Fejezet 6
1014 Words
Kornélia, seggfej! Kor-né-li-a.
Elszámolok magamban tízig, ahogy az interneten elsajátított meditációs tréningen tanultam. Mély levegő beszív, majd a rossz, ártó gondolatokkal együtt lassan kienged.
Semmit nem használ.
Már nyolcnál járok, nyugalmat és elfogadást kellene éreznem, ehelyett legszívesebben kitekerném Iván nyakát.
Megfordulok, várom, hogy újabb parancsot osszon ki.
A kezében tartott bögrét felém nyújtja, leteszi az asztalra kissé erőteljesebben, mint kellene, így néhány csepp lé az üveglapra kerül.
– A kávé kihűlt. Hozzon újat.
Összeszorítom az állkapcsomat.
Szükséged van erre az állásra, Lia. Szükséged van rá! – ismételgetem magamban.
Csupán egyetlen pillantásra méltat, ellenőrzi, hogy felfogtam-e, amit mondott, majd laptopjába mélyedve visszatér a munkájához.
Elveszem a bögrét, valamint a tisztítócédulát. Ügyelek arra, hogy ne látszódjon az arcomon, mennyire szívesen a szépen vasalt fehér ingére loccsantanám a fekete presszóját.
Hideg a kávé? Nesze neked, arrogáns tuskó!
A kijárathoz iszkolok. Csak akkor kapok újra normálisan levegőt, amikor a mahagóniajtó becsukódik mögöttem. A fejem koppan egyet a fán, ahogy hátradöntöm.
Farkasszemet nézek a szemben lévő festményről rám meredő absztrakt lovassal.
Szerencsés alak! Neki nem kell betennie a lábát az oroszlán barlangjába.
Olyan szívesen visszafordulnék, berontanék az irodájába, majd széles mosollyal az arcomon felmondanék. Minden egyes nap ezt fontolgatom. Ha őszinte akarok lenni, minden egyes alkalommal, amikor Ivánnal kell beszélnem.
A folytonos panaszáradata a munkámat illetően arra adna okot, hogy azt gondoljam, nem tart jó munkaerőnek. Már csak azt nem értem, miért nem keres magának másik asszisztenst. Mind a kettőnk élete lényegesen könnyebb lenne. Neki mindig lenne meleg kávéja, én pedig végre nyugodtan alhatnék.
Mosolyt erőltetek az arcomra, majd a csendben várakozó nő felé fordulok.
– Ágnes, a doktor úr pár percen belül fogadja önt – szólok kedvesen, majd a konyhába indulok megmelegíteni Iván kávéját, nem kizárt, hogy bele fogok köpni.
Nincsenek rá szavak, mennyire utálom a munkámat!
2.
LIA
Leteszem a távirányítót, és a konyhába szaladok.
Az egyik zenecsatornát kapcsoltam be, ahol éppen a legújabb nyári slágerek mennek. Fogalmam sincs, mi lehet a dalok szövege, eddig az összes teljesen egyformának tűnt, azonban tökéletesen illett a júliusi estéhez.
Gyorsan megfordítom a palacsintát, miközben egy kósza tincs hullik a szemembe.
Ahogy megfordulok a zene ritmusára, látom, hogy mellettem Alfréda dorombol néhány falatért. Lehajolok, megsimogatom a fejét, majd visszatérek a tésztasütéshez. A macska szinte fújtatva sétál el, kimutatva, étel nélkül semmi hasznomat nem veszi. A nappaliba vonul, felugrik a kanapé karfájára, és az ablak felé közelít.
– A közelébe se menj! – szólok a macskára.
Iván ingeit hely hiányában az ablak kilincsére akasztottam fel. Először a szekrényre tettem, de Alfréda elkezdett a tisztítóban kapott zsák cipzárával játszani, így kénytelen voltam más helyet találni nekik.
Munka után több mint fél órát vezettem a megadott címre, ahol szintén harminc percet várakoztam a sorban. A lakásomhoz vezető úton pedig dugóba kerültem, így a pihenésre szánt délutánomat kidobhattam a kukába.
Két órát áldoztam rá, mindezt persze ingyen. Így már nagyon megérdemelném azt a hónap dolgozója címet, egy vaskos fizetésemeléssel együtt.
