– És mi van, ha nem akarok neki megbocsátani? – kérdezem a gyűrűt forgatva az ujjaim között.
– A te döntésed. Szerintem viszont nem fogsz tudni továbblépni, ha nem veszed ki a fájó tüskét.
Csendben emésztem a szavait. Hülyeség volt megtartanom a gyűrűt, már akkor ki kellett volna dobnom, amikor visszaadta. Mégsem volt hozzá bátorságom, mert azzal véglegessé vált volna minden. Nem Pamelára emlékeztet, hanem arra az időre, amikor még feltétel nélkül tudtam hinni és bízni.
Lenézek az összeszorított tenyeremre. Lassan kinyitom az ujjaimat, majd a másik kezemmel végigsimítok az ékszeren. A múlton változtatni nem tudok, így egy erőteljes mozdulattal hátralendítem a karomat, és elhajítom a gyűrűt.
Hármat kacsázik a víz felszínén, majd elnyeli a sötét mélység.
– Ugye nem mész haza? – fordulok
