3.
501 Words
3.Ahogy az autó elhúz Rick feleségével, megfordulok, és elindulok a másik irányba. Az utcákat elborítja a jeges latyak, és nekem nincs nagykabátom. A hó belemegy a jobb cipőm orrába.
A Times Square harsog a fényektől és a színektől. Magányos pantomimes szórakoztatja a hideggel dacolva a sorban álló embereket. A hirdetőtáblák kritikák részleteit villogtatják: DELEJES!, BRILIÁNS!, RENDKÍVÜLI! Elmegyek egy utcatábla alatt, amelyre azt írták: THEATERLAND{3}.
Theaterland… Ha az emberek megválaszthatnák a hazájukat, az enyém ez lenne.
Aztán lekanyarodom a Broadwayről egy gyéren megvilágított keresztutcába, ahol egy viharvert, hámló cégér mutatja, melyik a TÁJOLÓ SZÍNHÁZ. A közönség – többnyire diákok, párosával, akik kihasználják az eladatlan jegyek leárazását – becsoszog az előtérbe. Megyek még pár métert, és besurranok a művészbejárón.
Segédügyelők, kulisszák mögötti fullajtárok és lótifutik rohangálnak kellékekkel és csíptetős dossziékkal. Megkeresem az öltözőt, amelyet kulisszával választottak ketté. Az egyik oldal a lányoké, a másik a fiúké. Az elsőben Jess éppen a tükör előtt sminkeli magát. Három másik lánnyal osztozik a tükrön, akik ugyancsak sminkelni próbálnak.
– Szia! – mondom derűsen.
– Szia, Claire! – A tekintete rám villan, aztán visszatér a tükörhöz. – Hogy ment?
Előhúzom Henry borítékját. – Négyszáz dollár. Most már csak háromszázzal tartozom.
Jess papája, aki kőgazdag, vett a lányának egy lakást Manhattanben. Elvileg havonta kellene lakbért fizetnem, de néha csúszok egy kicsit.
– Pazar – mondja szórakozottan. – Megtennéd, hogy később adod ide? Színház után program van, és csak elveszíteném.
Reménykedőnek tűnhetek, mert hozzáteszi: – Nem akarod esetleg megnézni az előadást, és utána velünk jönni? Legalább megmondanád, hogy sikerült-e elkapnom azt a nőies boldogtalanságot, amiről Jack szövegelt.
– Persze, miért ne? – mondom hanyagul.
Hiszen még a színészek társasága egy bárban is jobb a semminél.
– Három perc! – kiáltja egy ügyelő, és rácsap a tenyerével a kulisszára.
– Kívánj szerencsét! – mondja Jess. Feláll, és lesimítja a ruháját, egyfolytában magát nézve a tükörben. – Kéz- és lábtörést, meg minden ilyen szart.
– Sok szerencsét! Nem mintha szükséged lenne rá. És az erdei jelenetet vedd lassabbra, akármit mond is az a hatökör rendeződ!
Az öltöző másodpercek alatt kiürül. A színpad szélére nyomakodok. Ahogy kialszanak a fények, előreosonok, kilesek a díszlet egyik résén a közönségre, és beszívom a színház friss festékből, állott színpadi porból, molyette szövetből, karizmából kevert erős, átható szagát, a hatalomnak azt a pillanatát, amelyben leereszkedik a sötétség, és megszakad a hétköznapok zaja és nyüzsgése.
Egy szívverésnyi ideig függeszkedünk a pillanaton, aztán kigyúl a színpadi világítás színpompája. Egy lépést hátrálok. Hó kavarog a levegőben, puhán és villódzva – műhó, de a közönség lélegzete így is elakad.
A rendező fenomenális ötlete, hogy ez a Szentivánéji álom télen játszódjon. Trükk, gondoltam, amikor Jess mesélt róla, de most, ahogy nézem a sodródó hamis hópelyheket, amelyek flitterként ülnek meg a zajosan berontó színészek hajában, belátom, hogy a rendezőnek egyetlen képben sikerült megragadnia a színdarab varázslatos, másvilági hangulatát.
THESEUS
Gyorsan közelget; szép Hyppolitám,
A nászi óra…
Hirtelen felágaskodik bennem a vágy. Ez az a tiltott birodalom, amelyből a zöldkártya hiánya és az angliai problémáim száműztek. A vágy szinte fizikai, olyan mélyről fakad, hogy görcsre köti a belsőmet és összeszorítja a torkomat. Könnyek marják a szememet.
De miközben a könnyek vizében billeg előttem a színpad, rajtakapom magam, hogy azt gondolom: ha legközelebb érezned kell valamit az órán, ezt használd! Ez színarany.
- Writer
