A Főnök ajánlata

Fejezet 5

De kezdetnek az is megtenné, ha nem csalna meg az első szembejövő szőke bombázóval.

Magamban elmosolyodom.

Hanna, a lakótársam, most biztosan azt mondaná, hogy ilyen álompasik nincsenek. Valószínűleg igaza van, mivel én sem találkoztam még ilyennel.

– Hát igen. Túladagolva ártalmas – ért végül egyet velem.

– Inkább mérgező – javítom ki.

– Pedig ha nekem is ilyen formás seggem lenne, mint neked, kisanyám, már rég becserkésztem volna azt a félistent.

– Karin, én úgy tudtam, te férjnél vagy – néz rá döbbenten Juli.

– Házas vagyok, nem vak.

Nevetve mosom el a bögrémet. Vasvári Iván lenne az utolsó férfi a Földön, akit én becserkésznék. Mintha tudnám, hogyan kell férfiakat becserkészni. Az egyetlen kapcsolatom még az egyetemen volt.

Gergőnek hívták, az egyik közös óránkon ismerkedtünk meg. Emlékszem, az előadáson mellém ült, majd elaludt. Az óra végén pedig elkérte a jegyzetemet és randira hívott.

Nem a legromantikusabb történet, de nagyon kedves srác volt, elnéztem neki, hogy a romantika csírája sem volt meg benne. Már két éve voltunk együtt, amikor az egyik hétvégéről visszatérve a kollégiumi szobámba rányitottam, ahogy a szobatársammal elég félreérthetetlen pózban khm… ismerkedtek.

Nekiadtam a szüzességemet, két évet az életemből, és az egészet csak annyival magyarázta, hogy én túlságosan prűd vagyok az ő ízlésének.

Komolyan? És ezt két nyamvadt év alatt egyszer sem tudtad volna közölni velem, baromarc?

Sajnos ezeket csak magamban vágtam a fejéhez. Pedig nemcsak a szavakat, hanem egy nagyobb fémszéket is megérdemelt volna, egyenesen az arcába.

Iván ebédjével és kávéjával a kezemben az ajtó felé veszem az irányt.

– Na, lányok, én és a formás hátsóm most visszamegyünk dolgozni. Szurkoljatok, hogy ma ne borítsa rám az ebédjét a ti szívdöglesztő főnökötök.

Visszasétálok az irodájához. Két, határozottnak kicsit sem mondható kopogás után benyitok.

Leteszem az asztalára a csirkesalátát. A klinika szerződésben áll az utca végében lévő étteremmel, így az itt dolgozók kedvezményesen rendelhetnek tőlük. Óriási szerencse, mivel imádom az ételeiket.

Az első napomon Iván mellett naivan azt gondoltam, vele is hasonlóan jól kijövök majd, mint Ginával. Megkérdeztem, hogy issza a kávét, mit szeretne ebédre, hogyan rendszerezzem a hívásait. Válaszát minden esetben egyetlen szóra redukálta, mintha arra sem találna méltónak, hogy rendes, egész mondatokban beszéljen velem.

Kedvességem nyolc napig állta a sarat mellette. A kilencedik napon vette a kalapját és itthagyott. Egyedül, a megkeseredett beletörődéssel.

– Megérkezett az egyórás páciens, hasplasztika-konzultáció. Itt vannak a hölgy adatai. Az ebédje és a kávé. Valamint az esti vacsorahelyszín pontos címe. Hozhatok még valamit? – hadarom el egy szuszra, miközben elrendezem a papírokat az asztalán.

Az irodája lenyűgöző. A hatalmas, faltól falig húzódó ablakoknak köszönhetően úszik a napsütésben. Ahogy az egész klinikán, itt is minden makulátlan fehér, kivéve a kanapét.

Fűzöld.

Annak is a legocsmányabb árnyalata.

A falon a bekeretezett diplomája, valamint a díjai vannak felakasztva. Az íróasztal mögötti könyvespolc lehetne az iroda ékessége, de mintha a könyvek kiválasztásánál is görcsösen igyekeztek volna tartani a fehér és a szürke unalmas színkombinációit.

Ha az iroda bármit is elárul a tulajdonosáról, akkor Vasvári Iván egy roppant unalmas alak benyomását kelti, akinek borzalmas ízlése van a kanapékat illetően.