Lerázom magamról a felkúszó rossz érzést. Amióta Vasvári Iván mellett dolgozom, nem szeretek a munkára gondolni itthon, elegendő őt a klinikán elviselnem.
Éppen megkenek nutellával egy palacsintát, amikor a csengő éneklésbe kezd.
– Gyere be! – kiáltom.
A bejárati ajtó közvetlenül a konyha mellett van, így a két lányt azonnal észreveszem.
– Ezt nem hiszem el, te olvasol a gondolataimban? – lép be a lakásba Kinga, aki azonnal nekiesik a kész édességnek. Teli szájjal, táskával a vállán motyogja: – Palacsinta!
– Helló, csajszi! – lép be az ajtón Zsófi is.
A lányokkal még az egyetemen ismerkedtünk meg, pontosabban ugyanabban a kollégiumban laktunk. A Gergővel történt incidens után, amikor is rajtakaptam őt és a szobatársamat akció közben, kérvényeztem a cserét. Ezután kerültem egy szobába Zsófival, a két lány pedig gyerekkori barátok, így megismertem Kingát is.
– Rajtad meg mi van? – nézek Kingára, aki citromsárga, „Ez a Te nyarad lesz!” feliratú pólót visel, nyakában síppal.
– Micsoda? Ja ez? Ne is kérdezd – legyint a fejét rázva.
Táskáját felakasztja, majd a palacsintával a kezében lerogy a kanapéra, és gondterhelten felsóhajt. Zsófi felé fordulok, aki a magassarkújából préseli ki magát. Minden alkalommal elképedek azon, hogyan tud egész nap azokban a cipőkben egyensúlyozni. Pszichológusként dolgozik egy belvárosi magángimnáziumban, ugyanabban, ahol Kinga tanárként talált állást.
– Beosztották felügyelőnek a nyári táborba – magyarázza a kanapén csámcsogó lány felé bökve.
A fürdőszobába lépve megmossa a kezét, majd segít feltekerni a palacsintákat.
A földszinti, galériás lakás mindössze harminc négyzetméterét pár lépéssel körbe lehet járni. A bejárat mellett a konyha, onnan egyenesen a fürdőszoba, jobbra a nappali nyílik.
A kihúzható kanapén és a pici étkezőasztalon kívül más nem igazán fért be. Az asztalt még csak nem is használjuk étkezésre, most is tiszta ruhák várnak rajta az összehajtogatásra. A lakás mérete akár egy cipősdoboz, az egyetlen előnye, hogy így kevesebbet kell takarítani.
Valójában szeretek itt lakni.
A belváros belsejében, viszonylag normális szomszédokkal, egy szuper lakótárssal okom sem lehet panaszra. Persze ha azt nem vesszük számításba, hogy a falak papírvékonyak, így tisztán áthallatszik minden. A mindenen mindent értek. Elég bizarr, hogy pontosan tudom, mikor trónol a szomszéd srác a mosdóban. Arról nem is beszélve, hogy a Chandelier-t az összes létező feldolgozásban elénekelte már, úgy, hogy a hangja inkább hasonlít egy vajúdó borzhoz, mint Siáéhoz.
Kinga feláll, a pultnak támaszkodik, és a mogyorókrémbe dugja az ujját.
– A nyári szünet volt az egyetlen ok, amiért tanárnak mentem. Erre mit csinálok a nyár kellős közepén, amikor koktélt kellene szürcsölgetnem Bora Borán? Na mit? – kérdezi széttárt karokkal. – Kanos kis kamaszokra vigyázok, nehogy a vízben közösüljenek.
Hangosan felnevetek.
– Én azt hittem, a helyes professzor miatt lettél tanár – nézek rá összevont szemöldökkel.
– Az csak másodlagos indok volt.
– Ennyire rossz? – húzom el a számat.
Zsófi a szemét forgatva rázza meg a fejét, göndör fürtjei szállnak körülötte.
– Ne! Most megint el fogja mesélni – nyögi.
Kinga mintha várt volna a kérdésre, bele is kezd.
– Hogy ennyire rossz volt-e? Rányitottam egy üzekedő tinédzserpárra! Én, annyi idősen azt sem tudtam, mire használjam a nunimat. Ezek pedig már egy raktárban csinálják, mint a nyulak.
– Jézusom – röhögök.
A mosogatóba teszem a piszkos edényeket. A víz csobogása miatt Kinga kissé felemeli a hangját.
- Writer
