– Az a szerelés jobban tetszett – utal a pár perccel ezelőtt látott hiányos öltözetemre.
– Nagyon vicces – forgatom a szememet. – Ilyen közel vagyok ahhoz, hogy egyáltalán ne menjek sehová – mutatom felé a szinte összetapadt mutató és hüvelykujjamat.
Iván felemeli a szabad kezét, fehér zászlót lengetve nekem.
– Rendben. Értem. Nincs több poén.
Ebben erősen kételkedem.
Fújtatok egyet, majd elindulok az autók felé, nyomomban Ivánnal.
– Egy perc, csak kiveszem a táskámat – állok meg a Fiatom mellett.
A családommal töltött ebéd után máshol jártak a gondolataim, így a táskámat kint felejtettem a hátsó ülésen. Egyedül a telefonomat és a pénztárcámat vettem kézbe, és rohantam is be a klinikára. Ha előre tudok az Ivánnal való vacsoráról, akkor valószínűleg beteget jelentek, és már az ország
