Ébredések fényei

Imre

ImreA kijevi egyetemi kollégium épülete, mely külsőleg semmiben sem különbözött a város több ezer hasonló, sokemeletes építményétől, ilyenkor, nyáron teljesen kihalt volt. Egy portás és egy gondnok felügyelte. Az előbbivel nem volt sok tapasztalatunk, az utóbbitól kaptunk ágyneműt és elektromos teáskannát. A teáskannákkal csak az volt a baj, hogy nem volt hozzájuk elegendő zsinór, így aztán az egész kollégiumot hamarosan belengte a gázlángra feltett kannák izzó gumitalpacskáinak jellegzetes szaga.

Csak Voronyezsben tudtuk meg, mit is jelent igazából a portás. A vahtyor a diákok rettegett ősellensége, kicsiny hatalmát a végtelenségig kiélő, főnökei előtt ugyanakkor földig hajlongó ember volt. Ez azonban korántsem a portások jelleméből, hanem sokkal inkább a középkori Oroszország rangkórságának máig élő hatásából ered. A rangok kiérdemléséhez azonban nem emberi értékekre, hanem csupán megkérdőjelezhetetlen lojalitásra volt szükség. Nem csoda, hogy a felemelkedni vágyók mindenekelőtt hűségüket igyekeztek naphosszat bizonyítani, és többszörös buzgalommal látták el munkájukat. Ezek az emberek a hatalomtól kapott rangért és a ranggal járó hatalomért sok mindenre képesek voltak.

A kollégium francia módra épített, úgynevezett szektoros panelépület volt, egy-egy emeleten hat szektorral és két konyhával. Egy szektorhoz kettő kétágyas és kettő háromágyas szoba tartozott, valamint egy mellékhelyiség és egy zuhanyzófülke. A szemetet a konyhai szemétledobón lehetett leönteni, ami megkönnyítette ugyan az életet, csakhogy nem volt rendesen tisztán tartva, így aztán senki sem csodálkozott a hatalmas legyek újra és újra visszatérő invázióján. Minden emeleten volt egy társalgó is a két épületszárny között – ezen jövet-menet mindig átjártunk. A berendezést itt egy asztal, két szék és egy lehangolóan kevés ízlésről tanúskodó, szocreál festmény alkotta. (Eleinte furcsának tűnt, hogyan lehet egy ilyen igazán modern tervezésű épületet belülről így elrontani, később azonban kiderült, hogy ebben a másfél hónapban az egész Szovjetunió talán legszebb egyetemi kollégiumában volt szerencsénk lakni.)

Anna, Julcsi és Virág, miután kicsomagoltak néhány szükséges holmit, elindultak felderíteni a környéket. Ragyogó idő volt, s a széles utcák, ahogy minden nagyvárosban ilyenkor, július közepén, néptelennek tűntek. A „stratégiai pontokat” – a postát, az élelmiszerüzletet (a gasztronómot) és az önkiszolgáló étkezdét (a sztalovaját) – hamar megtalálták. A boltokban nagyobb sort nem láttak sehol, és megnyugodva tapasztalták, hogy az alapvető élelmiszerekből nincsen nagyon vészes hiány, bár az otthoni választékot hiába is keresték volna. A kijeviek szőkék, kék szeműek és valószínűtlenül kövérek voltak. Anna és Julcsi csak több nap után jött rá, mi is az, ami annyira furcsán zavarba ejtő rajtuk: itt az utcán az emberek soha nem mosolyogtak.

Délután összegyűlt a tábor a kijevi egyetem nyelvi előkészítő karának nagy dísztermében, ahol a dékán és a magyar konzul köszöntött minket. A színpadon a vörös terítővel borított hosszú asztal mögött ült a hét táborvezetőnk. A vonatról már megismert Ibolya és Laci után bemutatkoztak mindannyian. Leningrádból jött a táborvezetőség másik lánytagja, Ági, az orvosi egyetem végzős hallgatója; a kazahsztáni Aktyubinszkból, a Polgári Pilótaképző Főiskoláról érkezett Roy és Csaba; de volt két kijevi diák is: Mikó János, akit valamiért mindenki csak Májkinak hívott, és Váradi Imre, repülőmérnök-hallgatók. Ők mindannyian társadalmi munkában, a nyári szünetüket feláldozva vállalták ezt a másfél hónapos munkát, és – emlékszem – ez akkor nagyon meglepő volt nekünk. (Otthon akkor már nem volt divat ekkora áldozatot hozni teljesen ingyen.) Ahogy egymás után szólásra emelkedtek, mind nagyon szimpatikusnak látszottak, Annának különösen feltűnt Roy és Imre szerény beszédstílusa. A hasonlóan kellemes külsejű, vonzó fiúktól szinte megszokott volt otthon az önsztárolás, a túlságosan is magabiztos fellépés, ők azonban végtelenül szelíden és számunkra szinte bölcsen beszéltek. Úgy látszott, sok nehézségen mentek már keresztül, ami mintha megnemesítette volna őket. A belőlük sugárzó nyugalom hamar szétáradt a még bizonytalan lelkekben.

Ahogy egyszer később elmesélte, Anna gyerekkori álma az volt, hogy újságíró, külföldi tudósító lehessen, ennek megfelelően, osztálytársával, Kápolnai Klárival eredetileg a nemzetközi újságírás szakra szerettek volna felvételizni, a Szovjetunióba. Mielőtt azonban beadták volna a jelentkezést, Klári egy napon azt mondta, válasszanak inkább más szakot. Az édesapja ugyanis beszélt egy minisztériumi ismerősével, és az nem javasolta ezt a pályát, mivel a nemzetközi újságírás nagyon veszélyes szakma, és emiatt oda csak fiúkat vesznek fel. Kijevben, már ezen az első eligazításon csalódottan látták aztán, hogy a nemzetközi újságíró szakra felvettek jelentős része lány – de sajnos már nem volt mit tenni.

Az eligazítás után megkaptuk az első félhavi ösztöndíjunkat, ötvenöt rubelt (1760 forint), és fejenként harminc rubel (960 forint) beilleszkedési segélyt.

*