett Adriannek, a kislány a hátsó ülésen szórakoztatta magát az út alatt. Lina látta a marylandi hegyek árnyékait, a halvány levendulát az élénkkék égbolt ellenében.

Annyira kétségbeesetten próbált elmenekülni előlük, a csendtől, a félelmetesen lassú tempótól a mozgásba, a tömegbe, emberek közé, mindenhez, ami odakint volt.

És még mindig ezt akarta.

Nem kisvárosokra és vidéki életre termett. Isten a tanúja, hogy sohasem akart húsgombócot vagy pizzaszószt készíteni, sem éttermet vezetni… családi örökség ide vagy oda.

Tömegre vágyott, nagyvárosra, és igen, a rivaldafényre.

New Yorkot tekintette bázisának, ha nem az otthonának. Az otthon ott van, és mindig is ott lesz, ahol a munka és az élet zajlik, gondolta.

Amikor végre lekanyarodott az I-70-esről, a forgalom eltűnt, és az út kanyarogni kezdett a hullámzó dombok, a zöld mezők és a rajtuk lévő házak és szórványosan elszórt farmok közt.

Hát, gondolta, hazajöhet újra, de egyszerűen nem maradhat itt. Lina Theresa Rizzo legalábbis nem teheti.

– Mindjárt ott vagyunk! – ujjongott Adrian a hátsó ülésen. – Nézzétek! Tehenek! Lovak! Bárcsak papának és nagyinak is lennének lovai! Vagy csirkéi. A csirkék remek mulatság lenne.

Adrian lehúzta az ablakot, és kidugta a fejét, mint egy boldog kiskutya. Fekete fürtjei táncoltak és röpködtek.

Lina tudta, hogy gubancos szénaboglyává fognak összekócolódni.

Aztán özönlöttek a kérdések.

Mennyi idő még? Hintázhatok a keréken? Nagyinak lesz limonádéja? Játszhatok a kutyákkal?

Szabad? Fognak? Hogyhogy?

Lina Mimire hagyta a válaszokat. Nemsokára neki is lesz mire válaszolnia.

Befordult a vörös pajtánál, ahol nem egészen tizenhét évesen elvesztette a szüzességét a szénapadláson. Egy tejtermelő fia, emlékezett vissza. Hátvéd. Matt Weaver. Jóképű, izmos, jó természetű, de nem könnyű eset.

Valahogy szerették is egymást, ahogy az ember nem egészen tizenhét évesen szeret. A fiú feleségül akarta venni… majd egy nap, de Linának más tervei voltak.

Hallotta, hogy Matt végül mást vett el, lett egy-két gyereke is, és még mindig a farmon dolgozott az apjával.

Jó neki, tűnődött, és komolyan is gondolta. De saját magának nem, sohasem.

Ismét elfordult, és távolodott a Traveler’s Creek nevű kisvárostól, amelynek unalmas főterén két nemzedék óta intézményként állt Rizzo olasz étterme.

A nagyszülei, akik építették, végül elfogadták, hogy melegebb helyre van szükségük. De talán nem alapítottak egy másik Rizzo’st Outer Banksben?

Azt mondták, a vérükben van, de – szerencsére – ez a gén az ő véréből valahogy kimaradt.

A folyót követve a három fedett híd egyike felé hajtott, amely fotósokat, turistákat és esküvőket vonzott a környékre.

Bájosak, ahogy ott állnak a folyó kanyarulatánál lévő kis emelkedőn, gondolta Lina. S mint mindig, Mimi és Adrian kórusban nagy „Hű!”-t kiáltott, amikor behajtottak a csúcsos, kék tető alatti burgundivörös falak közé.

Ismét elkanyarodott, nem törődve azzal, hogy Adrian gumilabdaként pattog a hátsó ülésen, és végre ráfordult a kanyargó útra, a város nevét adó patak fölött átívelő második hídra, amely a dombon lévő nagy házhoz vezetett.

Kiszaladtak a kutyák, a nagy, sárga keverék és a kicsi, hosszú fülű kopó.

– Ott van Tom és Jerry! Hú! Sziasztok, srácok, sziasztok!

– Tartsd bekötve a biztonsági övet, amíg meg nem állok, Adrian.

– Anyu! – De engedelmeskedett, csak épp tovább pattogott. – Ott van nagyi és papa!

Dom és Sophia kézen fogva kilépett a nagy, körbefutó verandára. Sophia arcát gesztenyebarna fürtök keretezték, és rózsaszínű edzőcipőjében megütötte az egy-nyolcvanat, de a férje így is fölé tornyosult a maga majdnem két méterével.

Fitten és erősen mindketten legalább tíz évvel fiatalabbnak tűntek a koruknál, ahogy az emeleti terasz árnyékában álltak. Hány évesek is most? Az anyja hatvanhét vagy hatvannyolc körül lehet, az apja vagy négy évvel idősebb. Gimis szerelem majdnem ötven év házassággal a hátuk mögött.

