A telefonomon pörgetem a közösségi oldal eseményeit, amikor borzongás fut végig a gerincemen.
Ugye nem?
Oldalra fordulok, és máris a közel százkilencven centis Vasvári Ivánnal találom szembe magam.
– Hortenzia! – köszön rám gúnyosan.
– Kornélia – javítom ki. – A nevem Kor-né-li-a.
– Nem hittem volna, hogy itt találom.
Mint mindig, a jelenlététől most is bekapcsol a védekező funkcióm.
– Honnan tudja, hogy nem járok mindennap ilyen helyekre?
Vállat von.
– Ahhoz túl jól neveltnek tűnik.
Lehet, hogy annak látszom, de pillanatnyilag egyetlen jól nevelt gondolat sincs a fejemben. Képzeletben ugyanis éppen az italomat borítom a fejére.
Várom, hogy visszakattanjanak a gondolataim, és újra bólogató kiskutyává változzak mellette.
A szemem sarkából végignézek rajta.
Karját keresztbe fonj