Iván az asztalánál ül, laptopja billentyűzetén száguldoznak az ujjai. Szerencsétlenül állok az asztal mellett, az egyenruhámon lévő gombot piszkálom.

Éppen azon gondolkozom, milyen gyorsan tudnék feltűnés nélkül kiiszkolni az ajtón, amikor Iván befejezi a gépelést. Hátradől a székében, a szemét masszírozza.

Amióta a klinika többségi tulajdonosa, Marton Olivér Amerikába utazott, az ő páciensei is Iván kezébe kerültek. Azóta szerintem el sem hagyta az irodáját. Nem mintha sajnálnám, valószínűleg nem éhbérért dolgozik.

Valamint ez az ember olyan, mint egy robot, egy munkamániás gépezet.

Nem csoda, hogy páros lábbal rúgta ki az asszisztenseit. Akkora munkatempót diktál, amihez birkatürelem kell, vagy egy csomag xanax.

Kezébe veszi a következő páciens adatait, majd mint aki csak ebben a pillanatban veszi észre, hogy én is jelen vagyok, felém fordul. Mint általában, most sem sikerül a tekintetét állnom, ezért a megszokott, tökéletesre vasalt gallérját bámulom.

– Milyen vacsora?

– A befektetővel. Marton doktor foglalta le a helyet még egy hónappal ezelőtt – magyarázom.

Szinte látszik, ahogy az agyában kutat az elveszett információ után, amint megtalálta, elhúzza a száját.

– Az ma van? Biztos benne, hogy beírta a naptáramba? – kérdezi. Az orrnyergét nyomkodva próbálja lenyugtatni magát.

Azt már megtanultam mellette, hogy a költői kérdéseire nem érdemes válaszolni. Mind a ketten tudjuk, hogy a naptárát nemcsak hetente, de évente egyszer se nézi meg. Teljesen felesleges minden egyes nap elküldenem neki e-mailben az aznapi teendőit, amikor egyetlenegy pöccintéssel a kukába küldi a levelemet. Ha megnéznénk, valószínűleg a mai vacsoráról is küldtem neki értesítést.

Összeszorítom az ajkamat, majd lassan bólintok.

– A franc essen belé – morogja. – Elhozná a ruháimat a tisztítóból?

Kérdése inkább kijelentés.

Hozza el a ruháimat a tisztítóból.

Ha válasz nélkül hagynám, akkor is úgy venné, hogy igent mondtam.

Igazából csak magamnak köszönhetem. Ha a legelső alkalommal nemet mondok, amikor olyan dolgot bízott rám, ami nem szerepel az asszisztensi munkaszerződésben, most nem használna ki.

Ördögi mókuskerék.

Ebben a három hónapban számtalan alkalmam lett volna a sarkamra állni és azt mondani: bocsi, főnök, de nem fogom elhozni a szennyesedet a város másik végéből.

De ahogy mindig, most is csak annyit tudok kinyögni:

– Persze.

– Ez alkalommal tartsa távol tőle a macskáját.

Lehunyom a szemem. Macskaszőr? Komolyan? Pedig annyira vigyáztam rá.

– Alfréda a lakótársamé, nem az enyém – javítom ki, bár fogalmam sincs, miért.

Nem tartozik rá, de mellette mindig olyan mérhetetlenül ostobának érzem magam. Csupa sületlenségek hagyják el a számat.

Összevonja a tökéletes formájú szemöldökét. Biztos vagyok benne, hogy ki van szedve neki. Mekkora piperkőc!

– Alfréda? – kérdezi.

– Így hívják a macskát.

Kinyitja a száját, majd becsukja.

– Felőlem a postásé is lehet Alfréda, akkor sem akarok macskaszőrt látni az ingeimen.

Némán bólintok.

Várom a folytatást, de visszafordul az asztalához, figyelmét újra a képernyőnek szenteli.

– Egyelőre ennyi – mondja kurtán.

Megkönnyebbülten fellélegzek, és amilyen gyorsan csak tudok, a kijárat felé sietek. Vele beszélgetni néha megterhelőbb, mint végigfutni egy kört a Margitszigeten.

Már az ajtó kilincsén a kezem, készen arra, hogy kilépjek a szabadság talajára, amikor Iván hangja megállít.

– Hortenzia! – szól utánam.