Túlélték a fiuk elvesztését, aki kevesebb mint két napig élt, három vetélést, és a szívfájdalmat, amikor egy orvos közölte, hogy nem lehet gyerekük.

Mígnem – meglepetés! – mindketten a negyvenes éveikben jártak, és megjelent Lina Theresa.

Lina egy széles kocsibeálló alatt parkolt le egy fényes, piros pickup és egy robusztus, fekete terepjáró mellé. Tudta, hogy anyja kicsikéje, egy türkizkék kabrió, külön garázsban kapott tiszteletbeli helyet.

Alig húzta be a féket, Adrian már ki is ugrott az autóból.

– Nagyi! Papa! Sziasztok, srácok, sziasztok!

Átölelte a kutyákat, ahogy Tom hozzábújt, Jerry a farkát csóválta és nyalogatta. Aztán teljes erőből nagyapja kitárt karjába futott.

– Tudom, hogy szerinted hibát követek el – kezdte Lina –, de nézz csak rá, Mimi. Most ez lesz a legjobb neki.

– Egy lánynak az anyjára van szüksége.

Ezt kinyilatkoztatva Mimi kiszállt, mosolyt erőltetett az arcára, és a verandára sétált.

– Jézusom, nem dugom egy kosárba, és hagyom a nádasban! Csak egyetlen, átkozott nyárról van szó.

Az anyja a veranda lépcsőjéhez sétált, félúton találkozott Linával. Sophia egyik tenyerébe fogta lánya zúzódásos arcát, aztán szó nélkül átölelte.

Az elmúlt borzasztó héten semmi sem hozta olyan közel ahhoz, hogy megtörjön, mint ez a gesztus.

– Nem tehetem, anya. Nem akarom, hogy Adrian sírni lásson.

– Az őszinte könnyeket nem kell szégyellni.

– Mindannyiunknak elég volt belőlük egy időre. – Szándékosan hátrahúzódott. – Jól nézel ki.

– Nem viszonozhatom a bókot.

Lina mosolyt erőltetett magára.

– Látnod kellene a másik fickót.

Sophia kurtán felnevetett.

– Ez az én Linám. Gyere, üljünk ki a verandára, ha már ilyen szép idő van. Ha megéheztél, van itthon ennivaló.

Talán az olasz, talán az éttermes gének tették. Akárhogy is, Lina szülei feltételezték, hogy aki hozzájuk jön, az éhes is.

A felnőttek a verandán lévő kerek asztalnál ültek, míg Adrian a kutyákkal játszott az udvaron. Sajtos kenyeret, előételeket, olívabogyót ettek. Egy üvegkancsóban ott volt a limonádé, amelyben Adrian reménykedett. Bár még alig volt dél, a bor sem hiányzott az asztalról.

Az a fél pohár, amelyet Lina engedélyezett magának, segített enyhíteni az út okozta feszültséget.

Nem beszéltek a történtekről. Nem, amikor Adrian folyton odaszaladt, hogy kis időre Dom ölébe üljön, hogy megmutassa neki az új Game Boyt, vagy limonádét igyon és a kutyákról fecsegjen.

Türelmes, gondolta Lina az apjáról. Mindig nagyon türelmes a gyerekkel, nagyszerűen bánik velük. És milyen jóképű hófehér hajával, és az aranybarna szeme körül kirajzolódó nevetőráncokkal!

Egész életében úgy vélte, hogy ő és Sophia tökéletes párt alkotnak: magasak és fittek, csinosak, és tökéletes összhangban vannak egymással.

Míg ő maga mindig úgy érezte, hogy kicsit kilóg a sorból.

És így is volt, nem igaz? Különbözött tőlük, kirítt erről a helyről, a városból, amelyet a helyiek csak Creeknek, pataknak hívtak.

Így aztán máshol találta meg a helyét.

Adrian kuncogott, amikor, miután nagyszülei kötelességtudóan aláírták a gipszet, a nagyanyja rárajzolta a kutyákat, és odaírta a nevüket.

– A szobátok kész van – mondta Sophia. – Felvisszük a táskátokat, hogy kipakoljatok, és pihenjetek, ha akartok.

– Be kell mennem az üzletbe – tette hozzá Dom –, de vacsorára itthon vagyok.

– Igazából Adrian már napok óta a gumiabroncs hintáról beszél. Mimi, talán hátramehetnél vele, hadd játsszon kicsit.

– Rendben. – Mimi felállt, s noha rosszalló pillantást vetett Linára, a hangja vidám volt, ahogy Adriant hívta. – Menjünk hintázni!

– Igen! Rajta, srácok!

Dom megvárta, amíg Adrian körbefutott a ház oldalán, és Mimi követte.

– Ez mi akart lenni?

– Mi nem maradunk Mimivel. Vissza kell mennem New Yorkba, hogy befejezzem a Washingtonban elkezdett munkát. Csak nem lehet most ott befejezni, szóval… Azt reméltem, hogy Adrian nálatok maradhat.

