Voronyezs…Reggel nyolc órakor értünk Voronyezsbe. Napsütés, vasútállomás. Sárga. Vagy inkább rózsaszín? Hatalmas tömeg. Tarka ruhák. Bőröndök. Egy halom bőrönd a peronon. A miénk. Várunk. Aztán: szétoszlik a tömeg, és mi még mindig csak várunk. „Feladtátok a táviratot?” – kérdezi Roy. „Hát persze” – mondja Imre. Tanácstalanul nézünk egymásra.
Egyszer csak egy furcsa, pocakos figurát látunk futva közeledni. Gondterheltnek tűnik.
– Üdvözlöm önöket a városunkban, Pjatunyin, Nyikoláj Alekszandrovics, a Voronyezsi Állami Egyetem külföldiekkel foglalkozó dékánhelyettese vagyok.
Kezet fog Imrével és Royjal, majd a bőröndökre mutat:
– Hozzák a csomagokat!
Mindenki felemel annyi táskát, amennyit csak bír, és szédelgünk kifelé. A vasútállomás előtt egy szakadt kolhoz-teherautó áll. Busz után ku