– Lina – fogta meg Sophia a lánya kezét –, legalább néhány napra szükséged van, hogy pihenj, meggyógyulj, és hogy Adrian ismét biztonságban érezze magát.

– Nincs időm pihenni, gyógyulgatni, és Adrian hol érezné nagyobb biztonságban magát, mint itt?

– Az anyja nélkül?

Lina az apjára nézett.

– Mindketten itt lesztek neki. Nekem elébe kell mennem ennek a történetnek. Nem hagyhatom, hogy kisiklassa a karrieremet, az üzletemet, ezért megelőzöm, és átveszem az irányítást.

– Az a férfi megölhetett volna titeket… téged, Adriant, Mimit.

– Tudom, apa, hidd el. Ott voltam. Adrian boldog lesz itt, mert szeret itt lenni. Napok óta másról sem beszél. Nálam vannak a leletei, szóval elmehet az itteni orvoshoz a következő röntgenfelvételhez. A washingtoni orvos szerint egy vagy két hét múlva kaphat levehető sínt. Gyakori sérülés, jelentéktelen, szóval…

– Jelentéktelen! – robbant ki az apjából, és Lina mindkét kezét a magasba emelte.

– Megpróbálta ledobni a lépcsőn. Nem tudtam időben odaérni. Nem tudtam megállítani. Ha nem lett volna olyan ostoba és tök részeg, sikerül neki, és akkor Adrian talán a nyakát töri ki, nem a csuklóját. Hidd el, sohasem fogom elfelejteni.

– Dom – mormolta Sophia, és megsimogatta a férje kezét. – Meddig akarod nálunk hagyni?

– A nyárra. Nézd, tudom, hogy ez hosszú idő, és azt is, hogy sokat kérek.

– Szeretjük, ha nálunk van – mondta Sophia egyszerűen. – Nem helyes, amit teszel. Hibázol, Lina, hogy most elhagyod. De gondoskodunk róla, hogy biztonságban érezze magát, és boldog legyen.

– Nagyra értékelem. Lényegében befejezte a tanévet, de Miminek van még pár feladata a számára, és néhány utasítása a számodra. Mire a tanév újra megkezdődik, ez az egész mögötte… mögöttünk lesz.

A szülei egy pillanatig nem szóltak semmit, csak bámultak rá. Apja aranybarna és anyja zöld szeme láttán Lina önkéntelenül is arra gondolt, hogy az ő lánya mennyire ennek a két embernek a keveréke.

– Adrian tudja, hogy itt hagyod? – kérdezte Dom. – Hogy nélküle mész vissza New Yorkba?

– Nem mondtam semmit, mert előbb benneteket kellett megkérdeznem. – Lina felállt. – Megyek, és beszélek vele most. Mimivel hamarosan indulnunk kellene. – Lina kis szünetet tartott. – Tudom, hogy csalódást okoztam nektek… megint. De azt hiszem, így lesz a legjobb mindenkinek. Időre van szükségem, hogy tudjak koncentrálni, és nem tudnám megadni neki azt a figyelmet, amire most szüksége lehet. Ráadásul, ha itt van veletek, semmi esély sincs rá, hogy egy riporter lefotózza, és a képeit betegye valami bulvárlapba.

– De te a nyilvánosság elé állsz – emlékeztette Dom.

– Igen, de oly módon, hogy az ellenőrzésem alatt tudjam tartani és irányíthassam. Tudod, apa, sok férfi nem olyan, mint te. Nem kedvesek és szeretetteljesek, és sok nő végzi zúzódásos arccal. – Egyik ujjával megérintette a szeme alját. – És sok gyerek végzi begipszelt karral. Átkozottul biztos lehetsz benne, hogy fogok erről a kérdésről beszélni, ha alkalmam lesz rá.

Dühösen elvonult, mert úgy vélte, igaza van. És frusztrált is, mert gyanította, hogy téved.

Egy órával később Adrian a verandán állt, és nézte, ahogy anyja és Mimi elhajt.

– Az apám miattam bántott mindenkit, ezért nem akarja, hogy a közelében legyek.

Dom lehajolt a tekintélyes magasságából, kezét gyengéden a kislány vállára tette, és megvárta, amíg a tekintetük találkozik.

– Ez nem igaz. Semmiről sem tehetsz, és az anyukád azért engedi meg, hogy velünk maradj, mert sok dolga lesz.

– Mindig sok dolga van. Amúgy is Mimi vigyáz rám.

– Mindannyian azt hittük, hogy szeretnéd velünk tölteni a nyarat. – Sophia megsimogatta Adrian haját. – Ha nem érzed jól magad, akkor, mondjuk egy hét múlva, a papával magunk viszünk fel New Yorkba.

– Tényleg?

– Tényleg. De egy hétig velünk lesz a kedvenc unokánk. Meglesz a gioiank. Az örömünk.

Adrian halványan elmosolyodott.